Sok rétege van a választási kampányidőszaknak, a Fidesz-KDNP eszköztára pedig – gondoljunk róla bármit is – rendkívül széles. Kár, hogy csak kevés olyan módszerük van, ami nem okoz zsigeri rossz érzéseket az embernek.

A továbbra is a finkelsteini tengelyen mozgó színvonalat mi sem bizonyítja jobban, mint az, amikor a miniszterelnök nőnap alkalmából csak a kantinban talál felköszönthető nőket, akiknek megköszöni, hogy enni adnak neki, különben éhen halna. De Lázár János is magas labdákat adogat, amikor Bécsben riogat migránsokkal, vagy Németh Szilárd, akinek lassan a teljes életműve megtekinthető a Csepeli Hírmondóban. És az ENSZ-re lecserélt Soros-plakátok se sokkal jobbak.

Külön alfaja a kampányolásnak, amiről jól láthatóan nem nagyon sikerül leszoktatni a politikusok egy részét, a gyerekekkel való pózolás. Amivel viszont jóval több gond van annál, mint amit első látásra el tudunk képzelni.

Mert persze az ember első körben csak megmosolyogja, ahogy a fideszes politikusok csokival bombázzák az ovisokat ahelyett, hogy ezt a Mikulásra bíznák, és felháborodik, amikor Simicskó István honvédelmi miniszter csak akkor engedi meg az óvodás gyerekeknek, hogy eljöjjenek a farsangra, ha a szüleik beleegyeznek, hogy a fotóikat fel lehet használni mindenféle felületeken, amelyeken Simicskó magát reklámozhatja. Nem olyan nehéz kisakkozni, hogy miért csinálják ezeket a felvételeket, milyen előnyöket akarnak ezzel a módszerrel elérni a politikusok.

De azért nézzük meg ezt a másik oldalról is. Képzeljük bele magunkat bármelyik szülő helyébe, akinek el kell döntenie, hogy a gyerekét fosztja-e meg a mikulásozás meg a farsangi mulatság örömeitől, vagy lényegében szabad prédává teszi őt. Ha valahol, itt tökéletesen tetten érhető a rendszer borzongató egyszerűsége: olyan helyzetet teremt, amiben nem igazán lehet nemet mondani. Mert kiszolgáltatottságában mit mondhat egy szülő? Vállalja fel annak az ódiumát, hogy nemet mond a politikusi akaratra, és kockáztatja, hogy esetleg a gyerekét a jövőben rendszerellenesnek bélyegzik? Tényleg ez kell, hogy legyen ma egy szülő választási lehetősége?

És ha már itt tartunk: mit szóljon mindehhez egy gyerek? Egy 5 éves, nagycsoportos ovis? Ha tudná, hogy milyen ára van annak, hogy meglátogatja a Télapó, ő vajon beleegyezne? Ha nagyobb lesz, vajon büszke lesz arra a fotóra, ami a helyi újságban megjelent róla, 2017 decemberében? Hogy lehet bárkit felhasználni politikusi célokra, aki saját maga nem tud még felelősen dönteni arról, hogy akar-e egy ilyen esemény résztvevője lenni? Aztán ott vannak azok a gyerekek, akik már meg tudják érteni, hogy mi történik velük: na ők vajon mennyire mernek nemet mondani? Pláne, ha azt látják, hogy a környezetükben a többiek is részt vesznek egy ilyen eseményen – akkor pont ők akarnának renitensnek, kívülállónak tűnni?

Aztán vegyük az iskolákat, óvodákat. Elvileg ugye a köznevelési törvény értelmében ezen intézményekbe pártpolitikát vinni tilos. Érdekes hát, hogy mostanában fideszes politikusok tömkelege kezdett el gyerekekkel cukorkodni… De mégis mit mondjon erre egy felelős intézményvezető? Egy intézményvezető, akinek a kinevezéséről (vagy felmentéséről) a tankerület dönt, akinek a kezét még az intézményről szóló döntéseiben köti is ez a tankerület, aki a fizetését az államtól kapja. Ő mondjon nemet, ha valamelyik politikusnak kedve szottyan éppen gyerekek körében fotózkodni?

A politikusnak egyetlen célja van: hogy eladja saját magát. Lehetne ezt úgy is tenni, hogy közben arról beszél, hogyan bánna a kezébe adott felelősséggel, hogyan dolgozna azért, hogy a választópolgárok életét jobbá tegye, milyen tervei vannak a jövőre nézve – magyarán arról, hogy politikusként milyen munkát végezne. Tudjuk, hogy e tekintetben a Fidesznek nem sok mondanivalója akad: bemutatható programjuk nincs (hacsak a Folytatjuk! nem tekinthető annak), vitákra, ahol ellenzéki politikusokkal mérhetnék össze erejüket, nem járnak, kínosan kerülik azokat a szituációkat, ahol kiderülhetne, hogy milyen kompetenciákkal vágnának neki a következő négy év kormányzásának.

A Fidesz tehát nem egyszerűen arra használja a gyerekeket (sem), hogy ezzel némi népszerűséget hajhásszon, és szimpátiát csikarjon ki a választókból. Ennél sokkal többről van szó:

egész egyszerűen azt fedik el, hogy nincs már mondanivalójuk a magyar állampolgároknak, gyerekeket tolnak maguk elé, hogy a jó kormányzás látszatát keltsék (Csokit ad a gyerekeknek? Csak jó ember lehet!).

Amitől pedig igazán cinikus ez a gesztus, az az, hogy azokat a gyerekeket használják eszközként a kormánypárti politikusok, akiknek az életét pont ez a kormány nehezíti meg borzalmas, elhibázott, káros oktatáspolitikájával.

És amikor Lázár János egy közmunkás asszonyt faggat az életkörülményeiről, és a közmunkás lét szépségeit ecseteli, ugyanezt látjuk: hát merne az az asszony szót emelni a körmunka-program kilátástalanságáról, arról, hogy a közmunkásbér épp csak a létminimum peremén tartja, hogy ez az az életforma, amibe százezreket taszított a kormány, kitörni belőle pedig szinte lehetetlenség? El merne ilyesmit mondani bárkik, aki maga is kiszolgáltatott ennek a rendszernek?

Vagy vegyük a klasszikus, miniszterelnöki videót: Helló, röfik! – köszön Orbán a malacoknak, Bözsi néninek meg megígéri a nyugdíjemelést, „ha a számok úgy vannak”, a kisnyugdíjas meg örül, hát mégis mi mást tehetne, miközben Magyarország miniszterelnöke hanyagul zsebre dugott kézzel ténfereg az otthonában?

Csakhogy ezek az eszközök egyben le is leplezik a jelenlegi kormányt, felfedik az elmúlt 8 évben kiépített rendszer természetét.

A kiszolgáltatottság a kulcs: olyan embereket lehet csak eszközként használni, akik sokat (vagy akár mindent) veszíthetnek, ha felemelik a szavukat a kormány ellen.

Ma az oktatásban többek közt azt látjuk, hogy szülők ugyan tisztában vannak a rendszer hibáival, de megszólalni nem mernek, hiszen attól tartanak, hogy ezzel a saját gyereküknek ártanának. A közmunkások érdekérvényesítő képessége nagyon gyenge, a nyugdíjasok végképp ki vannak szolgáltatva az államnak – és hány ilyen, meggyengített, önmagáért kiállni a retorziók fenyegetése miatt nem merő, sérülékeny csoport van még…

Pedig ha belegondolunk, akkor ez épp fordítva van: nem kéne, hogy mi érezzük kiszolgáltatva magunkat, hiszen nem mi vagyunk a politikusokért, hanem ők vannak miértünk. Nem nekünk kéne retorzióktól rettegnünk, hanem azoknak, akik a választópolgárok felhatalmazásával tevékenykednek. Ha egy politikus olyan képen pózol esernyő alatt, ahol gyerekek áznak az esőben, akkor az a politikus nem érdemli meg, hogy az oktatásügyért (is) felelős miniszter legyen. Ha egy önkormányzati képviselőnek annyi mondanivalója van a kerületében, hogy kellemes ünnepeket kíván, akkor az a politikus nem képviseli megfelelően az őt felhatalmazókat. Április 8-án róluk is elmondhatjuk a véleményünket.