„Nincs sok lehetőségem és eddig sem voltak hatalmas dobásaim”
(Pumped Gabó)

Van, hogy azt mondjuk: ez tiszta húspiac. Általában valami olyanra, ami egyszerűen árusítható hústömeggé degradálja az embert, mintha egy kiló tarja lenne. Viszont azt elfelejtjük, hogy ami a mi tekintetünkben olyan, mintha, az másoknak valójában az. Húspiac.

„Meghalt az eltűnt VV Fanni” – tudhattuk meg a Velvet Gumicukor elnevezésű rovatából. Az egykori valóságshow szereplő Novozánszki Fanni számára ez az egész nem olyan volt, mintha, hanem az volt.

Neki húspiac, nekünk gumicukor. Csemege, amit elfogyaszthattunk. Lenézően nevethettünk, ízléstelenül poénkodhattunk, gyűlölhettünk. Vagyis: jóízűen, csámcsogva elfogyaszthattunk vacsora után, desszert gyanánt.

Az eltűnt embert meg szokás keresni. Az elveszített árucikket el szokás felejteni. A fogyasztási termékké alakított embert még hiányában is lehet fogyasztani. Heteken keresztül újabb és újabb megjátszott aggodalomba vagy „civilizált” szarkazmusba bugyolált cikkeket lehet írni, riportokat lehet forgatni.

Van, amikor az embernek nincsen sok lehetősége, nincsenek hatalmas dobásai – ahogy egy másik realitysztár, Pumped Gabó mondta önmagáról egy tévéműsorban. Van úgy, hogy az embert az édesanyja neveli fel egyedül, minimálbérből. Van úgy, hogy még kevesebből. A lehetőségek ilyenkor elég limitáltak, a kitörés, a mobilitás lehetőségei pedig még szűkösebbek. Ezt nem a valóságshowkból tudjuk, hanem a valóságból – amibe születtél, nagy eséllyel abban is fogsz meghalni.

Az egyik legkézenfekvőbb mobilitási csatornát a húspiac adja. Mikor az embernek nincsen semmije, csak saját teste, keresletet talál rá. Túl nagyot ezen sem fog kaszálni, a profitot inkább a televízió, a bulvárlap vagy épp a strici fogja lefölözni, de azért mégis több mint a semmi.

Akinek semmije nincs, az sokszor a testét adja el. Pumped Gabó kigyúrta magát, kicsit pornózott, aztán kicsit befutott. Odarakta magát (!), hogy kompenzálja azt, amije nincs: pénz, megélhetés, boldogulás.

Mellizmok, bicepsz, egy kis maszturbáció a kamera előtt: egy férfi talán ennyivel megúszhatja.  Egy nő nagy valószínűséggel nem. Egy nő számára már jóval az emberi egészeket árucikké konvertáló szórakoztatóipar előtt is létezett a mindent kiszipolyozó, végső eltárgyiasulás útja. Kényszerpályája. Annak lehetősége, hogy újságíró-klasszikusok leírhassák a következő szószerkezetet: „űzi repedt sarkával a legősibb mesterséget”.

Az eladott, megvert, bedrogozott, és a kliens szexuális vágyainak kiszolgáltatott árucikk lehetősége.

A bulváripar nem tett mást, mint „közösségivé” tette ezeket a húspiaci tevékenységet, kihozta a négy fal közül, fertőtlenítette – elvégre mégsem vagyunk kíváncsiak a konkrétumok durva valóságára, csak a sterilizált valóságshow verziójára –, és növelte a gazdasági hasznosságát.

Minek ment oda? – jöhetne a klasszikus kérdés. És annyiban tényleg jogos, hogy nem mindenki, nem minden egyes ember, akinek nincs túl sok lehetősége, végzi a teljes és megtörhetetlen eltárgyiasulásban.

Valamennyi mozgástér lehet, hogy mindig van. Nem tudom. Amit viszont tudok, hogy nincs rendben, hogy így és itt végezni, az egy legitim, társadalmilag elismert és fenntartott útvonal. Persze firtathatjuk az egyéni felelősségeket, végülis épp ez ennek a játéknak a lényege, hogy VV Fanni vagy Pumped Gabó egész lényege a miénk. Élve boncolhatunk, ha akarunk.

De az nem az ő hibájuk, hogy húsdarabbá és gumicukorrá változni egy teljesen elfogadott lehetőség a mai társadalomban. Nem az a kérdés, hogy minek ment oda, hanem hogy minek mehetett oda.

Végső soron mindannyian eladjuk magunkat, testi és mentális képességeinket munkabérért cserébe. Amiben ez mégis különbözik, az egyrészt a mérték: hogy mennyire? Hogy mennyit őrizhetünk meg saját mozgásterünkből, saját autonómiánkból, hogy mikor és milyen következményekkel mondhatunk nemet. Ezzel párhuzamosan pedig, hogy hol húzhatjuk meg a határt: meddig engedhetjük, hogy belénk hatoljanak.

Amikor a saját legelviselhetetlenebb nyomorunk, saját szélsőséges kiszolgáltatottságunk lesz szórakozási forrás, és amikor ez a szórakozási dimenzió mintegy normalizálja, természetessé teszi, elsimítja, észrevehetetlenné maszkírozza a nyomorunkat okozó folyamatokat, mechanizmusokat, akkor ott egy új szintet érünk el.

Amikor a húsba- és életbevágóan valóságos nehézségek válnak mások esztétikai élményévé, szórakozási lehetőségévé, poénforrásává, akkor ott megszűnik minden emberi. Amikor a világban létező kizsákmányolás, szélsőséges alá-fölérendeltség és erőszak a fogyasztók kalandregényévé, filmsorozatává változik, ott megszűnik a társadalom és a politika is.

Egy rendes regényről tudjuk, hogy fikció, kitalálás – a szereplők tragédiája esztétikai élmény lehet, hiszen a szereplők maguk nem léteznek. De VV Fanni valósága nem fikció. Mi mégis úgy fogyasztjuk, mintha az lenne. Ám abban a pillanatban, hogy ebbe az alkuba belemegyünk, és elfogadjuk az egészet fikcióként, onnantól nemcsak egy-egy valóságos, konkrét emberről mondunk le végleg, de annak a lehetőségéről is, hogy a mindannyiunkat fogva tartó struktúrákon, rendszereken, folyamatokon változtassunk.

Ha minden emberi sors egy regénnyé, egy filmsorozattá, egy fikcióvá változik, onnantól nincs értelme a politikának, onnan nincs értelme a közös cselekvésnek, nincs értelme a változásnak.

Nincs értelme a törekvésnek. Mert nyerj vagy bukj, az egyetlen tét úgyis, hogy mi, többiek jól szórakozzunk.

Hogy mennyit ér egy ember, és azon belül is, mennyit ér egy nő, azt nem az egyén dönti el saját maga számára. Azt egy társadalom dönti el. Ennek a kérdésnek nemcsak elvont, filozófiai tétjei vannak, hanem a hétköznapi életben tapasztalható társadalmi hatásai is. Hiszen ha sokra tartjuk egy ember életét, akkor intézményeket, procedúrákat gyártunk annak megvédésére. Határokat húzunk, amiket senki emberfia nem léphet át egy másik ember rovására. Viszont ha egy emberi életet pusztán árucikként, piaci értékén kezelünk (abba most ne is menjünk bele, hogy egy-egy ember piaci értékét mi határozza meg, hogyan árazódik be egy emberi élet), valóságát fikcióként árusítjuk, akkor az erőszak, a gyilkosság, a legmélyebbre hatoló kizsákmányolás is belefér.

És ha az egyik fikciós karakter elfogyott, jöhet a következő, hiszen közösségi megoldások, az igazságtalanságokat kiigazító rendszerek nélkül mindig lesznek újabb és újabb jelentkezők, akiknek ez jelentheti az egyetlen nagy dobást: hogy egész lényük felszívódhat a képernyőn.

Hogy a képernyő mögötti valóságban mi történik: az a kutyát sem érdekli.