„Áruló Károlyi, ő felel Trianonért.”

„A baloldal, amikor csak lehetett, rárontott a nemzetére.”

Miniszterelnöki megszólalástól egyszerű véleménycikken át internetes kommentig: nagyon sokszor előjött már ez az állítás. Az 1919 utáni Horthy-kurzus propagandaelemei (Tormay Cécile Bujdosó könyve itt első számú vádlottá válik) a történelmi magyar munkásmozgalom, a vele összemosott liberalizmus, a „szabadkőművesség” és annak radikális kinövései ellen is örökérvényű ítéletté váltak. Az első világháború korabeli német nacionalista gondolkodásához hasonlóan Magyarországon is megjelent (és még mindig él), a „hátbaszúrás” gondolata, amely szerint háborús kudarcunkat és a trianoni, megalázó és az országot tönkretevő békét a „belső ellenség” okozta.

Ezek a vádak egyáltalán nem igazak. Éppen elég az, ha az 1918-as forradalmak után magára találó magyar baloldal két legfontosabb fórumát, a szociáldemokrata mozgalmat, valamint a Tanácsköztársaság következményeivel vergődő kommunista emigrációt nézzük.

A magyar szociáldemokrata mozgalom a háború alatt: csak nemzetiségi szakadás ne legyen

A magyar szociáldemokraták úgy kezdték, mint a Monarchia rendjét az országban legélesebben támadó mozgalom. Az 1910-es évekig – főleg a választójog, a munkajogok és a női jogok köré szerveződve – befolyásuk egyre nőtt, egészen más okok miatt, de nagyjából úgy értékelték őket, mint ahogyan manapság „a populistákról” beszélnek.

Az 1910-es évektől, a különböző rivális nagyhatalmak fegyverkezési versenyével ez a kép megváltozott, és ahogyan Európa-szerte, úgy Magyarországon is rányomta a bélyegét a mozgalomra a háború elutasításának vagy támogatásának a kérdése.

Az olyan, később a háború nacionalizmusát és pusztítását erkölcsi alapon elutasító magyar szociáldemokraták, mint Garami Ernő és Kunfi Zsigmond az 1914-es robbanást megelőző 1912-13-as balkáni háború után úgy látták, a környező országok és az antanthatalmak (Nagy Britannia, Franciaország, Orosz Birodalom) egymásra találása súlyos fenyegetést jelent a dolgozó tömegekre. Garami Ernő, a Népszava és a Szocializmus akkori szerkesztője ominózus, sok feszültséget keltő 1914-es cikkében erről így írt:

A nemzetiségi kérdésnek az a megoldása, amelyet az antant győzelme jelentene, vagyis a nemzetiségi vidékek leamputálása Magyarország és Ausztria testéről, nem jelenti a kérdésnek szocialista szellemben való megoldását.

Nem gondolkodott máshogyan a háborús feszültség növekedéséről a később a magyar háborúellenes mozgalom avatott hősévé váló Kunfi Zsigmond sem, aki már az 1913-as pártkongresszuson úgy értékelte a növekvő feszültségeket, hogy ha az antant és a kelet-európai szláv népek nemzeti ébredése valóban nemzetállami követeléssé válik, akkor az az Osztrák-Magyar Monarchia végét jelenti, Szerbia pedig a délszláv népek „Piemontja” lehet. Ez pedig a nemzetiségi dolgozó tömegeknek a történelmi Magyarországon éppen annyira rossz lenne, mint a magyar munkásoknak, helyzetükön, jogaikon ez vajmi keveset változtatna.

Éppen így történhetett meg, hogy a háborúba indulókat nemcsak a Tisza-kormány képviselői, hanem a rendőreikkel 1912-ben még ádáz utcai harcot folytató szociáldemokraták helyi szervezetei is helytállásra, a nemzetért való küzdelemre buzdították a városok pályaudvarain.

Változás csak a háború elhúzódásával, a nélkülözés és szenvedések bestiálissá válásával, mindenekelőtt pedig Leninék sikeres 1917-es orosz bolsevik forradalmával állt be. A korabeli európai munkásmozgalom akkoriban nagyon óvatosan kezelte a bolsevik hatalomátvételt, többnyire jól értesültek voltak az eszerekkel, mensevikekkel és más baloldali frakciókkal folytatott kegyetlen lenini harcról. Egyet azonban nem tagadtak el a szovjet forradalmáraitól: végleg lehetetlenné tették azt, hogy az oroszok visszatérjenek a világháborúba. Ilyesmit pedig akkor már Budapesten is sokan kívántak.

Az 1918-19-es polgári, majd kommunista forradalmak története ismert. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, ezúttal már a békepárti Garami és Kunfi egyértelmű befolyása alatt, Károlyi és a polgári radikálisok köztársaságát támogatta, miközben folyamatos nyomást gyakoroltak rájuk a már 1914 óta magukat elárulva érző ifjú, szélsőbaloldali forradalmárok. Őket erősítette az 1918 végén hazatérő bolsevik Kun Béla és a köréje szerveződő, Szovjet-Oroszországot támogató kommunisták is.

Az 1919 márciusa és augusztusa között uralkodó Tanácsköztársaság végül szétszakította a szociáldemokratákat, akiknek széles balszárnya csatlakozott Kun Béláékhoz, jobboldalibb elemei inkább távol tartották magukat. A forradalom kiteljesedését látták a Kun- és Landler Jenő-féle Vörös Hadseregben és a rendszerben, amely egyfajta utolsó és mindennél radikálisabb esélynek látszott arra, hogy valamilyen formában átmentsék a soknemzetiségű Nagymagyarországot a megannyi feszültségen, és megtörjék a környező szláv népek ultranacionalista, valamint az antanthatalmak imperialista hatalmát.

Sokaknak a szociáldemokraták és a körülöttük szerveződő kommunisták közül a teljes első világháború alatt úgy tűnt, a szociáldemokraták vezetői elvtelenül lavíroznak a háborúpárti nacionalizmus és a háborút végső soron átértelmező bolsevikok között. Valójában mind 1914-ben, mind pedig 1918-ban az vezérelte a pártot: megtartani a soknemzetiségű országot, amelynek multietnikus munkásosztálya – mint bázis – nélkül aligha tudnának funkcionálni.

Trianon sokkja

Ebben Garamiék végső soron egyáltalán nem tévedtek. Noha az aránytalanul nagy terror és kapkodás, valamint a sikeres csehszlovákok elleni, Stromfeld Aurél-féle vörös offenzívát széttörő román, szerb és francia beavatkozás a kommunisták teljes összeomlásával járt, a későbbi nacionalista propaganda nem szívesen említi, hogy éppen ez az intervenció volt az, ami megalapozta a trianoni országcsonkítást, mint politikai valóságot.

Éppúgy, mint ahogy ezek a megszálló seregek tették lehetővé, hogy Horthy Miklós 1919 augusztusában bevonulhasson Siófokról Budapestre és elkezdhesse a vörösök terrorjánál arányaiban hosszabb és ezért sokkal több áldozatot követelő saját terrorját.

A háború kitörése körül és után a szociáldemokraták egyre nehezebben tudták összetartani soknemzetiségű szavazóbázisukat. A magyar munkások természetesen átvették a szerbellenes, később románellenes kormányzati szólamokat, míg az azelőtt akár még magyar szocdem munkásotthonba járó szerbek, románok, szlovákok pedig hirtelen testvérnépeikkel, anyaországaikkal lettek szolidárisabbak, ők is a nacionalizmustól kezdték várni a felszabadítást. Ez végül eldöntött ténnyé tette a magyar szociáldemokrácia szétszakadását.

A Tanácsköztársaság bukása után Kunfi és Garami is emigrációba kényszerültek, a legyengült magyar szocialisták pedig végleg feladták a soknemzetiségű Magyar Királyság megtartásának, 1918 után amúgy is csalfa reményét. A teljes bukást a társadalmi, forradalmi vívmányokat visszavonó, de 5 nap után így is dicstelenül megbukott Peidl Gyula-féle „szakszervezeti kormány” jelképezte.

Ami onnantól jött, az már csak annak a története volt, hogyan próbálták (sikertelenül) megmenteni az otthonmaradó jobboldali szocdemek a pártjuk maradékait Horthytól. Egy dologban azonban szilárdak voltak, és ez a trianoni békediktátum mint imperialista agresszió elítélése, és a Népszavában a határon túli magyar közösségek elnyomása elleni tiltakozás.

Mindebben még szerkesztőik, Somogyi Béla és Bacsó Béla brutális, jobboldaliak általi meggyilkolása (1920), az 1921-es és később az 1932-es ideiglenes betiltásuk sem ingatta meg a lap szerkesztőit és munkatársait.

Amikor a trianoni békeszerződést a jobboldali Simonyi-Semadam Sándor-féle kormánynak végül alá kellett írni a Párizs melletti Trianon palotában, a szociáldemokraták természetesen már elítélték azt, látva az antant békéjének drasztikus gazdasági, társadalmi, és jogi következményeit. Sajtójukban a húszas-harmincas évek nagy részében ennek a trianoni állapotnak a diplomatikus, békés felülvizsgálatát követelték. Weltner Jakab, később pedig Mónus Illés és Szakasits Árpád idején a nemzetiségi kérdésben hangsúlyozták:

csak egy demokratikus, az akkori autoriter nacionalista rezsimen túllépni tudó Magyarországnak van esélye arra, hogy ne csak visszaszerezze, de meg is tartsa elszakított területeit.

A harmincas évek vége felé a szociáldemokraták egyre több aggodalommal néztek az ország Hitler és Mussolini felé való nyitására, fő témává az antifasizmus vált. A részleges revízióval járó 1938-1941 közötti bécsi döntéseket azonban még ilyen körülmények között is mint jogos elégtételt emlegette a Népszava.

A kommunisták és Trianon: széttörni az „imperialista békét”

A hagyományos magyar baloldalhoz képest kisszámú, 1919-től azonban mégis valamelyest befolyásos bolsevikok sem bontottak éppen pezsgőt az országcsonkítás híreire. Az illegális, többször újraalakuló Kommunisták Magyarországi Pártja (majd 1925-től 1928-ig legálisan Magyarországi Szocialista Munkáspárt is, később újra illegálisan KMP, majd „Békepárt”) természetesen a lenini, majd egyre inkább Sztálin ellenőrzése alá kerülő szovjet apparátus, szűkebben a Kommunista Internacionálé (Komintern) titkárainak utasításait követte politikájában – legalábbis többnyire.

1920 után, a kezdeti években a Moszkvába került Kun Béla több cikkében, írásában hangsúlyozta, a francia, olasz, brit és amerikai „imperialista” kormányok által diktált béke megalázó Magyarország számára, és az illegális párt szinte sohasem tért el ettől az állásponttól, miközben hangsúlyozta, hogy az új kommunista forradalom, majd el is törli azt. Nem a világforradalomban bíztak elsősorban Kunék, de mint az 1924-es Komintern kongresszus előtt és környékén (főként az akkori főtitkár, Grigorij Zinovjev nyomására) a Kossuth Lajostól átemelt „Dunai Konföderáció” gondolatát tartották a békediktátum feloldásának. Erre az elképzelésre természetesen már 1920-tól nagy hatást gyakoroltak Lenin gyarmati és nemzetiségi felszabadításról írt tézisei, részben a Versailles környéki békékre reagált ezzel Szovjet-Oroszország.

Számottevő változás Trianon megítélésében csak az 1930-as évek vége felé állt be, amikor a nyugati és magyarországi illegális kommunisták elkezdték bírálni a revizionista Horthy-politikát, mivel az a náci Németországhoz közeledett.

Szántó Zoltán és mások moszkvai kommunista pártcsoportja ezt súlyos veszélynek érezte. A Komintern azonban ekkor még élesen és igen indulatosan utasította a magyar elvtársait arra, azonnal fejezzék be a Trianon és a határrevízió elleni agitációjukat, ne idegenítsék el azt a viszonylag kevés magyar munkást és parasztot, akit ekkor sikerült megszólítaniuk.

Ismert továbbá, hogy Sztálin emberei 1940 folyamán, a hadba lépés előtt is titokban tárgyaltak Horthy képviselőivel például a királyi Romániával szembeni követeléseikről, ezt a folyamatot persze keresztülhúzta az 1941-es kassai bombázás (amiről máig nem derült ki, valóban a szovjetek tették-e) és Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen Hitler oldalán.

A magyar baloldalnak tehát még a leginkább szélsőbaloldali csoportjáról sem volt soha kimondható, hogy támogatták, főleg, hogy éljenezték volna a trianoni békediktátumot.

A történelmi felelősség kérdésében persze felmerül a szociáldemokraták és főleg a kommunisták elhibázott politikájának,  a vörösterrornak a szerepe, de valójában itt is komoly versenytársuk akad a hagyományos magyar nacionalista vezetőréteg és a Horthy-rezsim sorozatos felelőtlenségében, és végül a revizionizmus kérdésében  is.

Az 1919 és 1945 közötti uralkodó réteg propagandistái persze könnyen hibáztatták a bukott polgári és baloldali vezetőket Trianonért: ez könnyebb volt, mint konkrétan felvetni a franciák vagy a britek felelősségét az akkor diplomáciailag elszigetelt Magyarország sorsának alakításában.

Így keletkeznek a bűnbakok.

(Kép: Szent Gellért tér, Trianon elleni tüntetés. Háttérben a Gellért-hegy oldalában a Sziklakápolna, 1930-as évek / Fotó: Fortepan)