Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Garibaldi, Wilson, Macron –  A felmentősereg, ami sohasem érkezik meg

A magyar politikai tradíciónak, legyen az jobb- vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, szerves része a csodavárás. És a csoda általában külföldről kell, hogy érkezzen.

A folklór szerint Garibaldi szabadította volna fel Magyarországot a Habsburg elnyomás alól, de hasonló remények fűződtek a nyugati nagyhatalmakhoz 1918-ban, Wilson 14 pontja nyomán, vagy éppen az Európai Közösséghez és az USA-hoz 1989-ben. A csodavárás nem korlátozódik a progresszióra, a hazai reakció is gyakran ringatja magát illúziókba, amikor a nemzetközi helyzet megítéléséről van szó. Trianon után az anglofil elit Nagy-Britannia reviziópárti fordulatában bízott töretlenül, vagy éppen azért halogatta a második világháborúból való kilépést, mert reménykedett az angol és amerikai csapatok balkáni partraszállásában.

Mérete és földrajzi helyzete miatt Magyarországra persze mindig hatottak a világpolitika tektonikus mozgásai, de legtöbbször nem olyan eredménnyel, ahogy azt a hazai csodavárók elképzelték.

Demokratikus Dunai Konföderáció helyett konzervatív Osztrák-Magyar Monarchia jött létre, a népek önrendelkezése helyett pedig Trianon lett az eredménye a 20. század eleji geopolitikai változásoknak. Az 1990-es években pedig új Marshall-segély helyett fájdalmas reformokat hozott a „Nyugathoz való visszatérés”.

Ahogy 2010 óta Magyarországon az ellenzék erőforrásai egyre jobban felőrlődnek, sokszor az az érzése az embernek, hogy az európai helyzet változása az utolsó szalmaszál, amibe az ellenzéki néplélek kapaszkodik. A kormányellenes tüntetéseken az EU-s zászló lengetése és az Örömóda éneklése, amellett, hogy kifejezik az európai egységbe vetett őszinte hitet, egy ilyen csodavárás jelei is egyben.

Az EU-val kapcsolatos ábrándoknak két változata van. Az egyik szerint az EU nemsokára szintet lép, szorosabbra vonja az együttműködést, egy gazdagabb és egyenlőbb Európát hozva létre, amiből  Magyarország ki fog maradni, ha Orbán marad hatalmon. A második változat sokkal prózaibb, és a jelenlegi EU-s intézményrendszeren belül számít komoly szankciókra a magyar kormány ellen. Nézzük meg, miért valószínűtlen mindkét forgatókönyv.

Az EU átalakításának tervei Emmanuel Macron elnökké választásával kaptak új erőre. Macron sok magyar ellenzéki körében azért népszerű, mert nyíltabban és sűrűbben fogalmaz meg kritikát Orbánnal szemben mint elődei, vagy mint Angela Merkel. A “Macron-terv” – amely egyelőre inkább nagyívű beszédek, mint hivatalos javaslat formájában létezik – az eurózónára összpontosít, és szorosabb együttműködést irányoz elő pénzügy- és költségvetési politikai kérdésekben.

Eredeti formájában a terv egy saját forrásokkal megtámogatott eurózóna-költségvetést képzelt el, közös pénzügyminiszterrel. A terv ugyanakkor egyelőre nulladik fázisban van, és már ebben a fázisban is igencsak felvizeződött a német ellenállás hatására. Például a közös eurókötvények az eredeti verzióból is hiányoztak, azóta pedig számos további szupranacionális irányba mutató részlet esett áldozatul a németek fiskális konzervativizmusának. Macron az időből is kezd kifutni, mivel jövőre európai parlamenti választások lesznek, ami után az Európai Bizottság is cserélődni fog (Jean-Claude Juncker támogatására eddig nagyrészt számíthatott Macron). Összefoglalva: a Macron-tervnek kevés az esélye a sikerre, és még ha valami ki is sül belőle, az közvetlenül kevéssé érinti majd az eurózónán kívüli Magyarországot.  (A kétsebességes Európa pedig régóta realitás, és a déli államok válsága bizonyította, hogy nem feltétlenül jár jobban az, aki szegény rokon létére az első sebességre kapcsol.)

Magyarországot sokkal közvetlenebbül érinti a vita az EU 2020 utáni költségvetéséről. Itt van vesztenivalója a kormánynak, hiszen a közös költségvetés nettó haszonélvezője (többet kap, mint amennyit befizet), és ahogy ez most már Magyarországon kívül is köztudott, a rezsim nagyrészt EU-s pénzeken hízik.

A fő vitakérdés az, hogy hogyan lehet betömni a Brexit miatt keletkező lyukat a bevételi oldalon, illetve az, hogy lehet-e újabb feltételekhez (demokratikus játékszabályok betartása vagy a közös bevándorlási politikában való részvétel) kötni a kifizetéseket. A Bizottság költségvetési javaslata szerint az illiberális tagállamokat a független igazságszolgáltatás és a korrupcióellenes fellépés hiánya esetén akár forrásmegvonással is lehetne büntetni. Nehéz megmondani, meddig jut a javaslat a gyakorlatban, az viszont valóban elképzelhető, hogy 2020 után kevesebb EU-s forrás fog Orbánék rendelkezésére állni.

A pénzcsap teljes elzárására ugyanakkor kevés az esély, már csak azért is, mert az EU-s alapokból nem csak a FIDESZ holdudvara, hanem a Magyarországon aktív multik is sokat profitálnak.

De mi a helyzet azokkal a szankciókkal, amelyeket a jelenlegi EU-s intézményi keretek közt is bevethetőek lennének a magyar kormány ellen? Magyarországgal szemben három úgynevezett kötelezettségszegési eljárást is indított az Európai Bizottság a közelmúltban, a CEU-törvénnyel, a civil törvénnyel és a kvótákkal kapcsolatban. Ezek mindegyike hosszú, a tagállam, a Bizottság és az Európai Bíróság közti pingpongozásra épülő folyamat, amelynek a kormányra kiszabott bírság lehet a vége. Az “atomfegyvernek” számító 7. cikkelyt ugyanakkor nem Magyarországgal, hanem Lengyelországgal szemben vetette be az Európai Bizottság. Ennek az eljárásnak a tagállam EU döntéshozatalban való jogainak felfüggesztése lehet az eredménye, ugyanakkor pont a magyarok vétója miatt erre kevés az esély. Természetesen az sem kizárt, hogy a jövőben Magyarország ellen is élesítik a 7. cikkelyt, ahogy ez fenyegetések szintjén már többször elhangzott.

Figyelembe véve tehát az EU intézményi felépítését, jelenlegi hatalmi viszonyait, és azt, hogy az illiberalizmus már nem csak magyar kérdés, megállapíthatjuk, hogy kevés az esély az erélyes szankciókra Magyarországgal szemben. De még akkor is, ha feltételezzük, hogy a legszélsőségesebb forgatókönyv válik valóra, és sorozatos büntetések, az EU-s támogatások drasztikus megkurtítása és a kormány EU-intézményeken belüli szavazati jogának felfüggesztése jön, akkor is megmarad a kérdés: elősegítené-e ez a rezsim bukását? Valószínűleg nem, sőt ellenkezőleg: az eddig jórészt csak a kormánypropagandában meglévő Brüsszel elleni élethalálharc valósággá válna, és még kevesebb tartaná vissza a rendszert a nyílt elnyomástól.

Mit lehet ilyenkor tenni? Csodavárás helyett nézzük inkább a köldökünket? Nem feltétlenül. A fentiek ellenére vannak a kormány európai szankcionálásának kivitelezhető módjai. Ilyen lehet például a FIDESZ európai néppárti tagságának felfüggesztése, amely egyszerre okozna valódi károkat a kormány nyugati lobbistáinak, ugyanakkor nehéz lenne a hazai propagandagépezetben úgy tálalni, mint a magyar emberek és a nemzeti szuverenitás elleni támadást. A FIDESZ német szövetségeseit persze nehéz lesz meggyőzni arról, hogy támogassák a felfüggesztést, de talán nem reménytelen.

Címlapkép: tüntető EU-s zászlóval a 2018. április 21-i tüntetésen. / Mérce
Olvass tovább!