Múlt hét kedden Bajkai István fideszes képviselő azt a meglepő bejelentést tette, hogy a közterületi hajléktalanság alaptörvényi tiltását kéri a kormánytól. A felvetés annak ellenére is meglepő volt, hogy jóideje közismert: a Fidesz a hajléktalanság csökkentéséhez szükséges szociálpolitikai és lakáspolitikai intézkedések helyett alapvetően a közterületi hajléktalanság tiltásában és büntetésében gondolkodik.
Bajkai bejelentése azért volt meglepő, mert az Alaptörvény 2013. április elseje óta tartalmazza: „Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást.” A szabálysértési törvény és számos önkormányzat helyi rendelete még évekkel ezelőtt meg is határozta azokat a területeket, amelyeken büntethető a közterületi hajléktalanság. Budapesten a törvényi, fővárosi és kerületi tiltások együttesen a város jelentős részét lefedik.
A hatóságok azonban 2016 novembere óta egyetlen egyszer sem indítottak szabálysértési eljárást „életvitelszerű közterületi tartózkodás” miatt, noha nyilvánvaló, hogy – legalábbis a fővárosban – a fedél nélküli emberek jelentős része továbbra is olyan területen él, ahol azt a jogszabályok tiltják. Sőt, Budapesten az a tapasztalat, hogy a rendőrség gyakran még akkor sem intézkedik, amikor egy-egy forgalmas – és egyébként módszeresen „bekamerázott” – belvárosi aluljáróban az ott élő (vagy csak az idejük jelentős részét ott töltő, noha nem hajléktalan) emberek nyilvánvaló módon sértenek meg egyéb (például az alkoholfogyasztással és dohányzással, vagy a „zaklató jellegű” kéregetéssel kapcsolatos) jogszabályokat is, miközben ott a hatályos fővárosi rendelet alapján már az „életvitelszerű tartózkodás” is büntethető volna.
Az Alaptörvény hetedik módosítása
Közben nyilvánosságra került az Alaptörvény hetedik módosításának a szövege, ami a következőt tartalmazza: „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás”. Ez lényegében annak hallgatólagos beismerését jelenti, hogy a Fidesz olyan közterületeken is helyesnek és indokoltnak tartja a közterületi hajléktalanság hatósági üldözését, amelyeken ezt sem a „közrend” és a „közbiztonság”, sem „a kulturális értékek védelme”, sem közegészségügyi szempontok nem indokolják.
Az Alaptörvény módosításának a szövege sem ad azonban választ arra kérdésre, hogy tulajdonképpen mi is volna ezzel a Fidesz célja. A fentiekből ugyanis egyértelmű, hogy ha a kormány célja a hajléktalanság kriminalizálásának az előmozdítása volna, akkor nem a szabályozást változtatnák meg, hanem a már meglévő – évek óta hatályos – jogszabályok, és betartását és betartatását mozdítanák elő.
„Jogilag világos és egyértelmű alapok”
A kérdést Gulyás Gergely kancelláriaminiszter csütörtöki sajtótájékoztatója sem válaszolta meg, noha azon többször is előkerült ez a téma. Gulyás szerint az Alaptörvény módosításának célja az, hogy „jogilag világos és egyértelmű alapokat” teremtsen a kérdésben. A hajléktalanság rendészeti kezelése ugyanis szerinte „egy ideig működött, majd azt követően, hogy a Kúria megsemmisítette az ezzel kapcsolatos önkormányzati rendeleteket, illetve olyan bírósági ítéletek születtek, amelyek egy-egy közterületen emelt sátor-szerű létesítmény elbontásáért például félmilliós kártérítési kötelezettséget írtak elő a rendőrség számára, onnantól kezdve már valóban nem működött jól.”
A Kúria valójában egyetlen „ezzel kapcsolatos” önkormányzati rendeletet sem semmisített meg, noha kétségtelen, hogy a zalakarosi és budapesti rendelet bizonyos részeit törvénysértőnek találta, és ezek hatályon kívül helyezéséről döntött.
A budapesti rendelet esetében – két részletben, 2014 szeptemberében és decemberében – a Kúria kizárólag a következő két esetben állapított meg törvénysértést. Ha a szabályozás sértette a „normavilágosság” követelményét – vagyis akkor, ha a kerületi önkormányzatok oly módon (pl. helyrajzi számok kijelölésével) jelölték ki a „tiltott” területeket, amely „a norma címzettjei” – vagyis a fedél nélkül élő emberek – számára értelmezhetetlen volt. Ezt a mulasztást az önkormányzatok orvosolhatták, és egy részük orvosolta is.
Ezen a formai okon kívül, a Kúria még abban az esetben állapított meg törvénysértést, ha a „tiltott területek” esetében nem volt megállapítható a „védett közérdek” mibenléte, tehát „a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme”. Ez történt például a Papcsák-féle Zuglói Önkormányzat által hozott szabályozás esetében, amely – a Kúria szavaival – „lényegében kirekesztette a XIV. kerületi tulajdonú közterületekről a kényszerű lakhatási szegényeket”.
A közterületi hajléktalanság azonban ezt követően és azóta is büntethető a fővárosi jelentős részében: a szabálysértési törvény értelmében a világörökségi helyszíneken és azok „védőövezetén” belül, tehát lényegében bárhol az V. kerületben és a VI. kerület nagyobbik részében, a Várnegyedben, a Vízivárosban, a Gellért-hegyen és a Városligetben; a fővárosi szabályozás értelmében a Római parton, a Margit-szigeten és a Normafa környékén; a tömegközlekedési megállókban, három tucat aluljáróban és ezek 50 méteres körzetében, valamint a hidakon, felüljárókon és az ezek megközelítésére szolgáló lépcsőkön; a játszóterek, köztemetők, továbbá a gyermekjóléti, gyermekvédelmi, köznevelési és felsőoktatási intézmények 100 méteres körzetében; és végül, a kerületi tiltások eredményeként további több mint 300 helyen vagy területen, a rákoshegyi Szabad Május tértől a kőbányai Szent László téren át – a helyi MSZP jóvoltából – a József Attila Művelődési Központ és az összes angyalföldi templom 100 méteres körzetéig.
A helyzet abból a szempontból valóban nem „egyértelmű”, hogy egy fedél nélkül élő embernek a fenti felsorolás alapján nincs könnyű dolga, ha olyan helyet keres magának, ahol biztosan nem sérti meg a fenti tiltások egyikét sem. Mindez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a közterületi hajléktalanság már most is Budapest nagy részén büntethető (az Alaptörvény ismételt módosítása nélkül is), és bizonyosan büntethető azokon a területeken (pl. a forgalmas aluljárókban, „turisztikailag fontos” helyeken), amelyekre a hajléktalanság kriminalizálását pártolók hivatkozni szoktak a hajléktalanság által a többi városlakó számára okozott kellemetlenségekkel kapcsolatban.
Ezen – sajnos – a Fővárosi Törvényszéknek az a Gulyás Gergely által hivatkozott 2014-es ítélete sem változtat, ami jogerősen elmarasztalta a Zuglói Önkormányzatot a saját maguk építette kunyhókban élő emberek otthonainak a hatályos jogszabályok megsértésével történt lerombolásáért, mint ahogyan – sajnos – a kifejezetten a kunyhó-lakók ellen hozott szabálysértési tényállást sem helyezte hatályon kívül.
Továbbra sem világos tehát, hogy mi szükség van az Alaptörvény módosítására, noha az eddigiek alapján annyi bizonyosan megállapítható, hogy az egyébként jogász végzettségű kancelláriaminiszternek – aki egyúttal a Károli Gáspár Református Egyetem Alkotmányjogi (!) Tanszékének megbízott oktatója is – vagy fogalma sincsen azokról a jogi kérdésekről, amelyekről beszél, vagy tudatosan félrevezeti a közvéleményt.
„Életvédelmi kötelezettség”
A – fentiek alapján kérdéses – jogi problémákon túl a kancelláriaminiszter az állam „életvédelmi kötelezettségével” igyekezett még megindokolni a közterületi hajléktalanság általános tiltását, arra hivatkozva, hogy „azon a két télen, amíg nem érték különböző alkotmányos és jogi támadások azt a rendőrségi és állami gyakorlatot, amely megszüntette a Budapest közterületein látható borzalmas hajléktalan-állapotokat, akkor lényegesen kevesebb ember vesztette az életét mint azt követően, hogy újra ránk köszöntött az anarchia időszaka”.
És itt elérkeztünk a kancelláriaminiszter – és általában a fideszes politikusok – érvelésének legcinikusabb, legaljasabb eleméhez.
A fideszes politikus itt ugyanis azoknak a hajléktalan embereknek a halálát igyekszik felhasználni a hajléktalan emberek hatósági üldözésének az igazolására, akik az elmúlt években jelentős részben a fideszes állami és önkormányzati vezetők mulasztása miatt vesztették el az életüket.
Ráadásul úgy, hogy a hivatalos adatok egyáltalán nem támasztják alá azt az állítást, hogy a közterületi hajléktalanság kriminalizációja csökkentette volna az kihűlés miatt elhunyt hajléktalan emberek számát.
Ez leginkább a budapesti adatokon szemléltethető. Korábban már volt egy időszak, amikor egész Budapesten büntethető volt a közterületi hajléktalanság: 2011 áprilisától az Alkotmánybíróság 2012 novemberében meghozott, a hajléktalanság büntetését alkotmányellenesnek kimondó döntéséig, tehát 2011-2012 telén is. Az ORFK – a kormány egyik államtitkára által közzétett – adatai alapján 2010-2011 és 2012-2013 telén, amikor sehol se volt büntethető a közterületi hajléktalanság, 8 és 10 hajléktalan ember vesztette életét kihűlés miatt Budapesten. A kettő közötti télen, amikor pedig a fővárosban mindenütt be volt tiltva a közterületi hajléktalanság, jelentősen több, 25 hajléktalan ember halt meg emiatt. (Még akkor is, ha a hajléktalanság kriminalizációjával egyidőben csökkent volna a kihűléses halálesetek száma, adódna a kérdés: nem csökkent volna még inkább, ha azt a több százmillió forintot, amit csak 2013-2014-ben a kriminalizáció végrehajtására fordított a kormány, ehelyett inkább utcai szociális munkára, a hajléktalanellátó intézményrendszer fejlesztésére vagy elsőként lakhatás programokra fordították volna?) A kancelláriaminiszter állítását az „életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése” miatt indított szabálysértési eljárások és a kihűléses halálesetek alakulásának egybevetése sem támasztja alá – a kettő között ugyanis nincsen statisztikai összefüggés.
Ez több szempontból sem meglepő. Részben azért, mert a kriminalizációról szóló jogszabályok alkalmazásának gyakoriságát nem az határozta meg, hogy mennyire volt hideg, hanem – leginkább – az, hogy milyen közel voltak az önkormányzati választások. Nem meglepő azért sem, mert az állam – a rendőrségen keresztül – az életvédelmi kötelezettségének nem a hajléktalanság kriminalizálásáról szóló jogszabályok, hanem a rendőrségi törvény és „a rászoruló személyeket a téli időjárási viszonyok következtében fenyegető veszélyhelyzetek megelőzésével és kezelésével összefüggő rendőri feladatok végrehajtásáról” szóló ORFK utasítás kapcsolódó előírásainak alkalmazásával tesz eleget.
A közterületi hajléktalanság kriminalizálásáról szóló jogszabályoknak soha nem volt célja a hajléktalan emberek megsegítése vagy a kihűléses halálesetek megelőzése.
Ráadásul, amint azt már a kezdetektől sejteni lehetett, és később az alapvető jogok biztosának 2015-ös jelentése is rámutatott, a közterületi hajléktalanság tiltása növelheti a kihűléses halálesetek valószínűségét, amennyiben arra kényszerítheti a fedél nélkül élő embereket, hogy rejtettebb helyeken húzzák meg magukat, – ahol viszont nem csak a hatóságok, hanem az utcai gondozó szolgálatok sem találják meg őket; a hatóságokat pedig arra ösztönözheti, hogy arra figyeljenek, hol vannak „tiltott helyen” a hajléktalan emberek, ne pedig arra, hogy mikor vannak életveszélyben.
Ha a kihűléses halálesetek megelőzése lett volna a kormányzat célja, akkor nem rendészeti, hanem szociálpolitikai megoldásokban gondolkodtak volna, és mindenesetre nem azt iktatják törvénybe, hogy büntethető a hajléktalanság ott, ahol az zavarja a többieket.
Ebben az esetben inkább annak a szabályozását, eljárásrendjét és gyakorlatát alakították volna ki, hogy melyek azok a szűken körülhatárolt esetek, amelyekben egy közterületen élő hajléktalan embert akár a kifejezett beleegyezése nélkül is el lehet (el kell) vinni egy éjjeli menedékhelyre, amennyiben erre a hajléktalan ember életének védelme érdekében feltétlenül szükség van.
Ha az állam életvédelmi kötelezettségét tartják szem előtt, akkor a szociális törvény azon évtizedes múltra visszatekintő, de soha komolyan nem vett rendelkezését pontosították volna, amely szerint „A települési önkormányzat, tekintet nélkül hatáskörére és illetékességére, köteles az arra rászorulónak rendkívüli települési támogatást, étkezést, illetve szállást biztosítani, ha ennek hiánya a rászorulónak az életét, testi épségét veszélyezteti”.
Ami pedig a legfontosabb: elkezdtek volna foglalkozni azokkal a feladatokkal, amelyek elvégzésére a hajléktalan-ellátásban dolgozó szakemberek 2008-ban, majd ismét 2015-ben kidolgozott javaslatai szerint feltétlenül szükség volna a hajléktalanság, és ezen belül a közterületi hajléktalanság csökkentéséhez.
De akkor miért?
Közpolitikai természetű, vagy legalább nyilvánosan felvállalható, a jogi és társadalmi tényekkel összeegyeztethető indoka a közterületi hajléktalanság általános, alaptörvényi szintű tiltásának egyelőre nincsen, és ilyesmi még csak ki sem olvasható a kormányzati nyilatkozatokból.
A kriminalizáció újabb hullámának valódi célja lehet az erődemonstráció, a Kúria kellemetlenkedő (noha a hajléktalanság büntethetőségét a lényeget tekintve nem érintő) döntései miatti bosszú; esetleg az, hogy elterelje az ellenzéki és nemzetközi közvélemény figyelmét a bírói függetlenség ellen indított támadásról; szolgálhatja az ellenség-képzést, amennyiben menekültekkel a magyar társadalom hosszú ideje szinte kizárólag csak a médián keresztül találkozik, a fedél nélkül élő emberek viszont mindig kéznél vannak a bűnbak-szerepre; és része lehet az önkormányzati választásokra való felkészülésnek is (ideértve a kriminalizáció története szempontjából kulcsszerepet játszó Józsefvárosban kitűzött időközi polgármester-választást is, ahol Kocsis Máté alpolgármesterével szemben Győri Péter, a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnöke indul „közös ellenzéki jelöltként”).
Annyi azonban bizonyos: a közterületi hajléktalanság tervezett általános tiltása nem a hajléktalan emberek megsegítéséről szól, de még csak nem is a közterületi hajléktalansággal együttjáró, a többi városlakó által tapasztalt kellemetlenségek visszaszorításáról.
Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a kriminalizáció kapcsán rendre előálló politikai konfliktust könnyű félreérteni.
A legsúlyosabb félreértés az, hogy azok állnak szemben egymással, akik szerint „rendben van”, hogy emberek élnek az utcán, és azok, akik szerint „ez nincsen rendben”. Valójában olyan álláspont, amely a közterületi hajléktalanságot vagy „az utcán élés jogát” védi, a magyarországi közbeszédben fel sem merült. (Ami felmerült – a hajléktalanság kriminalizációjának a legfontosabb hazai ellenzéke: A Város Mindenkié csoport részéről – az a lakhatáshoz való jog, ami ugye éppen az ellenkezője volna a hajléktalanságnak.)
Ebből a szempontból legfeljebb két kérdés van: egyrészt az, hogy a közterületi hajléktalanság csökkentését szociálpolitikai és lakáspolitikai, vagy pedig rendészeti eszközökkel tartjuk elérendőnek vagy elérhetőnek. Másrészt pedig, hogy azért akarjuk-e, hogy csökkenjen a hajléktalanság, mert elfogadhatatlannak tartjuk a nincstelenségnek, a jogfosztottságnak és a kiszolgáltatottságnak azt a szélsőséges szintjét, ami fedél nélkül élő embertársaink osztályrésze – vagy pedig azért, mert zavar minket – minket zavar – mások nyomorának a látványa, mert már belefáradtunk az ezzel együttjáró köztisztasági és egyéb problémákba.
A különbség tehát abban áll, hogy miért és hogyan képzeljük el a közterületi hajléktalanság csökkentését, ami viszont kimondott célja mindkét megközelítésnek.
Ebben a konkrét esetben azonban még erről sincsen szó.
Itt az egyik oldalon azok állnak, akik – akár együttérzésből és szolidaritásból, akár a közterületi hajléktalansággal gyakran együtt járó kellemetlenségek, de gyakran a kettő valamilyen keveréke miatt – azt szeretnénk, hogy kevesebben, sokkal kevesebben éljenek utcán.
A másik oldalon pedig azok a fideszes politikusok, akik a hajléktalan emberek nyomorát és szenvedését, valamint a közterületi hajléktalansággal együtt járó kellemetlenségek miatti elégedetlenséget – minden jel szerint – egyaránt csak felhasználják a hajléktalanságtól független politikai céljaik elérése érdekében (akármik is legyenek azok), úgy, hogy eközben sem a hajléktalan emberek szenvedéseinek enyhítése és a hajléktalanság újratermelődésének megakadályozása, de még csak a közterületi hajléktalansággal együtt járó problémák csökkentése érdekében sem tesznek, lényegében, semmit.
