Idén eddig több mint 50 ezer olyan betegnél végeztek 14 napon belül CT-vizsgálatot, akiknél felmerült a daganat gyanúja. Tízezer esetben be is igazolódott a gyanú.
Azt mondani sem kell, hogy a betegség kezelését mihamarabb meg kell kezdeni, amihez elengedhetetlenül fontos, hogy mielőbb kiderüljön, hogy mi a probléma. A 14 napon belüli CT-vizsgálat tehát valóban életmentő lehet. Csakhogy nem ez az általános.
Jelenleg a CT-re az országban átlagosan 2-4 hónapot(!) kell várni, koponyavizsgálatnál pedig egy hónapot. De még ennél is fontosabb a gyógyulás szempontjából az, hogy hol él az ember.
Talán nem meglepő, hogy az ellátás Közép-Magyarországon a legjobb, ahol összesen 30 CT- és 19 MR-készülék üzemel, ennyi jut hárommillió lakosra (bár az ország más pontjairól is rengetegen keresik fel az itteni intézményeket, amelyek így folyamatos túlterhelés alatt működnek). A legrosszabb helyzetben Hajdú-Bihar megye van, ahol a pácienseknek átlagosan 79 napot kell várniuk egy vizsgálatra.
És itt akkor meg is jelenik az egyenlőtlenség: ma nagyon nem mindegy, hogy valaki az ország mely pontján lesz beteg. Azért, mert nem biztos, hogy időben megkapja a gyógyulásához szükséges segítséget.
2014-ben Magyarországon közel 18 ezer ember haláláért volt közvetlenül felelős az egészségügyi ellátórendszer. Ami azt jelenti, hogy az elhunytak 14 százaléka megmenthető lett volna megfelelő orvosi beavatkozással (további 12 százalék halálát pedig hatásosabb népegészségügyi beavatkozásokkal lehetett volna megelőzni).
Az ok többek közt területi is: egyrészt az ország egyes pontjain nincsenek megfelelő eszközök a kórházakban a betegek ellátására (emlékezzünk vissza arra a 9 éves kislányra, aki nyáron azután halt meg, hogy nyitott mellkassal szállították egyik kórházból a másikba, CT-vizsgálatra).
Ráadásul területileg óriási a különbség a között is, hogy a lakosság mennyit tud egészségügyi ellátásra fordítani. A szegényebb háztartásokban ez az összeg 2012 óta folyamatosan csökken,
Nógrád megyében az emberek átlagosan jövedelmük 4,39 százalékát költik az egészségükre.
Az egészségügyhöz való hozzáférés tehát épp a legveszélyeztetettebb rétegek, a kiszolgáltatottak számára nehéz – ez pedig életeket követel, több ezret évente.
Különösen aggasztó a helyzet a rákos megbetegedések tekintetében: az ország öt ellátási területén öt teljesen különböző rendszer szerint folyik a gyógyítás. Ráadásul Budapesten koncentrálódnak a műszerek és a betegek is – így viszont a fővárosi készülékek kihasználtsága 130 százalékos, a vidékieké viszont csak 50-70 százalékos úgy, hogy a hírek szerint daganatos betegek besugárzása mellett reumatológiai kezeléseket is végeznek velük.
További probléma (amire jelenleg még nem nagyon látszik a megoldás), hogy bár az egészségügyi intézmények felszereltsége és az egyes, TB-támogatással elvégezhető vizsgálatok száma is nőtt (ami azért valamelyest csökkenti a területi különbségek okozta problémát), a vizsgálatokat végző szakemberekből hiány van.
Azaz továbbra is óriási az egészségügyi ellátórendszeren belül az egyenlőtlenség:
sem az nem mindegy, hogy az ország melyik pontján leszünk betegek, sem az, hogy milyen társadalmi osztály tagjaként várunk egy kezelésre (van-e pénzük például utazni a kezelésekért)
– és akkor az egyre erősebb munkaerő-elszívó hatással bíró magánegészségügyről még nem is beszéltünk: az orvosok jelentős része oda tart, vagy már a magánegészségügyben (is) dolgozik, hacsak el nem hagyta az országot. Pácienseik egy része tudja őket követni, de rengetegen nem képesek megfizetni a szolgáltatások magas árait.
Kövér László szerint pedig a magyar egészségügy világszínvonalú. Biztos ez?
