A 24 órás hírciklus és a közösségi média sokkal nehezebbé tették a politikát. Nem csupán a politikusoknak, de nekünk állampolgároknak is, akik megpróbálnánk eligazodni, megérteni és végső soron dönteni azok közt, akik minket képviselni szeretnének.  Pont az eligazodás, a megértés és a végiggondolás vált lehetetlenné, hiszen mire feleszmélnénk egyik eseményből, máris ott a második és a harmadik.

Ez gyökeresen átalakította a társadalom egy fontos, politikailag legaktívabb részének a politikai szokásait.

Mi, akik napi rendszerességgel követjük a híreket, figyeljük a Facebookon felpörgő információkat, már nem folyamatokat látunk, nem összefüggő eseménysorokat, hanem csak egymástól független történés-pontokat, amelyeket nincs időnk láncolattá összefonni, mert közben a figyelmünket már egy újabb történés-pont ragadja meg.

Pedig a politika bizony folyamatokról szól és összefüggésekről. Semmi sem történik egyik pillanatról a másikra. Ha nagyon bárgyú példával szeretnék élni, azt mondanám, a politika olyan, mint a búza élete: elültetik, kibújik a föld alól, növekedik, ápolja az ember, befolyásolja a szárazság és a vihar, felnő, beérik, learatják, és így tovább. Minden egyes mozzanatnak a többivel összefüggésben van értelme.

Ha viszont a 24 órás hírfolyam és a Facebook azonnalisága mentén néznénk a dolgokat, akkor ilyeneket látnák:

• Kidugta a fejét a föld alól? Miért? Miért nem maradt még kicsit tovább? Taktikailag sokkal hasznosabb lett volna, ha csak a tavaszi fagyok elmúlta után bújik ki. Ebből már nem lesz termés.
• Lehajtotta a fejét a kalász? De hát miért? Ilyen attitűddel hogyan lesz termés? Ki vagyok ábrándulva ebből az egészből!

Miközben tehát a megértést, eligazodást nem, a gyors és mindent elsöprő ítéleteket, érzelmi fellángolásokat annál inkább támogatja ez a fajta nyilvánosságszerkezet.

2018 jól indult az ellenzék számára. Sorra láttak napvilágot a Fidesz romlottságát leleplező hírek arról, hogyan csalhatott el a miniszterelnök veje állami támogatással uniós forrásokat, hogyan vásárolhatott szintén állami háttérrel luxusvillát a Matolcsy-család, hogyan vadászgatott Svédországban Semjén Zsolt, hogyan került az évtized legzavarosabb ügyletének közepébe Kósa Lajos, hogyan volt készséges besúgó a névleg antikommunista Fidesz kaposvári polgármestere, stb. A közbeszédet ezek a témák uralták, melyek előnye többek között az is volt, hogy egyetlen mozzanatban egy egész nyolcéves kormányzati ciklust képesek voltak megjeleníteni.

Érthetőek voltak a pillanat logikája szerint is, de közben viszonylag egyszerűen folyamatokba is be voltak illeszthetők, ráadásul a Fidesz pillanatot uraló stratégiája is botladozni látszott a botrányok ilyen gyors egymásutánjában.

És ott volt még a meglepetésszerű hódmezővásárhelyi győzelem, amely még a pozitív végkifejlet ígéretét is felvillantotta.

De vasárnap óta megint egy másik típusú kérdés került a nyilvánosság középpontjába, amely a pillanat logikája szerint csak a vesztünket okozhatja. Vasárnap és hétfőn sikertelenül tárgyaltak az ellenzéki szereplők egymással, kedden pedig az LMP bejelentette, tovább nem tárgyalnak széleskörű együttműködésről, de szinte azonnal vissza is léptetett két jelöltet, egyet az MSZP-P, egyet pedig a Jobbik javára.

Ebben a három napos folyamatban egyetlen esemény sem volt értelmezhető anélkül, hogy az előzményeit és az utána is következő dolgokat figyelembe vettük volna, önmagukban csak félepizódok voltak valamiben, aminek nem is föltétlenül a nyilvánosság előtt kellett volna zajlania.

De a pillanat logikája mégis Eseményeket csinált belőlük. Épp, mint az imént emlegetett búzánkból.

És ahogy jöttek sorjában a különböző hírek, úgy vált láthatóvá, hogy az ellenzéki nyilvánosság politikafigyelő szegmense elkezdi lebontani azt a kevéske optimizmust és reményt, amit az elmúlt hetekben felépített.

Minden egyes mozzanat újabb kiábrándult kommenteket, kiábrándult vagy cinikus, lesajnáló elemzéseket hozott, és mintha a közbeszéd megfordult volna az optimizmus felé vezető damaszkuszi úton és megtért volna igazi istenéhez, a káoszhoz, értetlenséghez és kiábrándultsághoz.

Két és fél héttel a választások előtt – és tudva, hogy közben az országban többen akarnak kormányváltást, mint nem – ez rossz irány.

A kormánypárti kommunikáció egyből meg is érezte a szélirány fordulását és ráröppent a káoszra, hiszen az az ő természetes közege. El is kezdte futószalagon termelni az ellenzéki tárgyalásokról szóló cikkeket, mindezt abba a keretbe helyezve, amely mindent összevisszaságként, bénázásként jelenít meg.

Az az igazság, hogy a pillanat uralásában az ellenzékiek sosem lesznek jók. Nincs meg hozzá az orbitális mennyiségű pénz és a központosított, kézivezérelt, egyhangon megszólaló apparátus.

Ebben a helyzetben pedig mi, ellenzéki szavazók, akkor árthatunk a legtöbbet magunknak, ha egymás ellen fordulunk. Ha a helyzetet picit másképp látó polgártársaink és politikai szereplők ellen fordulunk. Ha egy-egy kontextustól megfosztott médiamozzanat, egy-egy előzményektől és folytatásoktól lecsupaszított bejelentés, hír, nyilatkozat alapján elkezdjük egymást vádolni, szidni, árulózni. Számon kérni, hogy miért nem ezt vagy azt, miért nem így vagy úgy csinál egy-egy párt, egy-egy politikai képviselő, vagy egy-egy szavazótábor.

Ezzel csak belelovalljuk magunkat az elkeseredésbe, a reménytelenségbe. Amivel persze kizárólag magunknak ártunk.

A Závecz Research március elején végzett felmérése azt mutatja, hogy bár továbbra is vezet a Fidesz, az ellenzéki pártok sokkal nagyobb mozgósítási tartalékkal rendelkeznek. Ez az a tartalék, amelynek tagjait meg kell győzni arról, hogy van értelme elmenni szavazni, van értelme részt venni. Egyébként épp ők azok, akik kevésbé a 24 órás hírfolyam és a Facebook-buborékok világában élnek, inkább a hosszabb ideig következetesen képviselt álláspontok és hangulatok befolyásolják esetleges politikai aktivitásukat.

Nem nehéz belátni, hogy az elmúlt hetek optimizmusa csak lassan kezdi kifejteni a hatását, de ha mire éppen kezdene szétterjedni az optimizmus és a remény, gyorsan hangulatot váltunk,  akkor igazából lábon lőjük magunkat.

Viszont ha a hátralévő két és fél hétben mind az ellenzéki pártok, mind pedig elkötelezettebb szavazóik nem egymás szapulásával lennének elfoglalva, hanem mind a Fidesz gaztetteivel és társadalmat szétromboló, szegénységbe, kilátástalanságba taszító kormányzásával foglalkoznánk, és elmondanánk, hogyan lehet ezt jobban csinálni, illetve két-három naponta itt-ott egy-egy képviselőjelölti visszalépést is kapnánk, akkor mégiscsak maradna hitünk a kampány utolsó napjaira.

Mert végső soron tényleg, mit számít egy-egy hírpörgés által kiemelt pszeudo-esemény ahhoz a nyolc éves folytonos romboláshoz képest, amely mögöttünk van?

Igaza volt kedden Hadházy Ákosnak: ezt a választást a Fidesz nem tudja megnyerni, csak az ellenzék elveszíteni.

Mégpedig azzal, ha szem elől tévesztjük az igazi ellenfelet, az igaz veszélyt. Ahogy korábban már írtuk, április 9-én már nem fog számítani, hogy ki milyen félmondatot nyilatkozott, melyik ellenzéki szereplőnek szapultuk szét a számunkra nem tetsző viselkedése miatt, vagy melyik polgártársunkkal nem értettünk egyet.