A külpolitika – amely erőtlen kis országok számára még lényegesebb, mint nagyhatalmak esetében – nálunk hagyományosan kisebb érdeklődést kelt, mint úgynevezett belügyeink. A külföld (furcsa módon a szabad utazgatás és az internet óta különösen) idegen a magyarországi középosztálynak. A külföld iránti kíváncsiság lanyhul, ezért szűkül a tudás.

A nemzetközi viszonyok minden korábbinál nagyobb ismeretlensége azonban nem akadálya (sőt!) a folyamatosságnak, a külfölddel szembeni hagyományos beállítottságok makacs túlélésének, beleértve természetesen előítéleteket és legendákat is.

De most – mivel nemzetközi politikáról van szó – , fordítsuk meg a szokásos szemléleti módot, és nézzük meg egy nekünk fontos szomszéd ország közvéleményének a konszenzusát Magyarország mindenkori politikájáról.

Kilátás Romániából

Romániában azt hiszik a legtöbben, hogy a mindenkori magyarországi uralkodó osztály és politikai vezetőréteg a trianoni területveszteség (a birodalmi uralkodó szerep) elvesztése óta mindig az európai békerend nagyhatalmi ellenfeleivel, kihívóival szövetkezik győztes szomszédai ellen.

Az 1920-as évektől 1945-ig Németországgal, az 1960-as évek óta a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal. A román mítosz azt tartja, hogy amikor az oroszok és a közép-európai országok (Magyarország, Lengyelország) 1968-ban lerohanták a demokratikus Csehszlovákiát (akárcsak 1938-ban a németekkel együtt a szintén demokratikus Csehszlovákiát), a térségben az agresszióval a másik két volt kisantant-ország (Románia és Jugoszlávia) szegült szembe – Románia csakugyan szakított a Szovjetunióval, amiről (ki tudja, miért) Magyarországon nem szeretnek tudni – , és veszélybe került Románia területi integritása, sőt, talán Jugoszláviáé is. (Jugoszláviát a második világháború alatt hadüzenet és ok nélkül támadta meg Magyarország, s emiatt gróf Teleki Pál öngyilkos is lett.) Amikor a Nyugat Jugoszlávia szétverését határozta el, akkor Magyarország a Nyugat, a Belgrádot bombázó NATO szövetségese lett rövid időre – így látták ezt Bukarestben.

Magyarország állítólag a magyarlakta vagy hajdan magyar uralom alatt álló területek fölötti befolyás megszerzése (vagy visszaszerzése) végett szövetkezik a mindenkori kihívóval, hogy a békeszerződésekkel törvényesített európai rendet megbontsa. (1968-ban voltak bizonyos magyarországi és erdélyi magyar értelmiségi körökben ilyesféle kósza hangulatok, de semmi több.) Nicolae Ceauşescu szovjetellenes propagandája „Erdély elcsatolásával” ijesztgette a közvéleményt (ez lett volna a „szovjet-magyar” szándék, ami nyilvánvaló abszurdum, de mindenki hitt benne, és sokan hisznek benne máig) – s evvel igazolta a magyar nemzetiség elleni korlátozó intézkedéseket.

Romániában az 1989. decemberi román forradalmat máig igen sokan szovjet-magyar összeesküvés (!) eredményének tekintik. (Iulian Vlad belügyi tábornok nemrégi halála alkalmából számtalan nekrológ a lázadó tömegre tüzelő állambiztonsági szolgálat [Securitate] hazafias, nemzetvédő szerepét emelte ki a szovjet-magyar ihletésű „puccs”, azaz a romániai forradalom idején…) Groteszk, hogy Magyarországon is tagadják a román forradalom forradalmi jellegét, mert Romániáról semmi jót nem szabad gondolni.

Jelen pillanatban a hagyományos magyar külpolitikai „vonalvezetés” szerves folytatásának tartják az Orbán-Putyin barátságot, amelynek – az Erdélyre leselkedő veszélyek miatt – elkerülhetetlen folyománya Románia nyugati orientációja és szoros katonai szövetsége az Egyesült Államokkal, kényszerű lojalitása az ott se kedvelt Európai Unió iránt. Különösen most, hogy a régi kisantant szolidaritás a múlté: Csehország, Szlovákia, Szerbia ma (a közös Európa-ellenesség, nyugatellenesség miatt) Orbán szövetségese: Románia viszont csak a Nyugatra számíthat. (Az oroszok miatt Románia – és Lengyelország – nagy hadsereget tart; Romániában amerikai támaszpontok vannak és amerikai katonai személyzet.)

A romániai magyarságot megbízhatatlan „ötödik hadoszlopnak” tekintik, amelynek kulturális, tömegkommunikációs és politikai establishment-jét nyíltan Budapestről finanszírozzák,

s amelynek a vezetői ugyancsak nyíltan hűtlenek a román állammal (az egységes nemzetállammal) szemben. Romániát föderalizálni akarják (vö. „székely autonómia”), ami a legutóbbi negyedszázad tanulságai alapján az államok fölbomlásának, szétbontásának biztos módszere. Amikor a magyarországi külügyminisztérium megtiltja a magyar diplomáciai karnak, hogy részt vegyen a román nemzeti ünnep (amely Erdély és Románia egyesülésének – 1918. december 1. – az emléknapja) alkalmából adott fogadásokon, amikor az RMDSZ elnöke, a romániai kormánykoalíció külső támogatója kijelenti, hogy a romániai magyaroknak ez nem ünnepnap: azt jelzi, hogy se Magyarország, se a Magyarországtól politikailag és gazdaságilag függő erdélyi magyarok nem ismerik el az érvényes határokat, bár megváltoztatásukra nem tesznek konkrét lépéseket. Egyelőre. (De csak nézzük meg – mondta nekem az egyik befolyásos román publicista – , hány cikk foglalkozik a világpolitika iránt általában közömbös erdélyi magyar sajtóban Katalóniával, vagyis avval, hogyan lesz a nemzetiségi autonómiából elszakadó, független állam. Ebből látszik, miről álmodnak voltaképpen a romániai magyarok! Neki volt erről statisztikája, a számok valóban meghökkentőek.)

Mindezt nem tennék és nem tehetnék Magyarország vezetői, ha nem állana mögöttük a hatalmas Oroszország fegyveres hatalma.

A magyarországi kormányzat nem vásárolhatná föl a magyar nyelvű romániai médiákat és kulturális intézményeket, nem alapíthatna magyar tannyelvű magánegyetemeket, nem utalhatna át milliárdokat az erdélyi magyar református egyháznak, nem tehetné romániai lakosok százezreit magyar állampolgárrá, ha e mögött – a román közvélemény szerint – példátlan lépéssorozat mögött nem tudhatná Vlagyimir Putyin (és némelyek szerint „a nemzetközi zsidóság”) szövetségesi szolidaritását. Orbán Viktor nem viselkedhetnék minden nyáron (a tusnádfürdői találkozón) erdélyi fejedelemként, ha csak Magyarország erőforrásaira támaszkodnék. De éppen ezért óvatosan kell bánni vele, és tapintatosan kell kezelni a romániai magyarokat – mert nem lehet tudni, hogyan alakul Putyin viszonya a Nyugattal.

Mindenesetre a román nacionalista közvélemény sértve (mi több: megalázva) érzi magát, hogy mindezt el kell tűrnie. (A nagy többség egyáltalán nem törődik vele, a magyarkérdés viszonylag keveseket izgat – főleg csak a hagyományos értelmiséget.)

Kelet-európai biopolitikák

Az olvasó láthatja ebből a kissé egyszerűsítő ábrázolásból, hogy a román gyanakvásokban van csipetnyi igazság (nem több), s mint minden ilyen elmélet, több logikát, tudatos szándékot tételez föl, mint amennyi lehetséges, a Trianontól kezdve változatlan magyar külpolitika tézise pedig legjobb esetben is homályos. De az a benyomás, hogy Románia a Nyugatra próbál támaszkodni, Magyarország pedig a Keletre, ugyan nem a valóságra támaszkodik, csak a magyar államvezetés ideológiai szövegeire, azért nem teljesen valóságidegen. Ám nem érti meg Orbán Viktor hintapolitikáját, amellyel nem határrevízióra törekszik, hanem (egyrészt) nemzeti függetlenségre – ami kormányrendszerének cselekvési szabadságát és hatalmának korlátozatlanságát jelenti – , (másrészt pedig) nacionalista politikai mozgósításra.

De itt utalnunk kell arra, amit Bibó István a közösség iránti, a közösségért érzett egzisztenciális félelemnek nevezett (noha ennek a jelentőségét Bibó mérhetetlenül eltúlozta).

A román nemzeti világnézet az egységes nemzetállam fölbontásától retteg (hiszen az egységes Nagy-Románia létrehozása a román nemzet legnagyobb történelmi teljesítménye ebből a szemszögből), tehát félelme területi jellegű.

Evvel szemben a magyar félelem hagyományosan demográfiai, etnikai jellegű.

1867 után a Monarchiában a modern magyar liberális állam megteremtése nem sikerült: mindenekelőtt azért, mert az országot vezető főnemesség, nagypolgárság és főtisztviselői kar nem volt hajlandó megadni a választójogot a lakosság mintegy felét együttesen kitevő nemzetiségeknek és a nemzetietlennek tekintett szervezett munkásságnak.

A vezető osztályok és politikai képviseletük elitje úgy gondolta, hogy a szabadságjogok teljes körének megadása „idegen elemekkel” árasztja el az országot, és kisebbséggé teszi „a magyar elemet” Magyarországon.

(Ennek a „kulturális” változata Németh László ismert későbbi elmélete, lásd itt.) A nemzetiségi mozgalmaktól, a pánszlávizmustól való rettegés – meg a sokgyermekes, koldusszegény, vallásos, jiddisül beszélő keleti (orosz- és lengyelországi, a földrajzilag pontatlan, ám közkeletű nevén „galíciai”) zsidóság masszív bevándorlásától való páni félelem: ezek a zsidók a pogromok elől menekültek a liberális Habsburg-monarchiába, ahogyan a mai muszlim menedékkérők a polgárháborúk elől menekülnek – meghatározta a „millenniumi korszak” magyar (reakciós, jogkorlátozó, elnyomó) politikáját. (Lásd Bartha Miklós Kazár földön c. híres antiszemita munkáját [1901], letölthető az internetről innen; vagy Rákosi Viktor Elnémult harangok [1903] c. népszerű romantikus regényét, letölthető innen, amely Erdély elrománosodását mutatja be: mindkettő Magyarország elnemzetietlenedését, elmagyartalanodását festi a falra, s jól fejezi ki a kor középosztályának hangulatát.)

Trianon után az akkorra már hivatalossá lett antiszemitizmus (ez teljesen azonos volt Románia akkori hivatalos zsidóellenes politikájával), a „numerus clausus” meg a többi „zsidótörvény” kívánt gátat vetni a zsidó „térhódításnak”, de ez csak az egyik pánik eredménye volt. Illyés Gyula „Pusztulás” c. híres esszéje (Nyugat, 1933/17-18, letölthető innen) Baranya elnémetesedésének remek leírásával azt mondja ki, hogy a gazdag és sokgyermekes német parasztcsaládok több helyütt is kiszorítják a magyar népi elemet még a trianoni Csonka-Magyarországon is, ráadásul a népi németeket (Volksdeutsche) a völkisch új Németország (a Harmadik Birodalom) szervezi (Volksbund) és támogatja. Riadó!

Evvel megszületett a baloldali magyar népi nacionalizmus, erős németellenes, olykor antihitlerista éllel – nem csoda, hogy a népi írók által vezetett Nemzeti Parasztpárt volt 1945 után a német kisebbség kitelepítésének a fő szorgalmazója, persze a kommunisták mellett. (Szemben a szociáldemokratákkal – őket Rákosi Mátyás „sváb párt”-nak nevezte – és a katolikusokkal.)

Az egykeprobléma, a kisebbségek „túlszaporodásának” fenyegetése, a magyarság „majorizálásának” (kisebbségbe szorulásának) riadalma 1849-től állt igen sokszor a magyar politika középpontjában – a „nemzethalál” másutt ismeretlen fogalma és érzése – , amelyet már a „létező szocializmus” idején fölelevenítettek a cigánykérdés alakjában, többek között olyan ultrabolsevik szerzők, mint Moldova György.

A cigánykérdés lett aztán a mai magyarországi szélsőjobboldal fő problémája és jelszava (meg miatta a demográfiai kérdés, amelyet ma a szélsőjobboldalivá lett kormányzat szelektív „családpolitikája” és szegregáló oktatáspolitikája „intéz”), amely helyreállította a magyar „félelmi komplexum” folytonosságát.

Amihez persze hozzájött aztán a menekültkérdés és a kerítéspolitika: az utóbbit (apró különbségekkel) majdnem a teljes „politikai spektrum” támogatja Magyarországon. Mindennek a következménye a magyar kormánypolitika két szemléleti paradoxona: a határrevízió nélküli irredentizmus és a procionista antiszemitizmus. A baloldali nacionalizmusnak is van utóda: az erdélyi és vajdasági magyar kettős állampolgárok (extraterritoriális) szavazati jogtól való megfosztásának a DK által hangoztatott – nagyon sikeres  – jelszava és propagandája világosan jelzi, hogy a mai magyar etnicizmus számára egykutya, hogy afgánról, erdélyi magyarról vagy magyarországi romáról van szó: az „idegent” elutasítjuk, mert elárasztanak bennünket, kisebbséggé tesznek a saját hazánkban, akárkicsodák is ők egyébként.

A Jugoszlávia fölbomlásával bekövetkezett „szerb Trianon” (hasonlóan a Habsburg-monarchia fölbomlásával beállt kényszerű magyar függetlenséghez és területi-demográfiai-etnikai csonkuláshoz) a muszlim (koszovói és bosnyák) „majorizálás”-t a Nyugat („a nemzetközi közösség”, NATO, EU, ENSZ) számlájára írják. A szerb nemzet egyre inkább kisebbségbe szorul, már Montenegró is eltávolodott tőle, a horvátországi és boszniai szerb kisebbséget üldözik, s már a Szerbián belüli Szandzsákban is megjelent az iszlám fenyegetés. Ezek a részben valós tényeken alapuló politikai félelemérzések, dühök és gyűlölségek hozzák közel a mai szerb sovinizmust a magyarhoz (vö. interjúmmal a belgrádi NIN 2017. december 21-i számában: Dragana Pejović: „Srbija i Mađarska su parije Evrope”).

Föderalizmusok és nemzetállamiságok

De a magyar „nemzeti konzervatizmusnak” van másik hagyománya is, amely (összefüggésben a demográfiai-etnikai rémület tradíciójával) szintúgy meghatározza a mai magyarországi külpolitika irányzatát.

Ez pedig a nemzetek fölötti (szupranacionális) entitásokkal szembeni mély bizalmatlanság. Ezeket a magyar „nemzetpolitika” és „nemzetstratégia” (így nevezik ma hazánkban a voltaképpeni külpolitikát) a mindenkori ellenség szövetségeseinek tekinti. (Érdekes volt ebben a KGST és a Varsói Szerződés szerepe: miután kiderült, hogy a Szovjetunió nem akarja, hogy a kelet-európai országok szovjet tagállamok, szövetségi vagy autonóm szovjet köztársaságok legyenek, és nem törekszik a magyarok és a többiek eloroszosítására, ezek a szervezetek nem váltottak ki gyűlöletet, inkább csak közönyt meg gúnyt.)

Mint általában, ez az érzület se teljesen valóságidegen. A kettős Monarchiában (1867-1918) a birodalmi elit (itt most csak az udvarra, a közös hadseregre és a katolikus egyházra gondolunk, az egységes szociáldemokrácia nemzeti alapon már a XIX. század végén fölaprózódott) egyre inkább elidegenedett a két uralkodó nemzet (a német és különösen a magyar) nacionalizmusainak konfliktusokat kirobbantó s minden tekintetben „centrifugális” politikájától. A „Belvedere” (azaz Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös kamarillája) az „ausztroszláv” megoldást favorizálta, és le akart számolni avval, amit „magyar-zsidó szupremáciának” tekintett. Az udvari és katonai körök szerint a magyar állam nemzetiségi politikája és Ausztria-ellenessége szét fogja verni az összmonarchiát (ez nem volt rossz megérzés). Sor került arra a közös államban hallatlan eseményre, hogy az osztrák kormány jegyzéket intézett a magyar királyi kormányhoz, amelyben tiltakozott Magyarország elnyomó nemzetiségi politikája ellen. (De a cseh-német kétnyelvűség bevezetésébe az osztrák Badeni-kormány [1895-1897, miniszterelnök: gróf Kasimir Felix von Badeni, 1846-1919], a császár föltűnő támogatása ellenére belebukott. Nem ment ez Ciszlajtániában sem…) A jegyzéket gróf Tisza István megvetően elutasította. A magyar uralkodó osztály arra gyanakodott, hogy a dinasztia összefog a magyarországi nemzetiségekkel és az általános, egyenlő és titkos választójogot (amelyet a maga teljességében nálunk csak 1989-ben vezettek be) szorgalmazó erőkkel (főleg a szociáldemokráciával) – és ez a gyanakvás nem volt alaptalan. Már 1848/49-ben fölhasználták a Habsburgok a magyarországi nemzetiségek és Horvátország elégedetlenségét; hasonló fogást alkalmaztak a darabontkormány (sikertelen) epizódja idején. Kifogásolták a magyar kormánynak Horvátország önállósága és alkotmányos jogai elleni politikai merényleteit, amelyek a délszláv irredenta és a jugoszlavizmus fölidézésében döntő bűnrészességet tulajdonítottak. Mindenesetre mindkét fél bizalmatlansága igazolódott: a délszláv kérdésen (meg persze az erdélyi kérdésen és a cseh-német ellentéten) bukott meg a Monarchia és sodorta bele Európát az első világháborúba; „Bécs” pedig nem volt tekintettel Magyarországra katonai és külpolitikájában.

A döntő magyar tapasztalat ebben – függetlenül attól, hogy ki volt „a hibás” – a föderalizmus és a nemzetek fölötti jogalkotás kártékonysága lett, amelyet természetesen megerősített a „békeszerződések” rossz tapasztalata.

Ausztria elvesztette a csehországi német területeket a Saint-Germain-i békében, de boldogan szabadult meg nemzetiségeitől meg a magyar társnemzettől; a második világháború után nem minősült vesztes, hanem megszállt országnak. (Németországon kívül csak Magyarország volt vesztes tengelyhatalom, hiszen a szlovák és horvát bábállam megszűnt, s a béketárgyalásokon már az Ellenállás által vezetett Olaszország jelent meg. Ma már kizárólag csak Magyarországon beszélnek 1945-ben elvesztett háborúról, csak itt azonosulnak a vesztes fél álláspontjával, lásd korábbi cikkemet erről.) Magyarországgal (akárcsak Németországgal) egyik esetben se tárgyaltak. (Ezért is képtelenség a román diplomácia állítólagos ügyességéről szőtt magyar mítosz: hiszen a magyar kiküldöttekkel szóba se álltak, saját „ügyességüket” nem bizonyíthatták be – ha lett volna.)

Többféle nyugatellenesség

Már a XX. század legelején is összekapcsolódott a magyar vezető rétegek demográfiai-etnikai félelme a nemzetközi intézményektől való irtózással. Az 1948 utáni sztálinista és az 1956 utáni posztsztálinista (lassan „puhuló”, majd „puha”) diktatúra nyugatellenessége régi hagyományba kapcsolódott.

Látjuk: szovjet diktátum nélkül is, ma is nyugatellenesek a kelet-európai országok, ma is idegennek tartják az alkotmányos jogállam és a demokratikus pluralizmus meg „az emberi jogok” nyugati modelljét, bizalmatlanok az európai intézményekkel szemben.

Ennek a bizalmatlanságnak vannak gyökerei a „létező szocializmus” és a hidegháború korából. A tévesen „kommunistának” nevezett (de magukat „kommunistának” tudó) rezsimek rettegése a német újrafölfegyverzéstől, az amerikai atombombától stb. indokolatlannak bizonyult végül, de azt mindenki tudta, hogy mi történt az egyetlen nem szocialista kelet-európai országban – Görögországban – , azaz terror, gyilkos fasiszta diktatúra, hadiállapot, tömeges menekülés (mindez brit támogatással). Meg azt is, hogy a Szovjetunió magára hagyta a görög antifasiszta baloldalt és szélsőbaloldalt. Meg azt is, hogy Sztálin végül hagyta Jugoszláviát elszakadni, ahol a Szovjetunió ottani híveit a Goli Otok-i koncentrációs táborba internálták.

A kelet-európai szovjet típusú rezsimek vezetői tudták, hogy az abszolút hatalom birtokában is egyetlen lépésre vannak a lincseléstől vagy a kivégzéstől (ez utóbbit megkaphatták Sztálintól is, az előbbit a fölkelt néptől vagy a Nyugat által berendezett rezsimtől). A nyugati szabású „demokratikus fordulat” a kommunista pártvezetőknek ezt jelentette sokáig: Budapest, Köztársaság tér, 1956. október 30.

Ahogyan a sztálini Szovjetunió magukra hagyta a kínai kommunistákat 1927-ben, épp úgy hagyta magukra az indonéziai kommunistákat 1965-ben a Kínai Népköztársaság (az Amerika által támogatott jobboldali puccs eredménye kb. egymillió halott).

Tehát a „Nyugat” az 1970-es évekig Kelet-Európa szemében nem az „emberi jogokkal”, hanem a pogrommal, a katonai diktatúrával, a neokolonializmussal meg az atomháborús veszéllyel volt azonos.

Ugyanakkor a kommunista rezsimek fölhasználták a régió eleve nyugatellenes, antiliberális, „romantikus [völkisch] antikapitalista” fő hagyományát is (amely a legélesebb ellentétben állt és áll a marxizmus bármelyik árnyalatával, de sebaj: a kettő mégis egyesült „a polgári dekadencia” elleni egységes gyűlöletben). Ezért (is) volt annyira lényegi a Révai által megszerkesztett kommunista művelődéspolitika stratégiai szövetsége a népi írókkal (magyarán: a baloldali nacionalista irányzattal) és visszatérése ahhoz a „függetlenségi-szabadságharcos” hagyományhoz (vö. még Mód Aladárral és a Rákosi-korszak Rákóczi-Kossuth-Petőfi mániájával), amely az első világháború előtti (szociáldemokrata és polgári radikális) baloldal fő ellensége volt.

A mai regnáló jobboldal (tudtán kívül) a nyugatellenes „függetlenségi-szabadságharos” világnézetet Révaitól és az MDP-től örökölte meg: hiszen a Horthy-rendszer labanc volt, nem kuruc!

Horthy korvettkapitány I. Ferenc József császár és király szárnysegéde volt, a Függetlenségi Párt utolsó (és a magyar demokratikus köztársaság első) elnöke, a kurucvezér pedig gróf Károlyi Mihály – szemben a majdnem mindenki által osztott hazug, de főleg tudatlan történeti mitológiával. Horthy és Bethlen a konzervatív Angliával meg Hindenburggal rokonszenvezett, nem a Kelettel. A Kelet akkor a Szovjetunió volt.

A Kelettel a kuruc Károlyi szimpatizált egyre jobban (bár fokozódó kételyekkel), egészen a második száműzetéséig – nem Horthy, nem Bethlen, nem Apponyi, nem Teleki: nem a labancok.

Természetesen nem csupán ideológiákról van itt szó, hanem főleg arról, hogy a kelet-európai perifériakapitalizmus országainak lakossága pórul járt (gazdaságilag) a liberális-demokratikus rendszerváltással, amely egyidejű volt a jóléti állam világméretű összeomlásával.

Ezt a fordulatot a nyugati munkásosztály és alsó középosztály is megsínylette, persze – maga nyugati lévén – ezt nem foghatta „a Nyugatra”, de a törékeny nyugat-európai „szociálliberális” konszenzus (bővülő szabadságjogok, egyenlősítő újraelosztás, liberális antikommunizmus ÉS antifasizmus, a baloldal domesztikálása, semlegesítése a szociáldemokrácia, az „eurokommunizmus” és a szakszervezetek jobboldali fordulatával, a radikális új baloldal szétbomlasztásával, fogyasztásserkentés és fogyasztói passzivitás) széttöredezett.

Az „enyhülés” (sorrendben: de Gaulle, dekolonizáció, nukleáris egyezmények, a szovjet-kínai szakítás kihasználása, az Amerika vietnami veresége utáni defenzíva, Ostpolitik, Helsinki Értekezlet) volt a Nyugat voltaképpeni (persze bizonytalan és következetlen) politikája – a keleti „olvadás” párhuzamával – , nem pedig a rendszerváltás és a német újraegyesülés. Az a nyugati liberális kapitalizmus, amelyet Orbán ellenez, 1980 körül megszűnt. A tekintélyelvűségnek, a nacionalizmusnak és az ultrapiaci ultrakapitalizmusnak a mai – az Orbán-rezsim által is osztott, cselekvően művelt – elegye Mrs. Thatcher hatalomra jutásával (1979) kezdődik: Orbán ellensége nagyrészt fikció.

Ma pedig

A mai, csakugyan hanyatló Európa (az EU-bürokrácia részleges kivételével) elég közel áll az Orbán-rezsimhez, amint ezt az egyetemes menekültellenesség és biopolitikai pánik jelzi. Természetesen a gazdag Nyugat-Európának nem kell olyan drasztikus elnyomó rendszabályokhoz folyamodnia, mint (így vagy úgy) minden kelet- és délkelet-európai államnak (a különbségekről lásd korábbi írásomat), ám a Kelet/Nyugat kontraszt olyasmikben éles (pl. a dzsenderkérdésekben, a melegjogok egyre erősebb nyugati elismerésében, a vallásosság és a hagyományos nacionalizmus – de nem az etnicizmus! – nyugati hanyatlásában: az anglikán hierarchia második méltósága, London püspöke: nő, a katolikus Írország miniszterelnöke: indiai eredetű meleg férfi, London főpolgármestere: pakisztáni származású muszlim, a római pápa nem európai, hanem latin-amerikai és baloldali…), amik elborzasztják a kelet-európai konzervatívokat, de amik nem állnak helyi politikájuk homlokterében.

Orbán – a rá jellemző ügyességgel – olyan fő szimbolikus ellenfelet választott Soros György személyében, akinek a szemlélete Nyugaton is defenzívában van: ez a huszadik század második felére jellemző hidegháborús-liberális antikommunizmusból ered (emberi jogok, individualizmus, piac, politikai egyenlőség, habeas corpus, jogállam, pluralizmus, diktatúraellenes-antitotalitárius elkötelezettség, antietatizmus stb.), tehát az 1968 szellemére (a libertárius kommunizmusra, az új baloldalra) adott „haladó” polgári válasz, amelyet az orbáni propaganda összemos fő ellenfelével, 1968-cal. (A „nyitott társadalom” [Sir Karl Popper, 1945, ismertetése itt] manifeszt antikommunista harci fogalom.)

Az 1968-ra adott polgári (liberális) válasz be akarta bizonyítani, hogy a „humanizmus”, jogegyenlőség, szólásszabadság, nyilvánosság, tolerancia, pluralizmus és í. t. összeegyeztethető a posztkoloniális kései kapitalizmussal

– amint éppen a migrációs probléma bizonyítja, hogy ennek igen szűk korlátai vannak, s amit reakcióként kivált, az a posztfasizmus, amint ezt már 2000-ben kimutattam (magyarul itt).

Nem szólok itt most a Soros alakjába belevetített, régi előképekre visszautaló sötét szimbolikáról – ami mindenki számára félreérthetetlen, s ami még az egyre reakciósabb, migránsellenes (azaz rasszista) Nyugat-Európában sem elfogadható, elsősorban pusztán azért, mert a rituálisan elutasított múlthoz tartozik; s ez nem éppen mély meggyőződés.

Ellenfélnek kiválasztani az erőtlen és népszerűtlen jogvédő, kisebbségvédő, nővédő NGO-kat – amelyek egyben a keleti (orosz, török, kínai, muszlim stb.) diktatúrák, no meg az izraeli, amerikai stb. jobboldal fő jelképes ellenfelei is – nem rossz húzás: de ezt persze mint politikai hatalmat föltüntetni nem lehet. Ehhöz kell a – természetesen nem létező – globális háttérhatalom/árnyékhatalom (vagyis a tudjukkik) fiktív összeesküvése, amire nincs más adat, csak az, hogy a bármikor idézhető nyugati sajtó legtöbb publicistája – főleg Keletről nézve – amolyan szociálliberális „érzelgős filantróp”, anélkül, hogy ennek az attitűdnek a kívánatosságáról képes lenne meggyőzni az egyre represszívebb, autoritáriusabb nyugati közvéleményt.

A csakugyan törpe kisebbségbe szoruló kulturális-egyetemi baloldalnak a vereség és az elszigeteltség érzéséből fakadó, olykor csakugyan abszurd túlzásait és verbális radikalizmusát szintén könnyű a hivatalos nyugati álláspontnak föltüntetni (a kelet-európai szélsőjobboldali bulvármédiákban), aminek pont az ellenkezője az igaz.

Orbán és csoportja úgy tünteti föl, mintha a krónikusan gyönge szimbolikus ellenfél erős lenne, ezért könnyű „győzelmeket” aratnia. (Fog is.)

A mai magyar külpolitika – akár gróf Tisza István vagy rossz szelleme, gróf Khuen-Héderváry Károly aranygyapjas lovag, v. b. t. t., cs. és kir. kamarás, főispán, horvát bán (1893-1903), Vaskorona-rend, Szt. István-rend nagykeresztje, képviselőházi és főrendiházi tag, miniszterelnök (1903, 1910-1912) külpolitikája – az európai békerend (hajdan a Monarchia, esetünkben az EU, az EBESZ, az Európa Tanács és a nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetközi Vöröskereszt, az ILO, az UNCHRR, a „Médecins sans frontières”) ellensége, viszont kelet-európai, délkelet-európai és közép-európai, közel-keleti és közép-ázsiai szövetségeseket keres a Nyugattal szemben (ebből csak Romániát zárja ki), amit eleink nem tettek (csak Törökországgal). De keresi a nyugati (nem föderatív, csak nemzetállami vagy regionális) szövetségeseket is.

Mindezeknek komoly ideológiai föltételük van: a szövetségesnek antidemokratikusnak, antiliberálisnak, antiszociálisnak kell lennie. Sőt, Orbán – aggasztó módon – a diktatúrákat és az autokráciákat preferálja.

Álszent, mert jóban van iszlám vallású diktatúrákkal, teo- és autokráciákkal, arab és török maffiózókkal, miközben az elvadult (rasszista-kulturalista) iszlamofóbiát harsogtatja propagandagépezetével; ideológusai a nyugati keresztyénség fölényét hangoztatják a bizánci gyökerű görögkeleti ortodoxiával szemben, miközben Orbán Oroszországgal és Szerbiával édeleg; „Ázsiát” szidalmazzák, miközben hazánk a Kínai Népköztársaság európai hídfőállásává fejlődik. Az egyetlen szövetségi kritérium: az etnicizmussal kombinált antidemokratizmus.

Ezt az Orbán-rezsim nagy következetességgel képviseli, ennek a külpolitikának a belső ellentmondásai az antidemokratizmus belső ellentmondásai. Evvel párhuzamosan a rezsim meg akarja tartani az európai szövetségi szisztémából rá háramló gazdasági előnyöket, úgy, hogy közben kimutatkozzék a második világháború után kialakuló, már kezdetben is a „harmadik világgal” szemben elnyomó, kirekesztő, tehát eleve nagyon korlátozott, máig úgy-ahogy fönnálló, polgári antifasiszta konszenzus politikai kultúrájából – de kizárva minden más emancipatorikus lehetőséget is.

De még ha Nyugat-Európában mindenütt győz az etnicista, népellenes, antiegalitárius világáramlat, az orbáni Magyarország akkor is ellenség marad, mert ellensége olyan nyugati szerkezeti adottságoknak (a bírói hatalomnak, az alkotmányosságnak, a nyilvánosságnak, a parlamentarizmusnak, a törvényi hierarchiának és a koherens szabályozottságnak), amelyek a demokratikus elemek háttérbe szorulásakor is megmaradnak, hiszen a mai nyugat-európai reakció nem „totalitárius”.

Ezek a szerkezeti adottságok Kelet-Európában, különösen Magyarországon hiányoznak, védelmükben kevés helyen lépnek föl szervezett, jelentős politikai erők – Magyarországon csak szervezetlen fiatal tüntetők meg újságírók és bloggerek és hasonlók, akik ráadásul rosszul választják ki célpontjaikat. Nem értik az Orbán-rezsim strukturális jellegzetességeit, s meg vannak fertőzve a rezsim ideológiájával (vö. „27 év” stb.: a 27 év totális elvetése azt is jelenti, hogy a rendszerváltás legértékesebb részéből, a „jogállami forradalomból”, az alkotmányosságból nem marad semmi: a „társadalmi ellenzék” legjobbjainak passzív asszisztenciájával, tisztelet a kivételnek).

Mint Kelet-Európában mindig, a polgári reformnak semmi esélye – s ennek nem a polgári osztály csekély létszáma és jelentéktelen vagyona a fő oka, amint ezt a szánalmas magyar liberális publicisztika ismételgeti alaptalanul és reménytelenül – , éppen e szerkezeti adottságok hiányában.

Jellemző, hogy a polgári demokratizmust itt a legkövetkezetesebben a szociáldemokrácia (tehát végső soron antikapitalista erő) képviselte, mert a szociáldemokraták álltak legmesszebb a sajátosan kelet-európai nacionalista, majd rasszista állásponttól, és ők szorgalmazták egyesegyedül az általános választójogot, a nők egyenjogúságát és az ingyenes, általános világi népoktatást.

Ők maradtak ki egyedül (a katolikus, ókonzervatív, aulikus arisztokrácia parányi csoportján kívül) a primitív Bécs-ellenes őrjöngésből is a Monarchia idején. De a nemzetiségek jogaiért (dogmatikus internacionalizmussal kombinált óvatosságuk miatt) még ők se nagyon. Akárhogy is, a polgári demokráciának Magyarországon nincs polgári, csak szocialista hagyománya. Ez paradoxon, de ebben élünk.

Címlapkép: Orbán Viktor Pekingben, 2017 májusában; fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala