Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lesz háború Iránban?

Nemrégiben az európai államok vezetői és az amerikai nemzetbiztonsági apparátus kérése ellenére Donald Trump felrúgta az iráni atomalkut, amely az ország elleni szankciók feloldásáért cserébe garantálta volna, hogy Irán ne legyen képes nukleáris fegyvereket fejleszteni. A Trump lépését lehetővé tévő tényezők egyik legfontosabbika, hogy Iránnal kapcsolatban rengeteg félreértés és tévhit is terjed, amelyekkel aztán hibás politikai döntések is könnyen igazolhatók a közvélemény előtt. Manyasz Róbert Kázmér iszlám vallásjogász segítségével oszlatjuk a ködöt.

Bazár az iráni Iszfahanban; kép: Kamil Kubaczka, flickr

Iránról keveset hallunk, és általában mint egy sötét diktatúrát, a „gonosz tengelyének” egyik tagját szokás emlegetni. Mennyire állja meg a helyét ez a kép a valóságban?

Ez egy általánosan elterjedt – s nézetem szerint alapvetően hibás – sztereotípia, amit erősen táplál úgy az elmúlt évtizedek nyugati politikai mainstreamje, mint a nyugati média. Az iráni rendszer úgy fedi le a „teokratikus köztársaság” fogalmát, hogy egy valóban unikális kettős arculatú politikai struktúrát épített ki.

Ennek lényege röviden, hogy az 1979-es iráni iszlám forradalom során végül a politikai hatalmat valóban a síita vallástudósok szerezték meg, az általuk teokratikus alapelveken megfogalmazott alkotmány azonban ezen a síita üdvtanon belül demokratikus politikai struktúrát és intézményrendszert biztosított. Ebben az állampolgárok által választott törvényhozó testület, azaz a parlament, vagy a szintén a nép által választott legfőbb végrehajtó hatalom, a köztársasági elnök éppúgy benne van, mint az ugyancsak a nép választotta úgynevezett „Szakértők Tanácsa”, amelybe delegált vallástudósok választják meg a legfőbb vallási vezetőt, a rehbert. Azaz még az egyszerű állampolgárok is részt vesznek azon struktúrák kiépítésében, amelyek – vallási alapon – őket szabályozzák.

Bonyolult és strukturált rendszer ez. Egyszerűbben fogalmazva: Iránban működik egy – nyugati értelemben a népszuverenitáson alapuló – demokratikus rendszer, amelynek külső határait az isteni hatalom megkérdőjelezhetetlenségét biztosító teokratikus elv biztosítására vallástudósokból álló intézmények és személyek határozzák meg.

Ebbe a demokratikus játéktérbe egyébként olyan szegmensek is beletartoznak, mint a vallásszabadság:

Iránban keresztény, zoroasztriánus és zsidó közösségek is élnek. S minden látszat ellenére az iráni rendszer – jóval megelőzve más közel-keleti országokat – évtizedek óta támogatja például a nők mind nagyobb társadalmi szerepvállalását.

Mindezzel együtt a kép természetesen árnyalt. A bírálók közül egyesek az említett átléphetetlen teokratikus „vörös vonalakat’ kritizálják, mások például a nők, illetve az etnikai és vallási kisebbségek helyzetével elégedetlenek.

A téma most amiatt került be újra a hírfolyamba, hogy Trump felrúgta az iráni atomalkut. Arról viszonylag többet tudunk, hogy a világ többi részének miért jó, ha egyel kevesebb atomhatalom létezik. De milyen hatásai voltak az egyezménynek Iránon belül?

Iránban a nukleáris megállapodás gazdasági következményeitől reméltek jelentős változásokat.

El kell mondani, hogy az évtizedes gazdasági szankcióknak súlyos hatása volt az országra nézve. Az ipar modernizációja elmaradt, s ennek nyomasztó következményei voltak a stratégiai szénhidrogén-ágazatra. De mondhatnánk a hírekben szereplő légibalesetek miatt az amortizálódott repülőgép-parkot is, amely a forradalom előtti állapotokat tükrözi. Magam is utaztam olyan – egyébként amerikai gyártású – belföldi géppel, amelynek fedélzeti csomagtartója nyitott (egyszerű polc) volt és kétszer futott neki a felszállásnak.

A várakozás tehát széles társadalmi körökben pozitív volt. Mégis azt kell mondani, hogy az egyezmény aláírása óta eltelt három évben még nem látszottak jelentős gazdasági változások – köszönhetően a valóban súlyos szerkezeti problémákkal küszködő gazdaságnak.

Névjegy

Manyasz Róbert Kázmér iszlám vallásjogász, arab nyelvész. Történelem-földrajz szakirány felől jutott az orientalisztika területére. Felsőfokú tanulmányait Libanonban, Szíriában és Iránban végezte. Élete harmadát a Közel-Keleten töltötte. Jelenleg Novi Pazarban tanít iszlám jogot, oszmán történelmet és szúfizmust. Az islampolitics.blog.hu tulajdonosa.

Milyen elmozdulásokat hozhat a mostani amerikai lépés Iránon belül?

A szankciók esetleges – mert az egykori aláírók közül az európai országok és Oroszország egyelőre nem csatlakoznak Trumphoz – újjáéledése komoly következményekkel járhat: egyrészt tovább rombolná a – közel-keleti vagy az úgynevezett „Dél” országaitól eltérően – valóban diverzifikált iráni gazdaságot ésnövelné a társadalmi elégedetlenséget. Ezzel gyengítené a főként képzett városi fiatalokra építő reformereket, mindenekelőtt az újjáválasztását is az atomalku sikeres aláírására építő Hasszán Rohani elnököt, és helyzetbe hozhatná  az úgynevezett konzervatív erőket.

Az elmúlt években többször is, legutóbb a tavalyi év végén hallgattunk országos tüntetéshullámról. Milyen követelések fogalmazódnak meg ilyenkor? Létezik szervezettebb ellenzék is az országon belül?

Az utca több alkalommal is megmozdult az utóbbi években. Ezeknek a demonstrációknak gazdasági és/vagy politikai okai voltak. A gazdasági helyzetből adódó társadalmi feszültségek különösen a képzett városi fiataloknál verte ki a biztosítékot. S ne feledjük, az iráni rendkívül fiatal társadalom. A másik mozgósító erő – ugyancsak elsősorban a városi lakosság esetében – az említett politikai „vörös vonalak” átlépése, illetve az ugyancsak említett demokratikus játékszabályok csorbulása: lásd választási visszaélések, illetve a jelöltállítás állami kontrollja.

Ezzel együtt Iránban – a „vörös vonalakon” belül – létezik politikai ellenzék. A parlamentben igen diverzifikált és néha túlontúl strukturáltak a politikai erők. A parlamenti politikai viták inkább a nyugatiakra hasonlítanak, mintsem a térségbeliekre.

A jelenlegi izraeli kormány a nukleáris egyezmény egyik leghangosabb ellenlábasaként lépett fel, még ha a nemzetbiztonsági apparátus alapvetően támogatja is az alkut. De a régióban Izrael és Irán többször is együttműködött, például a ’80-as évek elején, az Irak-Irán háború idején. Miért „romlott meg” ez a munkaviszony?

Az Irán-kontra botrány, amelyre utal, az iraki-iráni háborúban súlyos helyzetben lévő új rezsim számára kényszerszülte helyzet volt, és titokban folyt, Izrael közvetítőként vett részt benne. Addigra ugyanis már visszafordíthatatlanul megromlott a helyzet az új iráni hatalom és a zsidó állam között.

A forradalom által megbuktatott sah rezsime, amely súlyosan elnyomó és a vallási vezetők jelentős részét üldöző rendszer volt, Izrael (és az Egyesült Államok) alapvető szövetségesének számított.

A iszlám köztársaság emellett hamarosan a palesztin ügy egyik legfőbb támogatója lett, Izraelt „Kis Sátán”-nak nevezve. (A „Nagy Sátán” természetesen az USA volt.) S szimbólumok szintjén: az egykori teheráni izraeli nagykövetség épületébe a palesztin hatóság képviseletét költöztették.) Ezzel együtt a még néhol elhangzó kemény Izrael-ellenes retorika inkább „befelé szól”. A viszony normalizálásának lehetősége – az egyre pragmatikusabb politikusok révén – egyáltalán nincs kizárva a jövőben.

Melyek az iráni külpolitika legfontosabb céljai a régióban? Afganisztán, Irak és Szíria után nőtt vagy csökkent a befolyása?

Regionális szinten Teherán politikájának három szintje különíthető el. Elsőként – történelmi tradíció -, hogy Irán vezető regionális hatalom szeretne lenni. Erre érzi predesztinálva magát az ókor óta. Ez nem lózung, hanem a mindennapokban megélt társadalmi igény. Ez az oka annak, hogy a Közel-Kelet jelenlegi első számú konfliktusa – talán az arab/palesztin-izraeli viszályt is megelőzve – a Teherán-Rijád versengés a regionális vezetői posztért.

Ennek a célnak az érdekében Irán a forradalom óta – de különösen az elmúlt másfél évtizedben – törekszik egy regionális síita szövetségesi rendszer kiépítésére. Ez az, amit a sajtó „Síita Félhold” névvel illet. Az utóbbi évek fejleményei (Irak, Szíria, Libanon, Jemen) gyakorlatilag Teherán pozícióinak megerősödéséről szólnak.

Irakban gyakorlatilag a teljes síita politikai spektrum Teherán szövetségesi rendszerébe van becsatornázva. S túl a politikai befolyáson, vallási körökben is jelentősen erősödik az iráni hatás. A Teherán által preferált, az aktív politikus síizmust hirdető hauzák egyre nagyobb számban vonzzák az iraki fiatalokat. (S nem csak az irakiakat.)

Szíriában is erősödött Teherán befolyása: a polgárháborúba süllyedt ország révén – éppen a szövetséges Aszad-kormány által mindvégig ellenőrzés alatt tartott alavita tengerparton – gyakorlatilag kijáratot kapott a Földközi-tengerre. A perzsa-síita kettős hagyományt kiválóan alkalmazó iráni radikális megmondóemberek előszeretettel hangsúlyozzák – nem elhanyagolható társadalmi támogatással –, hogy erre a görög városállamok ellen vonuló ókori perzsa birodalom óta nem volt példa.

Emellett az utóbbi hónapokban immár nem csak a Hezbollah járőrözteti embereit az Izrael által megszállt és annektált Golán-fennsíkon, hanem az iráni forradalmi gárda (IRGC) egységei is felbukkantak közvetlenül a fegyverszüneti vonalak mentén. Ráadásul Libanonban a két héttel ezelőtti választásokon – egyáltalán nem meglepetésre – a Teheránnal szövetséges Hezbollah által dominált szövetség győzött.

Irán ezen kívül Jemenben sem látszik gyengülni. Az ötimámos, úgynevezett zajdita húszi mozgalmat továbbra is fegyverekkel és katonai tanácsadókkal látja el. Az elmúlt hónapokban a húszik több alkalommal rakétákkal lőtték még a szaúdi fővárost is.

Tehát akkor a régiós politika tényleg leírható síita-szunnita ellentétként? Itt valóban kibékíthetetlen, évszázados vallási-kulturális ellentétekről van szó, vagy különböző politika elitcsoportok használják ki ezt a kérdést?

A közel-keleti  konfliktusoknak természetesen számos oka van. A modernizációra, a globalizációra adandó megfelelő válaszok hiánya, társadalmi ellentétek, a politikai struktúrák visszásságai vagy a manapság ismét fókuszba kerülő gyarmati örökség.

A síita-szunnita ellentét jelenleg a legerősebb belső keletkezésű motivációja a régió feszültséggócainak. Szíriától Irakon át Jemenig ezekben feszül egymásnak a regionális vezető szerepért fellépő Irán és Szaúd-Arábia.

Elmondható, hogy ez az elmúlt másfél évtizedben megerősödött politikai konfliktus – a kormányzati-vallási médiumok munkájának köszönhetően – a társadalom legszélesebb rétegeit is befolyásolja. Így mára a felekezeti ellentét nem csak az elit szintjén létezik. Többgenerációs időtartamra érvényes rombolás történt.

Lesz amerikai támadás Irán ellen?

Ezt mind rövid, mind hosszú távon kizártnak tartom. Ezt Irán geográfiai viszonyai (hatalmas kiterjedés, hosszú, máig nehezen járható hegyvonulatok, sivatagok) sem tennék lehetővé. Nem véletlen, hogy Iránt/Perzsiát klasszikus értelemben senki sem támadta/szállta meg a modern korban. Katonai potenciálja, amely regionális értelemben nem elhanyagolható, és lakosságának erős perzsa identitása is olyan szilárd társadalom-pszichológiai tényező, amely kétségessé tenne egy ellene indított támadás sikerességét.

 

Olvass tovább!