A Népszabadság 1968. június 9-i számában, a 13. oldal alján elrejtve az alábbi rövidhír jelent meg:

„A Fővárosi Bíróság szombaton ítéletet hirdetett Pór György és társai összeesküvési ügyében. A bíróság Pór György és Bencze Sándor vádlottakat bűnösnek találta összeesküvés kezdeményezésében, s ezért Pór Györgyöt két év és hathónapi, Bencze Sándort kétévi szabadságvesztésre ítélte. A többi vádlottat összeesküvésben való részvétel miatt a bíróság hat-nyolc hónapi szabadságvesztéssel sújtotta; közülük több elítélt büntetésének végrehajtását háromévi próbaidőre felfüggesztette. Egy vádlottat a bíróság figyelmeztetésben részesített. Az ítélet nem jogerős.”

A hírből csak épp az nem derül ki, hogy mi is volt az összeesküvés tárgya, mire is esküdt össze az orosz-történelem szakos hallgató Pór György és megvádolt társai. A nyilvánosság előtt egészen a rendszerváltásig nem is esett szó az ügyről, igaz a háttérben a kádári pártvezetés még évekkel később is ütőkártyaként használta az esetet a formálódó rendszerellenzék lejáratására.

Viszont, ha már a korabeli Népszabadságból nem derül ki, mi is volt az összeesküvés tárgya, eláruljuk mi.

Az ötven évvel ezelőtt lezajlott események „maoista összeesküvésként” vonultak be a Kádár-kor történetébe. Így keretezte azt nemcsak a létezett szocializmus állambiztonsági apparátusa, de a nyugati sajtó is: a New Statesman „Budapest ifjú maoistái” címmel, a Süddeutsche Zeitung pedig „Maóval és Guevarával Kádár ellen” címmel írt az esetről 1969 tavaszán (Dénes Iván Zoltán gyűjtése).

„1968 forró nyarán a magyar biliben mi voltunk a vihar”

Bemutatkozásaim története c. önéletírásában Révai Gábor, a maoista per egyik vádlottja emlékezett ezekkel a szavakkal vissza az évtizedekkel korábbi eseményekre. A Rákosi-éra főideológusának, Révai Józsefnek a fia a per nyomán évekig nem helyezkedhetett el értelmiségi munkakörben, diplomáját is csak később szerezhette meg. Hogy 2012-es könyvében mégis miért csak a „vihar a biliben” szófordulattal írja le az eseményeket, az nem csupán az idő múlásának tudható be.

Valódi összeesküvésről valójában nem beszélhetünk, ami történt, az néhány tucat, körülbelül 50-70 fiatal egyetemi hallgató politikai beszélgetésekkel átitatott baráti köreként írható le, a csoport magját pedig csupán 10-12 fő alkotta.

A kezdetek valamikor 1963-64-re tehetők, ekkor ismerkedett meg a későbbi per két fő vádlottja, Pór György és Bencze Sándor, utóbbi szintén az ELTE BTK hallgatója volt. 1964-től működött az, a KISZ-ből kiábrándult baloldali fiatalokat tömörítő baráti kör, melyen belül politikai és művészeti vitákat folytattak, zenét hallgattak, és olvasnivalókat gyűjtöttek össze a marxizmusról.

A baráti társaság ugyan 1965-ben felbomlott, de sokan a tagok közül ott voltak az 1966-ban alakult Szolidaritási Bizottságban, amelynek elsődleges tevékenysége az amerikai támadás alatt álló Vietnammal való szolidaritásvállalás volt. Társadalmi munkát végeztek, amiből szolidaritási bélyegeket vásárolhattak, ún. „vietnami vasárnapokat” rendeztek, illetve röplapokat szórtak a ’66-os Budapesti Nemzetközi Vásár amerikai pavilonja előtt, és demonstráltak is az amerikai nagykövetség előtt.

Mivel akcióival több alkalommal is feszegette az elfogadott intézményes határokat, az ELTE KISZ 1966 decemberében feloszlatta a Szolidaritási Bizottságot, vezetőit pedig kizárta a szervezetből.

Dalos György, az „összeesküvés” három év próbaidőre bocsátott tagja szerint a baráti társaság „propagandatevékenységének” célja az volt,

„hogy a lagymatag KISZ-nél tevékenyebb szolidaritást mutasson az Egyesült Államok ellen harcoló Vietnam iránt. […] A vietnami és egyéb akciókat (pl. a görögországi katonai puccs elleni engedély nélküli tüntetést 1967. május elsején) egy szűkebb konspiratív csoport irányította – […] amely önmagát 1967. novemberi röplapján „Magyar Forradalmi Kommunisták Csoportjaként” jelölte meg. Ugyanebben az időben kidolgoztak egy 36 pontból álló Programfelhívást, amelynek 34. pontjában kimondták, hogy céljuk a „revizionista, burzsoá-bürokrata rendszer erőszakos megdöntése” és egy kínai típusú szocializmus megvalósítása Magyarországon.”

Dalos visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy ez a szűkebb mag kapcsolatokat tartott fenn egy hasonló meggyőződésű – a kínai követség révén megismert – görög emigráns szervezettel, és „az MSZMP irányvonalát ultrabalos álláspontról bíráló írókkal és művészekkel” is.

A röplapok terjesztése és egy pártkezdemény szervezésének szándéka miatt államvédelmi nyomozás 1967 őszén indult, Pórt 1968. január 23-án, Benczét január 27-én vették őrizetbe, előzetesbe került még Simon Péter, a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója, illetve Malgot István, az Iparművészeti Főiskola szobrászhallgatója.

Az elsőfokú per május-június folyamán zajlott, az „államrendet veszélyeztető összeesküvés” vádja ellenére – Dalos György szavaival – „viszonylag enyhe ítéletek” születtek.

A vádlottak közül csak három embernek kellett ténylegesen börtönbe vonulnia, Pór két és fél évet, Bencze kettő, Simon pedig nyolc hónap letöltendőt kapott, büntetésüket később harmadolták. A többi vádlott – Dalos, Révai Gábor, Gáti Tibor, Malgot István és Gáspár Judit^[1] – pár hónapos börtönbüntetését három év próbaidőre függesztette fel a bíróság.

Az „összeesküvés” résztvevői még ebben az évben szakítottak a „maoizmussal”, a következő években a társaság több tagját már teljesen más jellegű ellenzéki megmozdulásokban láthatjuk viszont. Könnyű kijelenteni tehát, hogy a magyar „maoizmus” a hatvanas évek második felében pár évig létezett csupán, főként budapesti egyetemistákat elérő szűk körben. Az azonban érdekes kérdés, miben is állt a csoport „maoizmusa”, és mi az az intellektuális-politikai közeg, amelyben rövid időre felbukkant, hogy villámgyorsan át is adja a helyét más áramlatoknak.

„Félreértésünk a hatalom elleni lázadóé volt, nem a hatalom cinkosáé”

1968 mind a mai napig forradalmi évként él a történelmi emlékezetben világszerte. Rengeteg új baloldali gondolat és mozgalom teljesedett ki ekkor, hatalmas tömegdemonstrációk és intellektuális pezsgés jellemezte, a lezárt határokon át pedig ebből a pezsgésből valamennyi Magyarországra is beszivárgott.

A legismertebb és legnépszerűbb kulturális újdonság, a beat zene mellett, olyan (errefelé) marginálisabb áramlatok is ekkor élték fénykorukat, mint például Che Guevara kultusza. A Mao Ce-tung nevével fémjelzett kulturális forradalom is talált követőkre (úgy, hogy Mao kulturális forradalmának valódi, gyilkos arca teljességgel ismeretlen volt a magyar fiatalok számára). Ez az az időszak, amelyben a magát baloldalinak nevező Kádár-rendszerrel szemben talán a legerősebb baloldali kritika megfogalmazódott, amely kimondottan a szocializmus felől kifogásolta a rendszer működését.

1968 az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésének éve is, a piaci mechanizmusok rendszerbe való bevezetése pedig nem csupán a párton belüli ún. „munkásellenzéknél” (Komócsin Zoltán, Biszku Béla) verte ki a biztosítékot, de például a hatvanas években a KISZ-en kívülre sodródó baloldali fiatalok – akik amúgy is kifogásolták az ’56 után kiépült „fridzsiderszocializmust” – is a kapitalizmus felé tett lépésként értékelték.

A „maoizmus” mint címke és mint egy világnézeti beállítottság tehát ebben a kontextusban értelmezendő, mint olyan fogalom, amellyel a fennálló rendet baloldalról kritizálókat lehetett meghatározni és önmeghatározni. Vámos Miklós író – akkor még Vámos Tibor néven –, aki tinédzserként került ebbe a társaságba, bár az „összeesküvésben” és a perben személyesen nem volt érintett, ezt így fogalmazta meg a Mércének:

„Gondolom, csalódást okozok, ha kijelentem, hogy nem volt semmiféle maoista összeesküvés. Volt ellenben egy 50-70 tagú egyetemista társaság, akik a hatvanas évek közepén-végén úgy érezték, nem elég jó nálunk a szocializmus. Nem megdönteni akarták a rendszert, hanem megjavítani. Csakhogy a hatóságok a szocialista jellegű szervezkedést sem tűrték.”

A maoizmus tehát főként ideológiai kapaszkodóként szolgált a kétpólusú világrenden belül, melyen keresztül kritikát lehetett megfogalmazni mind a létező kapitalizmussal, mind pedig a létező szocializmussal szemben.

2001-ben, a kínai „kulturális forradalom” plakátjait bemutató budapesti kiállításon mondott nyitóbeszédében Haraszti Miklós – aki szintén több szálon kötődött ehhez a baráti társasághoz, bár a ’68-as perben sem vádlottként, sem tanúként nem szerepelt – így foglalta össze a magyar „maoisták” kínai eseményekkel kapcsolatos képzeteit:

„Újszerűek voltak tehát az aktivisták, újszerű volt a vezető magatartása. De szokatlanok voltak a kiválasztott ellenfelek is: azok ugyanis éppen az „új osztály”, a kommunista nomenklatúra tagjai voltak. Velük kapcsolatban a fő állítás egy elemi igazság volt: hogy hatalmaskodnak és hazudnak. Mindez a mi valóságunkat írta le. […] Európában addigra már restaurációs hatalommá vált a szovjet uralom. Nálunk a maoizmus a szovjetellenes és antibürokratikus érzelmeket fedte le, ahogyan a trockizmus tette ezt nyugaton és Lengyelországban. A fiatalok utálták a szép eszmék és a valóság közötti szakadékot, és azt hitték, erről szól a Kulturális Forradalom is. Félreértésünk a hatalom elleni lázadóé volt, nem a hatalom cinkosáé.” (A beszéd 2001. február 18-án hangzott el a Centrális Galériában, leiratát Haraszti Miklós bocsátotta a Mérce rendelkezésére.)

Haraszti azt is hozzáteszi, hogy a maoizmus főként nyugati hatásként, a hatvanas évek lázadási eszköztárának egyik elemeként jelent meg Magyarországon:

„A nyugati burzsoá és a keleti funkci ellen együtt szolgált a hosszú haj, a keleti filozófia, a kicsit gerilla, kicsit paraszt, kicsit tanár Mao-zeke, és a gitár minden mennyiségben.”

Hogy valójában mit is jelentett Mao „kulturális forradalma”, hogy inkább tekinthető sztálini típusú tisztogatásnak, mintsem valódi emancipációs gesztusnak, minderre csak később derült fény. De a történet főszereplői addigra már jó ideje felhagytak a „maoizmussal”.

Részben a per, de még nagyobb részt a szintén 1968 kiemelkedő eseményei közé tartozó „prágai tavasz” elfojtása miatt, amely újfent egyértelművé tette, hogy „belülről”, a rendszer belső ideológiai alapvetéseire támaszkodva a szovjet típusú rezsimek nem reformálhatók.

„Mi lenne, ha a maoisták kerülnének hatalomra”

Sokan közülük azonban nem hagytak fel a Kádár-rendszer elleni lázadással, és a maoizmus vádja még hosszú időre rávetette árnyékát tevékenységükre.

1969-ben két ún. „ifjúsági találkozóra” is sor került: az egyik a lillafüredi Fiatal Írók Konferenciája, a másik pedig az ELTE BTK Kari Gyűlése, mindkettő több demokráciát kért számon a hatalmon, és Haraszti, illetve az „összeesküvők” közül is többen tevékeny részt vállaltak ezekben a szervezkedésekben.

1970-ben Haraszti és Dalos György rendőrségi felügyelet alá kerültek, nem hagyhatták el a fővárost és esténként otthonaikat sem. Ez ellen tiltakozásul – Thoreau és Gandhi által inspirálva – polgári engedetlenségi akcióba kezdtek, mely ’71 elején őrizetbe vételhez és a baracskai fogházban lezajlott 25 napos éhségsztrájkhoz vezetett.

Harasztit a bölcsészkari gyűlés miatt újra eltiltották az egyetemtől, 1970-71-ben emiatt a Ganz–MÁVAG és a Vörös Csillag Traktorgyár marósaként dolgozott, az itt összegyűjtött tapasztalatiból írta meg Darabbér c. regényét, amellyel szintén kiváltotta a hatóságok haragját. A kötet kéziratát 1973-ban a rendőrség lefoglalta, májusban a szerzőt letartóztatták, csak két heti éhségsztrájk után szabadulhatott.

Ahogy a Kari Gyűlés esetében, úgy a Darabbér körüli botrányban is erőteljesen megjelenik a „maoizmus” vádja az állambiztonság és a párt részéről.

1971-ben Lukács György levelezésbe bocsátkozott Kádárral, hogy közbenjárjon Harasztiék szabadon engedéséért. Kádár mind a pártvezetésnek, mind pedig az idős filozófusnak írt leveleiben előcitálja a két érintett maoista „múltját”, ezzel kapcsolatban pedig Lukács is befekszik a pártállami értelmezéseknek.

„[M]egismétlem, hogy az említettek ún. maoista ideológiájával nem értek egyet, ezt az ideológiát a világsajtó nyilvánossága előtt kritizáltam” – írta Lukács 1971. február 15-én kelt levelében, holott akkori akcióikban ezek a fiatal ellenzékiek már nemhogy eltávolodtak a maoizmustól, de az újbaloldaliságtól is távolodóban voltak, és erre az időszakra már inkább a rezsim emberi jogi alapú, liberális kritikája felé mozdultak el.

A maoizmus azonban kiváló bunkósbotnak számított az elkövetkezőkben is, a hetvenes években még többször előkerül a rendszerrel szemben álló csoportok megbélyegzésére, elszigetelésére. Az alcímben szereplő idézet, amelyet a kor kultúrpápájának, Aczél Györgynek tulajdonítanak, szintén ezt a célt szolgálta.

Ahogy az 1956-os forradalom és szabadságharc megítélésében a rendszerváltás utáni jobboldal sok mindent átvett a Kádár-rendszer hazugságaiból – csak épp ellentétes előjellel látta el –, úgy a maoista bunkósbot is a (szélső)jobboldal kezeiben tűnt fel a 90-es években. Az SZDSZ-ben tömörülő rendszerváltó liberálisok lejáratására.

A Csurka István vezette Magyar Fórumban 1990 márciusában megjelent és azóta többrétegű szimbólummá is vált Apák és fiúk c. cikk Harasztiról (aki akkor az SZDSZ egyik prominens politikusa) azt írja, „maoista összeesküvés vádjával állt bíróság előtt”, ami a történelmi tények fényében nyilvánvalóan hamis, ám politikai-retorikai haszna az elrabolt rendszerváltás és a kommunista-liberális kontinuitás mítoszainak megalkotásában elég egyértelmű.

Agitátorok

Az egész „maoista összeesküvés” nevű dolog tehát egy aprócska epizód volt a Kádár-rendszerrel szembeni ellenzékiség forrásvidékén, árnyéka azonban egész évtizedeken átnyúlik még. Rajta keresztül bepillantást kaphatunk a hatvanas-hetvenes évek újbaloldaliságába, a „magyar ’68-ba”, a maga tekintélyellenességével, anti-imperialista romantikájával, Mao- és Che-kultuszával, Herbert Marcuse és Angela Davis olvasásával.

Ez az újbaloldaliság ugyan fokozatosan kikopott a kádári ellenzék nagy eszmei áramlatai (pl. a Lukács-unokák Budapesti Iskolája, népiek) közül, ám jelentősége nem csupán a politika felől értelmezhető.

Ugyanez az újbaloldali közeg termelte ki a magyar kultúra olyan mérföldköveit, mint minden ízében „hatvannyolcas” – igaz 1969-ben készült – Agitátorok című filmet Magyar Dezső rendezésében. A film Sinkó Ervin Optimisták c. regényén, illetve a Tanácsköztársaság résztvevőivel, köztük Lukács Györggyel folytatott beszélgetéseken alapul.

„A koncepció az volt, hogy a film főbb szerepeit, a Tanácsköztársaság polgári értelmiségiekből lett újdonsült kommunista agitátorait, a jelen, azaz a hatvanas évek második felének fiatal baloldali értelmiségének politizáló szereplőivel játszassák el” – emlékezett vissza Révai Gábor, a maoista per egyik vádlottja, aki maga is szerepelt a filmben, mégpedig édesapját alakítva.

Haraszti Miklós a „pesti ideológiai alvilággal ifjúkori tablóképének” nevezi a Tanácsköztársaságot témájául választó filmet. A politikai és filmnyelvi szempontból is határokat feszegető alkotást a hatalom egészen 1986-ig elrejtette a nagyközönség elől.

Ugyanebből a kulturális közegből nőtt ki a pol-beat mint zenei irányzat, olyan képviselőkkel, mint az Atlantis együttes, Dinnyés József, vagy épp a Berki Tamás és Vámos Tibor (Miklós) nevével fémjelzett Gerilla együttes (dalszövegeik jó része Haraszti Miklós tollából származik). És maoista gyökerekkel rendelkezett az Orfeo névre hallgató bábtársulatot, zenekart és színtársulatot magába foglaló művészeti közösség is.

(A cikk megírásához fent hivatkozott vagy linkelt anyagokon túl Murai Tamás és Tóth Eszter Zsófia 1968 Magyarországon – Miért hagytuk, hogy így legyen? c. könyvét, illetve a Robert Gildea, James Mark, Anette Warring által szerkesztett Europe’s 1968: Voices of Revolt c. kötet használtuk.)