Az összes magyar forradalmakkal és magyar köztársaságokkal bajban van a nemzet. 1848 klasszikusan liberális, egyenlőségpárti és népbarát programja 170 esztendő után romokban. Az őszirózsás forradalom – a demokrácia, a földosztás, a nemzeti függetlenség – 100 év múltán kiátkozott, eltagadott, bemocskolt. 1945, a fölszabadulás, a rendiség és a hűbéri nagybirtok megszüntetése, köztársaság, újjáépítés, jogegyenlőség: több mint 70 év után elfelejtve, meghamisítva, a Kossuth-címer (amely ’48 és ’56 és ’89 címere is) az „ellenség” jelképének számít.

A gyűlölt, a rágalmakkal eltüntetett, láthatatlanná tett Tanácsköztársaságot az 1960-as évekig a magyar kommunisták is megtagadták, a proletárforradalom vezetőjét a Szovjetunióban elpusztították, az 1919-es veteránokat a fölszabadulás után háttérbe szorították, kommünár próbálkozásaikat falun és a gyárakban elfojtották „elvtársaik”. (Az akkori új rendszer első dolga volt az önálló kommunista underground vezetőjét, a jellemző módon azóta is feledésbe taszított Demény Pált^[1] lecsukatni.)

1989, a rendszerváltás, a kelet-európai diktatúrák szétesése, az orosz megszállás vége, a pluralizmus és a szólásszabadság, alkotmányosság és jogállam kezdete: közutálatnak, sőt, közgyűlöletnek örvend.

Ifjú – állítólag szabadságszerető – mozgalmak „a 27 év” eltörlését, kiiktatását, földdel egyenlővé tételét javasolják.

Nem az 1989-cel szembefordult jobboldali féldiktatúra eltörlését (bár azt is), hanem annak az eltörlését (is), amit az Orbán-rezsim félig-meddig már el is törölt, tudattalan összhangban a köztársaságnak még a nevét is elhajító Orbán-rezsimmel, amellyel – hamis tudatuk szerint – „harcolnak”.

Ezeknek a forradalmaknak és köztársasági szisztémáknak a legszembeötlőbb közös jellegzetességük, hogy egytől egyig leverték őket. Mindegyiket ellenforradalmi restauráció követte. De ez önmagában nem lenne elegendő a forradalmi és köztársasági hagyomány elsöpréséhez.

Brumaire 18-a után a francia forradalmat is a napóleoni Birodalom követte (majd a Bourbon-restauráció), 1830 és 1848 liberális-demokratikus kísérletei is kudarcot vallottak, nem szólva a Párizsi Kommünről: mégis, kipucolni a forradalmat és a köztársaságot a francia történelemből – lehetetlen.

Már 1991-ben (!) ezt írta a Beszélőben Szabó Miklós, a méltatlanul elfeledett történész és politikai esszéíró: „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye. Ma Horthy, Mindszenty, Teleki ügye áll jól.”^[2] Ezt a szerző avval magyarázza, hogy 1956 mindkét szinten – a kormányzati-politikai és a „bázisszinten” – egyaránt 1945-1947 eltiport hagyományához tért vissza: megjelentek a fölszabadulás utáni „koalíciós pártok”, illetve hallatlan erővel terjedtek el a közvetlen demokrácia alapsejtjei, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok. 1956-ban „…minden szervezet a munkavállalók közösségének csoporttulajdonában akarta látni az addigi állami tulajdont, és igazgatását is a termelői önigazgatás bizottságaira akarta rábízni. Reprivatizációra senki se gondolt. A politikai demokrácia területe kiegészült egy új dimenzióval: felmerült a hierarchikus munkaszervezet demokratikus átalakításának gondolata. Ha a dolgozói tulajdon utópia is [Szabó Miklós, mint látjuk, nem volt marxista], a hierarchikus munkaszervezet demokratizálásának gondolata termékeny demokratikus eszme, amely alkalmas lehet a demokratizmus gondolatkörét új dimenzióval bővíteni.”^[3] Ezt a piaci kapitalizmust igenlő 1989-i fordulat elutasította, természetesen. Ugyanakkor 1956 mítosza – társadalmi lényegétől elválasztva – része volt 1989 legitimációs ideológiájának; ezt mindenekelőtt Göncz Árpád köztársasági elnök személyesítette meg, akiről ma már egy nyomorult metrómegállót se lehet elnevezni anélkül, hogy az ellenforradalmi szenny el ne kezdene bugyborékolni.

1956. november 4-e után az 1949 és 1956 közötti sztálini „…rendszer jellege nem változott, de az enyhítések »otthonosabbá« tették a diktatórikus rendet. Ez volt a forradalom reális utóélete. […] Egy forradalom nem csupán történelmi esemény, amely meghatározza az utána következő történelmi időszak menetét, akkor is, ha leverték, hanem az utókor tudatának is része… A kiegyezés utáni rendszer lényegében… az 1848-as áprilisi törvényeket valósította meg, ugyanakkor azonban magas színvonalon teremtette meg azt a felső értelmiségnek szánt politikai kultúrát, amely elutasította a forradalmat. Ennek alapját Kemény Zsigmond Forradalom után című, már 1850-ben megjelent röpirata vetette meg. Ez az előzménye annak, hogy az értelmiség elitje a reformkor nagyjai közül egyoldalúan Széchenyivel azonosult és azonosul a mai napig: a forradalmat fanyalgás lengi körül, szimbólummá emelkedett vezetőjét, Kossuthot pedig hisztérikus gyűlölködés. Ugyanakkor mindenki Kossuth-kultuszról beszél, és ez ellen hadakozik.”^[4]

Az 1956-i „dicsőséges magyar forradalom”, hogy Bibó Istvánt idézzük, még ennél is borzasztóbb sorsot ért meg. A Kádár-rendszer betegesen függött ’56-tól: amennyiben a forradalomról bármit jót vagy szépet elismernek, annyiban delegitimálják a kádári (ellenforradalmi) berendezkedést. Ezért a kádáristák fölhasználták a klasszikus, minden forradalom ellen már alkalmazott ideológiai elemeket, amelyeket persze ki kellett facsarniuk némiképp, mert „elvileg” maguk is a forradalmi világnézet ún. letéteményesei voltak, ráadásul minden rétegnek mást és mást kellett mondaniuk, de főleg sugallniuk.

1. A konzervatív kispolgárságnak azt mondták, hogy a forrófejű forradalmárok fölidézték a veszedelmet, amelyet állítólag el akartak kerülni: a sztálinista restaurációt és a közvetlen szovjet uralmat, oroszosítással stb. Ettől a veszedelemtől csak Kádár és társai államférfiúi bölcsessége mentette meg a nemzetet.
2. A „kommunista” fordulat kedvezményezetteinek (az előléptetett munkáskádereknek, a hűbéri nagybirtokról szabadult zselléreknek, a munkás- és paraszti származású értelmiségieknek és a nem tőkés zsidóknak) azt mondták, hogy megakadályozták a nagybirtokosok és nagytőkések visszatérését, a fehérterrort, az ancien régime bosszúját, az újfasizmust stb.
3. A sztálinistáknak – és furcsa mód a konzervatív értelmiségnek is – azt, hogy véget vetettek a „revizionizmusnak” és az „elhajlásnak”, ami voltaképp a „doktrinér” marxisták műve volt, szemben a „pragmatikus”, „mérsékelt” és „kiegyensúlyozott” kádáristákkal, akiket nem foglalkoztat a dogma és a „világnézet”, akikben túlteng a „realitásérzék”, a „reálpolitika” iránti hajlandóság és a kompromisszumkészség. Reakciósoknak és sztálinistáknak is biztonságban az állásuk, ha békén maradnak.
4. Leverték „a zavaros fejű prolik” iránytalan lázadását, a „mob”, a „tömeg” vérengzését. Ez minden konzervatív (reakciós és sztálinista) elemet megnyugtatott.
5. Nem szabad firtatni a forradalom leverésének körülményeit meg a megtorlások mikéntjét, mert ez a föltétele a „konszolidációnak”, a „megnyugvásnak” és a „kiengesztelődésnek”.
6. A Petőfi Körnek és Nagy Imre más híveinek, pár hónappal korábban még fanatikus sztálinistáknak a rezsimje nem kecsegtetett nagy szabadsággal és toleranciával, az ideológiamentes kulturális virágzás biztosítva van (és csakugyan eléggé biztosítva volt) mindenfajta „hisztérikus megtéréseknek” ki nem téve; elég a megnyugvás, nincs szükség sem aszkétikus forradalmiságra, sem elvtelen meghunyászkodásra, megalázkodásra: csinálja mindenki csöndben a dolgát, nem lesz semmi baj.
7. És legfőként: hallgatólagosan elvetve mindenfajta kommunista ortodoxiát és őrületet, a rezsim az életszínvonal emelésére, a fogyasztás (az áruválaszték!) bővítésére, a szociális biztonságra, a gondtalan népszórakoztatásra törekszik, senkitől nem kíván semmit, ami morális természetű, a magánélet szabad.
8. Ugyanakkor – és erről egyáltalán nem szokás beszélni – a még fönnmaradt szociális aspirációk és tendenciák szimbolikus átélésére is szerény mód nyílott („kiszezés”, szocialista brigádmozgalom, kis méretű közösségi formák eltűrése), illetve megszületett (sajnos ezt is kevesen értik) a szabadságot helyettesítő kultúra eszménye, amely máig a magyar értelmiség uralkodó ideológiája. A Kádár-korszak kulturális héroszai kivétel nélkül polgári írók a lektűrtől (Szabó Magda, Passuth) a legmagasabb irodalomig (Ottlik, Mándy, Weöres). A marxista-leninista „idegen doktrína” alóli fölszabadulás – ez már negyven éve csak értetlen és tudatlan élcek tárgya – megerősítette a magyar kultúra filozófiátlan jellegét a fogyasztói nyugatosság és az alattvalói liberalizmus jegyében. Ez a filozófiátlanság (s ebben igaza volt a magyar kultúrában egyébként rosszul tájékozódó Lukácsnak) mindig is a kiegyezés óta tartó megalkuvás és olcsó individualizmus fedőszerve volt.

Kezdetben – vagyis az 1990-es évek elején – meghökkentő volt, hogy a magát ’56-tal legitimáló rendszerváltás hangadói (persze fontos kivételekkel) voltaképpen milyen nagy mértékben vették át a kádári delegitimációs (alapjában ellenforradalmi) szólamokat.

Mivel az 1956-i forradalom szocialista forradalom volt: azaz antikapitalista, önigazgatói-bázisdemokratikus, antibürokratikus, a szocialista irányú átalakulások öntudatos örököse (és egyben a sztálinista zsarnokság megszüntetője), nem kellett sem a restaurációs-nacionalista erőknek, sem a piaci kapitalizmust bevezető, privatizáló, nyugatbarát, liberális-neokonzervatív pártok (az SZDSZ és a Fidesz) híveinek, akik valamennyien őszinte antikommunisták voltak, de persze más-más értelemben. (Jellemző, hogy az utóbbiak privatizálók, míg az előbbiek REprivatizálók voltak.)

Ezért kellett kialakulnia Bibó István teljesen üres kultuszának.

Bibó megfelelt a célnak, egyszerűen azért, mert erkölcsileg tiszta, becsületes és bölcs ember volt – valóban nagy ember – , ráadásul igazi hős. (Persze semmi kifogás nem eshetik, ha valaki a nagy formátumú ellenfele előtt fejet hajt, ha nem tesz úgy álszent módon, mintha a híve, a követője lenne. De itt nem ez történt sajnos. Itt egyszerűen zárójelbe tették a történelmi-politikai tartalmat, mint hajdan, amikor Kossuthot és Széchenyit és Petőfit együtt vélték ünnepelhetni, mintha ez lehetséges volna.)

A damnatio memoriæ utolérte Bibót, aki mind az antikapitalista, népi (plebejus) demokrácia, az 1946-ban kihirdetett köztársaság, mind az 1956-ban pár napra megvalósult szocialista, ám pluralisztikus köztársaság legfőbb és legjobb teoretikusa volt, s akinek a voltaképpeni nézeteiről alig van sejtelme valakinek – historikus szakembereken és maroknyi hűséges írástudón kívül persze (ez utóbbiak közé csak fönntartásokkal sorolhatnám magam, csodálatom és nagy mérvű egyetértésem ellenére) – , amit most pótolnunk kell.

Bibó István csodálatos (vakmerő, átgondolt, józan) ’56-os írásai közül is kiemelkedik a bízvást történelmi jelentőségűnek, örök értéknek nevezhető esszéje („Magyarország helyzete és a világhelyzet”, 1957^[5]). Ebben fejti ki a legletisztultabb, úgyszólván klasszikus formában – már a szovjet támadás, a forradalmárok első csoportjainak letartóztatása, a megtorlás kezdete után – , hogy mi a lényege annak a válságnak, amelyet az újbóli szovjet megszállás és a Kádár-féle bábkormány (mert kezdetben nem volt semmi több) által megindított, represszív, ellenforradalmi folyamat okozott.

Botránya ez a helyzet a nyugati világnak – mondja. „…Aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország: hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen uralomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül kíván elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”^[6]

De botrány a magyar ügy „a kommunista tábor” számára is – írja Bibó.

„Magyarázhatja, akinek ez a maga lelkének mentésére fontos, hogy a magyar forradalom így vagy úgy volt, vagy lett, vagy lett volna ellenforradalom, a valóság az, hogy éppen az volt az egyik legfantasztikusabb meglepetés, hogy az idestova tíz év óta mindenki által ellenforradalminak és restaurációsnak feltételezett fordulat mennyire nem ilyen volt. Mindazok az erők, melyeknek fegyver volt a kezében, az ifjúság, a munkásság és a forradalom oldalára állt katonaság, többségükben nemcsak szocialisták, hanem marxista-leninista nevelésű szocialisták voltak, ha még annyira válságban volt is egész világképük. Hogy közben a kitört szabadság hatására a legkonzervatívabb restauráció erői is kijöttek a napfényre (fasiszta erők alig!), az csak azoknak a számára volt rémületes, akik megszokták, hogy ha valamit eltiltanak, az ezzel már nincs is, viszont aminek módjában van napvilágra jönnie és megszólalnia, az már ennélfogva félelmetes is. A szovjet közbelépés pillanatában a helyzet már konszolidálódni kezdett, a népítéletek megszűntek, a szocialista vívmányok mellett határozott és tekintélyes hangok szólaltak meg, s olyan nemzeti egységkormány alakult meg, melynek nem volt oka a jobboldal felé való túlbuzgalomra és gyengeségre. S aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, amit a szovjet tankok szétlőttek, hogy helyette berendezni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak jövőt építő társadalomhoz nem.”^[7]

Botránya a magyar helyzet a „harmadik utas” törekvéseknek meg a világbékének is – mondja Bibó. Majd hozzáteszi: a magyar forradalom reményt kínált a nyugati szabadságfilozófiának is:

„A magyarországi, lengyelországi és más kommunista országbeli mozgalmak a legélesebb fényben megmutatták, hogy ezekben az országokban valóságos és eleven igény létezik a szabadság valósága és legfejlettebb technikái irányában. És ez az igény éppen azért, mert kielégítően még sohasem tudott teljesülni, a meggyőződés és szenvedély olyan frisseségében jelentkezik, mely meghaladja a maga vívmányait már megszokott nyugati világ meggyőződését.”^[8]

Miután Bibó kimutatja a fasizmusnak és a kommunizmusnak (illetve bomlásuknak) a döntő különbségeit – ezeket olvasóinknak talán már nem szükséges az emlékezetükbe idéznünk – , rátér azokra a reményekre, amelyek a magyarországi „eseményekből” a „harmadik út” híveire háramlanak. Itt Bibó István érdekes módon a „megszorított többpártrendszert” javasolja, amelyben csak azok a pártmozgalmak vehetnének részt, amelyek a nagy vagyonok fölosztását, a kulcsiparágak és a bankok államosítását és a rendi kiváltságok megszüntetését nem csinálnák vissza, s itt arra hivatkozik, hogy a holland, angol, amerikai és francia parlamentáris szabadság is olyan egyetértésen alapult, amelyből a királyi abszolutizmus híveit kizárták. Ugyanakkor elutasítja az egypártrendszert, mert „[a] kizsákmányolás semmiféle megszüntetése nem reális a valóságosan működő szabadságintézmények nélkül.”^[9]

A magyar nép föladata – mondja végezetül Bibó István – , „…hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben őrizze meg a maga forradalmának a zászlaját, amely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”^[10]

Szó se róla, ezt a föladatot nem teljesítettük. Amikor az elítélt forradalmárok az amnesztiák nyomán előbb vagy utóbb kijöttek a börtönből, döbbenten tapasztalták nem is csak a felejtést, hanem a felejteni akarást, a korlátolt elégedettséget a szerény jóléttel, a fölületes szórakozást, a bárgyú jókedvet.

A kissé kezdetleges „keleti” jóléti állam mérge hatott, és voltak tényleges gazdasági sikerek – és í. t.

Mostanra a forradalom dicsfénye és Bibó István hírneve (vele együtt) elhalványult.

Különösen azért, mert a fölszabadulás, azaz 1945 jelentése kommunikálhatatlanná vált. Együtt a huszadik század alaptörténetének (amely a szocializmus és a rá adott reakciók a polgári társadalomban, ezen belül: a fasizmus, majd a borzalmas összeomlása, mert még vereségében is ördögi volt; később a hatalmon lévő, dekadenssé vált „szocializmus” csúfos bukása) megértése az egykori remények megértése nélkül lehetetlen. Márpedig 1945 reménye a legnagyobb tabu, amit el lehet képzelni, a tömegsír legalján oszlik teteme. És Bibó a fölszabadulásnak is makulátlan koronatanúja.

A parlamentarizmus, a többpártrendszer, a jogállam népszerűtlen – pontosabban: a szkeptikus közvélemény azt hiszi, hogy igazi formájában lehetetlen – , az antikapitalizmus se ölt emancipatorikus, azaz autonóm (önigazgatói, hierarchiaellenes) alakot, a szocializmus mint mozgalom és mint eszmény csak töredékeiben létezik, bár a megújulási és megújítási kísérletek sehogy se maradnak abba.

Természetesen sok minden elavult, erőszakolt vagy téves Bibó István ránk maradt írásaiban, de a fő tanulság – amit ő demokráciának nevezett legtöbbször, máskor meg szocializmusnak – nem változik: a külső tekintélyről lemondó, szolidáris és egyenlő, tevékeny és méltóságteljes politikai közösség eszménye.

Most, hogy a tisztelt olvasó kedvéért is újraolvastam a műveit, olyasmit éreztem megint, amit már nagyon rég nem: hazafias büszkeséget.