Nemzetközi kutatás mutat rá a hazai pszichiátriai ellátás rossz helyzetére

Egy januárban lezárult, és a nagy presztízsű The Lancet folyóiratban is szemlézett nemzetközi kutatás szerint Európa legtöbb országában komoly gondok vannak a pszichiátriai betegek ellátásával. A kutatás Magyarországra vonatkozó része kiemeli a kórházak rossz fizikai állapotát, a közösségi pszichiátriai ellátások, és a közösségi életvitelt támogató szolgáltatások hiányát, miközben még mindig sok a bentlakásos intézet.

Az angliai University of Kent és a Mental Health Europe nevű nemzetközi szervezet közös kutatása 35 országban tekintette át a pszichiátriai ellátás helyzetét. Az eredmény siralmas: több EU-tagállamban az elmúlt években általánosságban romlott az ellátáshoz jutás esélye. Sok országban továbbra is teljesen hiányoznak a közösségi szolgáltatások – ilyenek pl. a nappali ellátások, klubházak, sorstárs segítő csoportok, a személyi segítés vagy a rugalmas támogató szolgáltatások.

A pszichiátriai intézetekben élők száma jóformán csak a kelet-európai országokban csökken valamelyest, miközben több nyugat-európai ország (Németország, Franciaország vagy Belgium) hagyományosan erősebb ellátórendszerükkel párhuzamosan továbbra is fenntart bentlakásos intézeteket.

Magyarországgal kapcsolatban a kutatási jelentés kiemeli, hogy a magyar kormány 2012-ben ugyan elkötelezte magát a nagy pszichiátriai (és fogyatékos) intézetek bezárása mellett, ám a rendelkezésre álló adatok alapján inkább úgy tűnik, többek között 25 fős intézetek épülnek majd EU-s társfinanszírozással (erről korábbi írásunkat lásd itt és itt).

Eközben a magyar állam még mindig keveset tesz a közösségi életvitel támogatására: kevés a nappali ellátás, az ún. mobil team [1], a klubház, szinte egyáltalán nincsenek rehabilitációs központok, és az érintettek lakhatását sem támogatják érdemben. A meglévő kevés előremutató szolgáltatást civilek vagy egyházak tartják fenn.

A kutatás során készültek interjúk olyan emberekkel is, akik átestek nem önkéntes pszichiátriai kezelésen. A 14 országból összegyűjtött vallomásokból szomorú kép rajzolódik ki: a résztvevők rendkívül negatívan élték meg a beszállítást és a nem önkéntes pszichiátriai kezelést, sőt, sokaknak a kezelés maga még évekkel később is nagyobb traumát jelent, mint az egyébként meglévő pszichés problémái.

“Mad Pride”, pszichiátriai érdekvédők tüntetése a mentális betegek jogaiért 2010. október 10-én Zágrábban; A feliratok: Bíróságok: vegyetek minket komolyan! Szociális dolgozok, legyetek a szövetségeseink!Magam akarok dönteni az életemről. A jogi cselekvőképesség az élethez való jogot jelenti! fotó: Anto Magzan/PIXSELL, forrás: WikImedia

A kezelések lényegi eredménytelensége, a megalázottság, a gyógyszerek mellékhatásai, a kórházban tapasztalt fizikai és lelki erőszak, a jogokról vagy akár a saját állapotról való tájékoztatás hiánya, a teljes elszigetelődés, a rossz fizikai körülmények, a stigma és a félelem egy következő kezeléstől mind felbukkantak a résztvevők visszaemlékezéseiben.

Egy írországi résztvevő szerint „az elkülönítő szoba kilincséről lógó felnőtt pelenkák pontosan mutatták, milyen sötét jövő várhat rád”, míg egy magyar interjúalany szerint

„hót szar a kórház itt nálunk, leamortizálódott az egész. A zuhanyban nincsen zuhanyrózsa, a falak sárgák a vízkőtől, szóval nem egy kellemes élmény, a kaja pocsék, és dohányoznak is a folyosón össze-vissza, szinte mindenhol, és én nem dohányzom…”.

A legtöbb országban a nem önkéntes kezelést három tényezőhöz kötik a törvények: 1. az illető belátási képessége korlátozott és/vagy önként nem választaná a kezelést;  2. ön- vagy közveszélyes magatartást mutat, vagy ennek esélyét lehet jósolni; 3. a kezelés a közösségben vagy a kórházon kívül nem megoldható. Bírói végzés és (szak)orvosi vélemény is szükséges a legtöbb államban a kényszerbeszállításhoz és a nem önkéntes kezelés folytatásához.

A fenti eljárással szemben több aggály is megfogalmazódott, részben kutatások hatására, részben az érintettek szervezeteinek, illetve jogvédők követelésére. A fenti három tényezővel kapcsolatban gondok lehetnek, mert 1. a kényszerbeszállításkor gyakran nem végeznek érdemi felmérést az illető belátási képességéről, azt utólag dokumentálják, és erősen szubjektív, kit miért „visznek be”; 2. az ön- vagy közveszélyesség nem mindig megállapítható, hanem előfeltételezéseken alapul; 3. a kórházon kívüli kezelés vagy támogatás hiánya nem az érintett személy hibája, a beszállítás pedig nem is lenne szükséges, ha lennének közösségi alternatívák (mint ahogy sok országban vannak is).

A nem önkéntes kezelések emellett drágák, a jelen kutatásból láthatóan is erősen traumatikusak az érintettekre nézve. Sok esetben nem is történik a beszállítás után érdemi kezelés, mert szakember- és időhiány miatt csak erős gyógyszerezésre futja, így érdemi segítség (pl. pszichoterápia, egyéni vagy csoportos tanácsadás, rehabilitációs központok, utánkövetés stb.) nem is elérhető.

A nem önkéntes kezelések eredménytelenségét és költségességét a megelőző és alternatív kezelésekkel szemben felismerve több országban is (pl. Németország, Spanyolország, Franciaország) igyekeznek a rendszert olyan irányba módosítani, hogy nem önkéntes kezelésekre ne kerüljön sor. A nem önkéntes kezelést emberi jogi egyezmények, pl. az ENSZ Fogyatékos emberek jogairól szóló egyezménye is tiltja. A nem önkéntes kezelések szabályozása és gyakorlata ráadásul annyira változó, hogy egyes országok gyakorisági adatai között többszörös eltérés is lehet.

További információ a magyar szabályozásról:: http://ebredesek.hu/rolunk/betegjogok-a-pszichiatriaban/

A kutatás a gondnoksági rendszereket, valamint a nem önkéntes kezelések szabályozását is vizsgálta. Nemzetközi szinten az látszik, hogy habár történtek előrelépések a cselekvőképességet kizáró gondnokságot felváltó ún. „támogatott döntéshozatal” bevezetésében (pl. Csehország, Lettország vagy Írország indított reformokat), de még így is több százezren élnek valamilyen gondnoksági forma alatt a kontinensen.

Az országok között nagy a szórás: van, ahol a cselekvőképességet kizáró gondnokság mint jogi kategória gyakorlatilag már megszűnt, míg más országokban továbbra is nagy számban helyeznek embereket gondnokság alá. Különösen magas a gondnokoltak aránya a népességhez viszonyítva Ausztriában, Magyarországon és Finnországban.

A kutatók arról is beszámoltak, hogy a gazdasági megszorítások miatt több országban (Spanyolország, Portugália, Franciaország, Görögország, Írország, Nagy-Britannia) romlik a meglévő ellátások helyzete is, illetve a jogszabályokban előírt reformok lassulnak vagy megálltak anyagi források és például az ellátásban dolgozó személyzet hiánya miatt.

A kutatás három oldalas magyar nyelvű összefoglalója itt olvasható. Akit érdekel a teljes, angol nyelvű jelentés és a 35 országról szóló összefoglalók, az itt találja.

A cikk szerzője maga is részt vett a kutatásban. A témához kapcsolódva ajánljuk ezt a beszélgetést, Gombos Gáborral. 

Címlapkép forrása: Wikimedia.

 

[1] – Ambuláns krízisintervenciós team, amiben több szakmacsoport tagjai dolgoznak együtt, és 24 órán át elérhető. Cél a kényszerbeszállítás elkerülése, és a probléma helyi, kórházon kívüli megoldása – kutatások szerint eredményes szolgáltatásforma. További információ itt.

Olvass tovább!