Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Csak magunkat ne csapjuk be

Újabb 4 nap a NER-ben, lesz még belőle jócskán, és messze vagyunk még attól, hogy egyáltalán józanul tudjunk gondolkodni azon, hogy mi történt, és mi fog még történni.

Ilyenkor könnyű elcsúszni a banánhéjon. Ne tegyük, tényleg, csak most ne, pont a legrosszabbkor.

2014-ben, a választás elvesztése után az ellenzék saját mellkasát döngetve ígért megújulást. Az összefogásról kiderült, hogy bár eszméjét tekintve szép dolog, gyakorlatban megvalósíthatatlan a jelenlegi politikai környezetben. Ez volt, kipróbáltuk, nem jött össze. Kuka.

Aztán persze rögvest jöttek a nagy megmondások: hogy az ellenzéki pártok bénák. Hogy nem szólítják meg a fiatalokat. Fogalmuk sincs a vidékről. Nem értik a társadalmat, nem figyelnek a szegényekre, nem kínálnak alternatívát, meg a többi. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, 2014 után azonban egyik párt se látott érdemben neki ennek a munkának. Szemlesütve megmutatták, hogy szerintük ki a hibás (a másik), aztán minden ment tovább a maga útján.

Ha innen nézzük, és figyelembe vesszük, hogy azért a NER is dobott még néhány nehezéket az ellenzéki térfélen igyekvő indulók nyakába – ugyan nem túl nagy meglepetés, hogy végül 2018-ban sem sikerült kiütni a hatalomból a Fideszt.

Viszont van némi változás a mostani diskurzusban. Na, persze nem a pártok irányából érkező reakciókban – ők most is egymást ekézik, nincs itt semmi látnivaló. Ám ami új: 2014-hez képest a közélet változott meg, elment a választók és a pártok mellett is, és ha valamivel, akkor ezzel kéne kezdeni valamit. A csalódás négy évvel ezelőtt közel sem volt akkora, mint most – gondolhatnánk, de tartok tőle, hogy ezzel kapcsolatban hamis illúziókat kergetünk.

Amikor a minap az étteremben, ahol menüzni szoktunk, már a pincérnő is azt kérdezte, hogy hogy van az, hogy neki egy fideszes ismerőse nincs, és mégis nyert a Fidesz – na, pont ez az, amiről beszélek. Kérdezgetik egymástól az emberek a villamoson, az orvosi rendelőben, de még a kocsmában is, hogy hát hogyan veszthettük el ezt a választást, amikor MINDENKI kormányváltást akart?

Ami persze tökéletes önbecsapás.

A helyzet az, hogy ma azok, akik kormányváltást akarnak, sokan vannak, de még így is csak szűk térben mozognak. Például nem mozdulnak ki a személyes életterükből. Egy egyre szűkülő ellenzéki sajtóból próbálnak tájékozódni. Ami abból a szempontból minimum torzít, hogy nem tud tiszta képet adni a másik oldalról. Nem olvassák a Ripostot, nem nézik az Echo tévét, nem hallgatják a Kossuth rádiót (hacsak nem Orbán pénteki eszmefuttatását akarjuk kielemezni). Csak azt a részét látják Magyarországnak, amiben amúgy is mozognak.

A tájékozódás fő platformja pedig (senki se csóválja a fejét) már a Facebook – mindenki tudja, hogy rosszul működik, mégse tudunk máshonnan hírekhez jutni, mert mindenki itt mondja meg a tutit. Mi is. De egyébként a kormányoldal is, csak teljesen más hívószavakkal, más csoportokban, más hirdetésekkel, más módon érik el a híveiket, zárt világot teremtve nekik, vagy akár teljesen nyíltan és büszkén felvállalva (én például óriási rajongója vagyok a friss Facebook-huszár Lázár János internetes népművészetének) tolják a propagandát.

Négy évvel ezelőtt az a Facebookon konstruált buborék, amiben ma létezünk, még nem volt ennyire elvágólagos. Azóta hányan törölték már az ismerőseik közül a fideszeseket, meg a nácikat, meg a másként gondolkodókat? Ugye, hogy ugye.

Ma ez a szakadék az, ami gyakorlatilag áthidalhatatlan. Elvágtuk magunkat egymástól, méghozzá tudatosan, nem felsőbb utasításra, hanem önszántunkból, azzal nyugtatva magunkat, hogy azért tesszük, mert idegesítenek minket a másként gondolkodók, mert ők nem helyesen látják a világot.

Vagyis amikor azt érezzük, hogy hát ez a kétharmad teljesen nonszensz, bődületesen nagyot tévedünk. Valójában ez is itt és most történik – meg történt az elmúlt években –, csak mi egész egyszerűen kizártuk a látóterünkből azt a Magyarországot, aminek része a migránsoktól félő, létbizonytalanságban élő, vidéken a nyilvánosságtól elszigetelt, senki által nem képviselt tömeg. Őket nem sikerült az elmúlt években elérni, őket nem sikerült megérteni, velük nem sikerült együttműködni azoknak, akik a kormányváltásért dolgoztak. És persze ugyanezen okokból kifolyólag ők se látnak minket.

És ha ebből valamiféle tanulságot le kéne vonni, az az, hogy mielőtt bármiféle nagy felbuzdulásba kezdünk, körül kéne nézni. Ideje megismerkednie Magyarország lakosságának – egymással.

Kicsit félek viszont attól, hogy elszalasztjuk ezt a lehetőséget is. Vasárnap óta ugyanis rengeteg dolog történik egymással párhuzamosan.

Egyrészt – és ez is ebből a bezárt buboréklétből fakad – hullámokban érkezik a felzúdulás, hogy a választás el volt csalva. Persze azt már látjuk, valamennyi mutyi nyilván volt benne (amelyeket természetesen haladéktalanul fel kell tárni!), de önmagunkat csapjuk be és kergetjük hiú reményekbe, ha most azon pörgünk továbbra is, hogy hát el van csalva a választás, újra kell mindent számolni, új választás, és így tovább. Bármennyire is felháborító az, hogy a választás bizonyos helyeket bizonyos mértékben manipulálva volt, nem ezen fog múlni az, hogy kormányt a Fidesz-KDNP alakíthat.

Arról nem is beszélve, hogy ezzel a csalás-tematikával egyben ignoráljuk azon magyar polgártársaink véleményét, akik igenis a Fideszre és Orbánra voksoltak. A demokrácia a többség döntésén nyugszik – ha az országban a legtöbben arra szavaztak, hogy Orbán maradjon, és mindenki más meg ide, meg oda, meg amoda szavazott, akkor (tetszik ez nekünk vagy sem) el kell fogadnunk a többségi döntést. Igen, még akkor is, ha a választási rendszer igazságtalan, meg ezer sebből vérzik. Különben mi magunk csúfoljuk meg a demokrácia eszményét, és egyben több millió magyar választópolgárt is semmibe veszünk.

Ráadásul az, hogy hergeljük egymást, meg mindenhol csalást vélünk felfedezni, nem segít abban, hogy szembenézzünk a vereség tényével, és elkezdjünk azon gondolkodni, hogy hogyan tovább.

És bár egyes ellenzéki pártok is ráerősítenek erre a retorikára, amikor maguk is beállnak a választási csalások feltérképezésébe, valójában az nem más, mint áltevékenység, annak a kiváltása, hogy önnön felelősségüket (mert van, ezt tagadni nem lehet!) a választás elvesztéséért felvállalják. Újabb hiba, amit 2014-ben már elkövettünk, most viszont nem kéne: hagyni, hogy a széttöredezett, baloldali ellenzék saját hibáinak beismerése helyett másokra mutogasson, és megspórolja azt a megtisztulási folyamatot, ami nélkül nem lehet új alapokra helyezni ma a magyar politikai életet.

Kapkodva szóródnak be a közbeszédbe a legkülönbözőbb elképzelések, egyesek új pólusról, mások közös listáról beszélnek, megint mások szerint az ellenzéki képviselőknek be se kellene ülniük a parlamentbe. Van, aki már szép, heroikus gesztussal a mandátumát passzolja tovább a soron következőnek (egyszer arról is érdemes lenne beszélgetni, hogy ez hogyan egyeztethető össze a népképviselet elvével, vagy a választók megelőlegzett bizalmának elherdálásával). És még tényleg csak 4 nap telt el a választás óta.

Semmivel se jobb ez, mint a választás előtti felhajtás, amikor mindenki saját közvélemény-kutatásokat rendelgetett, meg egy sor civil egymással párhuzamosan indított honlapokat, jelölt ki legesélyesebb ellenzéki jelölteket, mindenki máshogy magyarázta el a taktikai szavazás lényegét, hogy aztán a pártok zavarosan, az utolsó pillanatokig húzzák (vagy elsunnyogják) a visszaléptetéseket.

Az eredményt látjuk: kétharmad. Szóval kapkodás helyett kéne inkább venni egy levegőt, és átgondolt stratégiát kidolgozni a következő időszakra.

További probléma (vagy inkább önnön félelmeink életre keltése), hogy rögvest elkezdődött egyfajta újradémonizálása a kormánynak, mintha nem lenne velük amúgy is elég bajunk.

Csak hogy egy példát mondjak: miközben a nyakunkon a Stop Soros, a sajtószabadságot siratja „mindenki”, aki többségében már meg se vette a Magyar Nemzetet. Ami amúgy bődületesen veszteséges volt, sejteni lehetett, hogy be fogják zárni, és nem a Fidesz hallgattatta el, hanem Simicska Lajos húzta le a rolóját. Félreértés ne essék: én is szörnyen sajnálom, hogy emberek vesztik el a munkájukat, és egy nagy múltú, sokak számára fontos és mérvadó napilappal kevesebb lesz. Na de hogy a sajtószabadság sérülését értsük azon, hogy egy, a mi közpénzünkből meggazdagodott ex-oligarcha, aki kézivezérléssel irányította át lapját a Fidesztől a Jobbik karjaiba hirtelen a saját lapját bezárja – nevezzük ezt inkább gazdasági túlélőösztönnek (Simicska részéről).

Pláne, hogy eközben a Stop Soros azon kívül, hogy a kormány tematizálja, egyfajta kötelező szörnyűségként lebeg a fejünk felett, mintha ez már nem is igazán rázná meg az embereket (azon kívül, hogy néhányan épp megveszik a repjegyüket, hogy utána rögvest elhagyják az országot).

És ez itt a legnagyobb baj, hogy konteókat gyárt a köz, és pörgeti őket, meg előre rettegünk olyasmiktől, amik még be sincsenek lengetve, eközben viszont elfelejtkezünk a fontos, létbevágó kérdésekről: arról, hogy hogyan teremtsünk egy szolidáris közeget, amiben vigyázni tudunk egymásra, és ahol a korábbi hibákból tanulva új alapokra tudjuk helyezni a közéletet, még ebben a (számunkra) rettenetesen nehéz helyzetben is.

A szombati, jól láthatóan tízezreket megmozgató tüntetés kérdése ez lesz: sikerül-e túllendülni azon, hogy hitegetjük magunkat a választási csalásokkal és egyebekkel, tud-e egy olyan közösséget teremteni, ami szolidáris és nem kirekesztő, ad-e némi megnyugvást azoknak, akik most a végletekig elkeseredtek.

És legfőképp: tud-e valamilyen konstruktív utat mutatni azoknak (pártoknak, civileknek, aktivistáknak, magánszemélyeknek, mindenkinek), akik a következő 4 évben valóban egy élhetőbb Magyarország megteremtését tűzik ki fő feladatuknak.

Ez persze nem kis elvárás egy tüntetéstől. De mivel jól láthatóan azért ekkora az érdeklődés az esemény iránt, mert tömegek szeretnék, hogy a személyes frusztrációjuk és félelmük feloldódjon egy tömegeseményben, rettenetesen fontos, hogy egy közösen busongó, és a kormány ellen felesleges ügyek mentén feltüzelő demonstráció helyett valamilyen konstruktív (és ne destruktív!) esemény legyen. Olyan, ami után nem visszasüllyedünk az apátiába, meg megyünk csomagolni, hanem ahonnan kiindulva a következő évek túlélési stratégiáit kezdhetik kidolgozni azok, akikben van még energia és igény az ilyen munkára.

Nulladik lépésként pedig jó lenne, ha valóban sikerülne szembenéznünk az elkövetett hibáinkkal. Ezt nem lehet megspórolni, enélkül ugyanis nem kezdődhet olyan folyamat, ami valóban új irányba tereli a közéletet. Ha ezt most elmulasztjuk, akkor ugyanazokat a hibákat követjük majd el újra meg újra, fenntartva a NER-t, asszisztálva a Fidesz nagy misztériumjátékához.

Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Szóval kifogások és önáltatás helyett kezdjünk el “megbarátkozni” a kialakult helyzettel, és találjuk ki, hogy hogyan tovább.

Olvass tovább!