A zsigeri válasz a címben feltett kérdésre az, hogy nincs. Hogyan is lehetne? Az erőszak minden formája elítélendő, az erőszakra nincs mentség. Jobb esetben ez a kiindulópont. De vajon valóban ugyanúgy ítélnénk meg azt, ha egy veszekedés során a partnerünk egy izmos káromkodás közben elküld minket melegebb éghajlatra, és azt, hogy ha rendszeresen úgy megver, hogy a baleseti sebészeten kötünk ki? Ugyanúgy ítéljük-e meg, ha egy szülő folyamatosan alázza gyermekét, mert hülye, lusta és semmire sem jó, és azt, ha egy gyerek mérgében vagy jópofáskodásból lehülyézi az anyját vagy az apját? Nincs különbség aközött, hogy valaki politikusként évekig kisebbségek ellen uszít, és aközött, ha valaki időnkét üvöltve énekli a Rózsaszín Pitbull Halál az összes politikusra című számát?
A kérdésekben szereplő egyik viselkedési formára sem mondanánk azt, hogy követendő példa (leginkább talán a Rózsaszín Pitbull éneklése a határeset), hogy az illető büszke lehet magára. Azt azonban minden kérdésnél érezzük, hogy egyáltalán nem állja meg a helyét az az elsőre kényelmesnek tűnő álláspont, hogy az erőszak (beleértve az erőszakra való felhívás) minden formáját ugyanúgy kellene megítélni vagy elítélni.
Miért fontos ez? Az erőszakos viselkedésre adott válasz miatt is. Nyilván a szüleit lehülyéző gyereket nem záratnánk börtönbe, hanem amennyire tőlünk telik, nyugodtan és értelmesen elmagyaráznánk, hogy drága szüleiről kicsit árnyaltabban és kulturáltabban fejezze ki a véleményét. Mindegyik példánál más lenne a „megoldás”, másképp lehetne tenni az ellen, hogy az erőszakos viselkedés megszűnjön.
A különbségeket azonban nem csak az egyes erőszakos esetek kezelése miatt fontos kiemelni
Az erőszaknak nem csak egyéni szinten vannak különböző okai és fokozatai, hanem társadalmi szinten is. Az erőszakos cselekedet következményeit ugyanis nem csak az határozza meg, hogy pontosan mi történt, hanem hogy annak mi a társadalmi kontextusa.
Éppen ezért érdemes különbséget tenni erőszakos viselkedés és bántalmazás között – mert az utóbbi esetében az erőszakos cselekedet túlmutat önmagán, és hatalmi viszonyokat erősít meg. Tehát azt a célt szolgálja, hogy a nagyobb hatalommal rendelkező emberek és társadalmi csoportok kontrollálni tudják a gyengébbeket.
Ott van például a szülő-gyermek viszony. A gyerekek is tudnak erőszakosak lenni, de nem képesek felnőtteket bántalmazni, hiszen minden tekintetben gyengébbek a felnőtteknél, teljesen ki vannak szolgáltatva nekik. Egy gyerek gyengébb fizikailag, nem rendelkezhet tulajdonnal, ha a szülők azt akarják, minden döntést úgy hozhatnak meg az életéről, hogy ő azokba nem tud beleszólni. Így, ha a gyerek le is hülyézi a szüleit, az a társadalmi kontextus, a hatalmi egyenlőtlenség miatt sosem lesz ugyanolyan súlyos cselekedet, mint ha a szülei erőszakosak szóban vele szemben.
A hatalmi egyenlőtlenség mellett fontos szempont a rendszeresség is.
A bántalmazás célja az, hogy a másik ember önbizalmát, önbecsülését leépítse, és így a saját hatalmát bebetonozza a másik ember felett. Általában az a partnerkapcsolati vagy gyermekek elleni erőszak első lépcsőfoka vagy jele is, hogy a bántalmazó folyamatosan lekicsinyli, becsméreli mások előtt a partnerét, gyerekét. A sértéseket azonban sokszor pozitív viselkedés követi, például virágot vagy más ajándékot vesz „bocsánatkérésként”, de utána újra visszatér a szóbeli erőszakhoz. Tehát a negatív és pozitív visszajelzések váltogatásával eléri, hogy a bántalmazott ne akarjon elmenekülni előle (ha a gyerek, akkor ugye nem is nagyon tud), ugyanakkor leépüljön az önbizalma, és teljesen attól függjön az önértékelése, hogy a bántalmazó épp aznap szépnek vagy csúnyának, okosnak vagy butának tartja-e.
A bántalmazás tehát egyéni és társadalmi szinten is egy rendszerré áll össze, ami túlmutat az egyéni cselekedeten. Ezt azért is fontos észben tartani, mert a bántalmazott sokszor azért nem lép ki az erőszakos kapcsolatból, mert a bántalmazó pontosan tudja, hogy ha a barátok, családok előtt „jól viselkedik”, akkor senki nem fogja elhinni, hogy bántalmaz, vagy pedig azt mondják, „igaz, hogy néha csúnyán beszél, de látod most is milyen rendes volt, hozott neked virágot”.
November 25-én van a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja. Ennek alkalmából, a korábbi évekhez hasonlóan most megrendezésre kerül a Néma Tanúk Felvonulása, amely során az elmúlt egy évben családon belüli erőszak során megölt áldozatokra emlékezhetünk. A felvonulásról bővebben az esemény Facebook-oldalán tájékozódhatsz!
Társadalmi szinten a hatalmi viszonyokat és a rendszerességet együtt kell nézni, illetve azt is, hogy egy erőszakosként érzékelt jelenet milyen kontextusba illeszkedik. Itt nem relativizálásról van szó: tehát nem arról, hogy azt mondjuk, hogy bizonyos cselekedet minden esetben elfogadható, ha van rá mentség. Itt a motivációról van szó. Például (többek között) Lundy Bancroft is ír arról a Mi jár a bántalmazó fejében? című könyvében, hogy a bántalmazottak sokszor előre kiprovokálják maguk ellen a fizikai erőszakot, hogy ne olyan helyzetben vagy időpontban történjen az erőszak, ami nekik valami miatt fontos – és tudják jól, a bántalmazó előbb-utóbb úgyis „robbanni” fog. De például ne a kisgyerekük zongora előadása előtt verje meg a férj, hanem pár nappal előtte. A külső szemlélő mindebből lehet csak annyit vesz észre, hogy a feleség aznap türelmetlenebb volt, esetleg csúnyán, „erőszakosan” beszélt a partnerével, de a kontextus egészen más.
A hatalmi viszony és a rendszeresség úgy függnek össze a bántalmazás esetében, hogy a hatalmi különbségek teszik lehetővé a rendszerességet. A bántalmazás legtöbb formáját, ha elvben elítélik is, a gyakorlatban legtöbbször elfogadják az emberek, pontosan amiatt a szemlélet miatt, ami miatt az erőszakot és a bántalmazást nem tudja, pontosabban nem akarja a társadalom megkülönböztetni. Hangzatos azt mondani, hogy minden erőszak ugyanolyan rossz, de ez sokszor a szembenézés és az erőszak elleni cselekedet elkerülésére szolgál.
Nem csak az az áldozathibáztatás, amikor azt mondják, hogy minek ment oda, miért öltözött úgy, miért viselkedett így, hanem az is, amikor összemossuk egyének erőszakos cselekedeteit (például azt is, ami a fent leírt önvédelmi mechanizmusból fakad) azzal, ami mögött valódi hatalom és azt bebetonozandó, rendszeresség, vagy még inkább rossz értelemben vett „következetesség” van.
Gyakran hánytorgatják fel például azt a partnerkapcsolati erőszak ellen küzdők ellen, hogy a nők nem fizikailag, de lelkileg azért terrorizálják a férfiakat. Csakhogy nincs olyan statisztika, amely szerint ez így lenne, ráadásul a bántalmazás esetében a fizikai erőszak lelki terrorral is mindig együtt jár, különben az áldozat el tudna menekülni. Ugyanígy rengeteg felháborodott cikkel találkozunk arról, hogy gyerekek vagy tinédzserek erőszakosak voltak a tanáraikkal, de abból nincs hír, ha ugyanilyen vagy még erőszakosabb cselekedetek történnek gyerekekkel az iskolában vagy otthonukban.
Tehát az a látszólag igazságos szemlélet, hogy erőszak és erőszak között nincs különbség egyrészt azért vezet igazságtalansághoz, mert abból indul ki, hogy társadalmi csoportok, például a nők és férfiak, szülők és gyerekek, tanárok és diákok stb. között nincsenek hatalmi viszonyok. Ami elsőre igazságosnak tűnik, az valójában vakság a társadalmi viszonyokra, és vakság arra is, hogy a mi saját erőszak-megítélésünket a társadalmi különbségek hogyan befolyásolják.
Mi magunk is hajlamosabbak vagyunk szigorúbban megítélni, ha egy nő, gyerek, roma vagy hajléktalan ember erőszakos.
Másrészt ez a fajta vakság egyben igazolás is arra, miért nem kell a társadalmi szintű hatalmi különbségek ellen fellépni: hiszen, ha egy egyedi esettel igazolni lehet a társadalmi egyenlőtlenségeket, akkor az mentség arra, hogy a viszonyokat változatlanul hagyjuk. Éppen ezért fontos, hogy társadalmi és egyéni szinten is merjünk eltávolodni a „mindenki egyformán erőszakos, és minden erőszak egyforma” szemlélettől. Nem csak azért, mert valójában ez lenne igazságos, hanem azért is, mert – minden túlzás nélkül – emberi életek múlnak azon, így teszünk-e.
