A választások utáni két nagy tüntetés talán legfontosabb hozadéka az volt, hogy kicsit kirángatta az embereket a teljes letargia állapotából. Közösségi megmozdulásba fordította, és ezáltal mérsékelte a reményvesztettséget. A másik elképesztően fontos hozadéka, hogy úgy tűnik, az utcán repedezik a centrális erőtér, leomlani látszik az a politikai fal, amely eltérő, sokszor egyenesen egymás ellen felépített politikai szocializációkat választ el, és egy tömegbe terel jobbikosokat a liberális és baloldali pártok támogatóival.

Mint minden ilyen újszerű fejlemény, ez is egyszerre hordoz magában jelentős potenciált és komoly veszélyeket is. Most picit az utóbbiakról szeretnék beszélni.

A közösségi médiát bejárta annak a zászlórúdnak a fényképe, amelyen egyszerre lobogott az EU-s zászló, az árpádsávos zászló, a szexuális kisebbségek elismerését szimbolizáló szivárványzászló, a roma zászló és a székely zászló is. Elég összetett szimbólum ez egy helyen, amit ki-ki a maga ízlése szerint értelmezett: voltak, akik szerint épp az Orbán-ellenes nemzeti egységet jelenítette meg, mások szerint azonban öntudatlanul épp az ellenzéki megmozdulások kakofóniájára mutatott rá.

Létezik azonban egy harmadik értelmezési lehetőség is, amely nemcsak egy fontos veszélyre, de az elkövetkező időszak ellenzéki építkezésének fontos szempontjára is felhívja a figyelmet.

Azt már gyerekkorában megtanulja az ember, hogy bizonyos dolgok nem férnek össze. A kacsazsír és a vaníliasodó például két ilyen dolog. Keverhetjük, kavarhatjuk, úgyis hányás lesz a vége.

A politikában is vannak ilyen dolgok. Hiába próbálkozunk, de az újraelosztó szemlélet és a ‘mindenki mindenkinek farkasa’ individualista elgondolása kizárják egymást, politikailag nem tudnak egy platformra helyezkedni.

Ha az említett zászlórúdra felhúzott egyes szimbólumok konkrét politikai tartalmait nézzük, akkor szintén találunk kibékíthetetlen és összeférhetetlen dolgokat. Az árpádsávos zászló és a szivárányzászló szerintem alapesetben összeférhetetlen. Nem azért, mert – mittudomén – az Árpád-házi királyok így vagy úgy, hanem mert a piros-fehér sávok előbb az 1930-as, 40-es években, majd újra a rendszerváltás után is egy olyan politikai platform jelképévé váltak, amelynek viszonya a melegjogokhoz csöppet sem harmonikus.

Szóval első ránézésre összeférhetetlen szimbólumokról van szó.

Persze el tudok képzelni egy másik lehetőséget is, és abban meg teljes nyugalommal egymás mellé rakható a két zászló. Ez egy identitáspolitikai paradigmában lenne igaz.

Ebben a paradigmában azonban a valós politikai matéria kilúgozódik, és igazából minden csak üres jelölő marad. Én a szivárványos zászlóval jelenítem meg a politikai identitásom, te pedig az árpádsávossal, ő pedig az EU-zászlóval, és végső soron jól megférünk egymás mellett, hiszen sem én, sem te nem jelentünk semmit, csak egy üres jelkép vagyunk, politikai tartalom nélkül. Én ezt a jelképet használom, te azt, no big deal.

Na és ez az a fajta politikamentesítési forgatókönyv, ami szerintem elképesztő veszélyeket hordoz az ellenzék számára. Nem értek egyet szélsőjobbos nézetekkel, de ahhoz azért ragaszkodnék, hogy a szélsőjobb igenis legyen szélsőjobb, és ne oldódjon fel az üres jelölők egyenértékű tengerében. És ez, gondolom, fordítva is igaz.

A helyzet az, hogy Magyarországon van egy politikai erő, amely tudatosan politikai küzdelmeket folytat harminc esztendeje. És harminc esztendő alatt ezzel a politikai munkával oda jutott, hogy teljes hegemóniát épített ki magának. Hegemóniát nem csak a hétköznapi értelemben, hogy dominálja az intézményeket, birtokolja a nemzetgazdaság jelentős szeletét és kétharmados többsége van a parlamentben, hanem ennél sokkal mélyebb értelemben is. A Fidesz ma „az egyetlen játék a városban”: mindenki az ő játékszabályai szerint játszik, a legfontosabb állításai szinte teljes egyetértésnek örvendenek, és amikor nem, még akkor is mindenki a Fidesz által kijelölt téren belül játszik.

Ennek egyetlen ellenszere van:

ellenzéki oldalon is fel kell ismernünk a politika alapvetően konfliktusos természetét, és ahelyett, hogy saját szegregátumunkon belül kiüresített szimbólumokkal demonstrálnánk, hogy „mi” nem „ők” vagyunk, törésvonalakat kell politikaivá tenni,

konfliktusokat kell kiélezni a hétköznapok szintjén, és így építeni fel egy vagy több olyan alternatívát, amely mellé állampolgároknak kedvük lesz beállni, amelyre kedvük lesz szavazni.

Én elhiszem, hogy vannak emberek, akik büszkék arra, hogy nem „ők”, de önmagában az, hogy nem ez vagyok, hanem az, politikai értelemben konkrétan nem jelent semmit. Politikai értelemben az jelentene valamit, ha a ma létező ezernyi társadalmi törésvonal vesztes oldalán lévő emberek ügyeit politikai küzdelmek tárgyává tennénk. Ha nem azt követelnénk a Fidesztől, hogy legyen végre nyugalom, hanem épp ellenkezőleg megküzdenénk azokért, akik a jelenlegi egyszerre feudális és hiperkapitalista rendszerben a vesztes oldalon állnak.

Badarság lenne azt hinni, hogy mindenki, aki a politikai törésvonal vesztes oldalán van, egyszerre képviselhető lenne, vagy hogy csak egyetlen igaz megoldás létezhetne az ő problémáikra. Nyilván egy liberális ellenzéki párt és egy baloldali-zöld ellenzéki párt más-más küzdelmeket vívhatna meg a NER ellen, más-más társadalmi csoportokat képviselhetne. De ezt a munkát nem lehet megspórolni azzal, hogy lágyan feloldódunk egy színtelen-szagtalan masszában. (És a közös karámba terelés, a választási rendszer által teremtett „összefogáskényszernek” is csak ezután kéne napirendre kerülnie.)

Félreértés ne essék, a zászlót nem azért ragadtam ki, mert az gondolnám, hogy teljességében képviselné azt az irányt, amely felé haladunk. Inkább csak az gondolom, hogy potenciálisan erre is haladhatunk az elkövetkezendő években, és ez nagy hiba lenne.

Azt sem gondolom, hogy jelenlegi körülményeink között baloldaliak és jobbikosok nem működhetnének együtt, nem köthetnének kompromisszumokat. Ebből a szempontból talán „elhajlónak” is számítok, hiszen jó ideje állítom, hogy ma a politikai palettán a Fidesz a valódi szélsőjobbos párt, és annak is örülök, hogy különösebb zsugorodás nélkül sikerült a Jobbiknak pár év alatt egy irányváltást levezényelnie. És ha ez nem lenne elég, azt is gondolom, hogy a szimbolikus elhatárolódósdi, a lépten-nyomon nácizás a magyar politikai kultúra egyik kidobandó jellemzője.

Szóval nem arról beszélek, hogy lehet-e együtt tüntetni, vagy lehet-e együttműködni a Jobbikkal, vagy jobbikosokkal. (Szerintem lehet.) Hanem arról van szó csupán, hogy minden együttműködés előfeltétele, hogy tisztában legyünk azzal, ki miért küzd, ki mit állít. Politikai együttműködésnek csak akkor van értelme, ha tudjuk, miben különbözünk, mi az, amiben kompromisszumot lehet kötni, és mi az, amiben nem.

Ezek nélkül a koordináták nélkül ugyanis tényleg csak az identitásellenzékiség marad, valódi politikai tétek nélkül.

És a szent meggyőződésem az, hogy az identitásellenzékiség egy zsákutca csupán, amely nemhogy valódi változást nem hoz, de konzerválja azt a helyzetet, amelyben a NER az egyetlen politikai opció ebben az országban.