Nulladik forduló – előválasztás helyett közvélemény-kutatás

2013 augusztusában Bajnai Gordon felvetette, hogy közvélemény-kutatások alapján döntsenek a közös baloldali miniszterelnök személyéről: a felmérésekben népszerűbb jelölt legyen a közös vezető Mesterházy Attila akkori MSZP-elnök és Bajnai Gordon, az Együtt-PM miniszterelnök-jelöltje közül. Mesterházy az ötletet úgy kontrázta meg, hogy elfogadja, de csak akkor, ha mind a 106 körzetben ugyancsak ezzel a módszerrel választják ki az egyéni jelölteket.

Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy mindkét javaslat csak eszköz volt a két politikus között a másik lépéskényszerbe hozására, a saját előnyeinek kidomborítására, így realitása egyiknek sem volt. Pedig nem lett volna rossz ötlet egyik sem!

Az előválasztás elmaradásával a politikai nyomásgyakorlás – egyfajta “gyáva nyúl játék” során – határozta meg a közös miniszterelnök-jelölt személyét. A jelöltszelekciót a pártközpontok irányították, a nyerhetőnek tűnő körzetekben a pártok erős emberei, leginkább elnökségi tagjai indulhattak.

A kudarcos eredményt ismerjük.

Az akkori jelöltek közül sokan (például Boldvai László, Kerék-Bárczy Szabolcs, Lukács Zoltán) nemhogy a bizonytalanokat nem tudták megszólítani, hanem még a baloldali szavazók egy része sem voksolt rájuk. Ha a jelöltszelekcióba a választópolgároknak több, a pártok elnökségeinek kevesebb beleszólása lett volna, akkor talán lehetett volna jobb jelölteket is találni.

A Közös Ország Mozgalom ősszel már egybeterelte a pártokat, a választási törvényjavaslat elkészítésére. Kérdés: lesz-e további együttműködés?

Előválasztásra már nincs idő, de egyfajta nulladik fordulóra – a Közös Ország Mozgalom által bejelentett felméréssorozatra – még van. Ennek pedig éppen az a legfontosabb előnye, ami az előválasztásnak is: csak a választópolgárok bevonásával derülhet ki igazán valakiről, hogy jól szónokol, agilis a vitákban, széles a networkje, képes felszántani a választókerületet és maga mellé állítani a bizonytalanokat. Természetesen az előválasztásból is kikerülhet győztesen hivatalára méltatlan politikus (sőt, még amerikai elnök is) – de szavazatszerzésre képtelen, gyenge kommunikációs képességű, a kampány szempontjából alkalmatlan jelölt aligha.

Az ellenzék most is jelöltszelekció előtt (és alatt) áll. Az előválasztást az MSZP és a DK elvetette, maga a folyamat (a tárgyalássorozat) vontatottan halad, az ellenzék támogatottsága mélyponton, a helyzet még a 2014-esnél is rosszabb. Még mindig nem találta meg az ellenzék az egyfordulós választási rendszer ellenszerét!

Ugyanakkor még most sem késő bevonni az állampolgárokat a döntéshozatalba.

Egyre nagyobb az ellenzéki pártok között az átszavazási hajlandóság, egyre többen bárkire készek szavazni, akiről elhiszik, hogy legyőzheti a Fideszt. Némely politikusok (Fekete-Győr András, Kész Zoltán) maguk is azt nyilatkozták, hogy hajlandóak visszalépni annak a jelöltnek a javára, akiről egy hiteles felmérés bizonyítja, hogy a legesélyesebb kihívó. Ennek ismeretéhez persze sok helyen felmérés sem kell (ilyen volt például a salgótarjáni vagy az újpesti időközi választás), ám sok olyan helyzet is adódhat, ahol ez korántsem egyértelmű: például ilyen volt a józsefvárosi időközi önkormányzati választás, ahol a két ellenzéki jelölt együttes szavazataránya meghaladta ugyan a kormánypártiét, mégis elbuktak.

Gulyás Márton és a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése nemcsak a pártoknak szól: legalább ennyire fontos, hogy a szavazókat is orientálja. Ha az alacsonyabb támogatottságú ellenzéki jelölt nem lenne hajlandó visszalépni, a hívei – látva a kutatás eredményét – jelentős arányban kihátrálnának mögüle, és az esélyesebb jelöltre szavaznának.

Korábbi írásunk a témában itt olvasható.

Sok példa van erre a mechanizmusra: az 1998-as megismételt Hajdú és Szabolcs megyei parlamenti választáson a kisgazda szavazók a Fideszhez, az SZDSZ-esek meg az MSZP-hez áramlottak át tömegével, azért, mert a kormányalakításra esélyesebb pártnál biztosabb helyen látták a voksukat. A pártja korábbi eredményét egyébként felülteljesítő Karácsony Gergely számára is kellemetlen volt 2011-ben, amikor a második kerületi időközi választás második fordulójában sok támogatója az első fordulóban győzelemre esélyesebbnek bizonyuló szocialista Lévai Katalinhoz pártolt át.

Stratégiai szavazatáramlásra, ellenzéki szavazatmegosztásra buzdít a Viszlát, kétharmad mozgalom is. Azonban ehhez a választóközönségnek tudnia kell, hogy ki az esélyes kihívó. Ha nem tudja meg, az hátrányosan érinti az ellenzéket. Erre az információra mindenképpen nagy igény lesz két hónappal a választás előtt.

Márpedig ezt inkább a három legnagyobb múltú kutatóintézet konzorciumának – lehetőleg személyes megkeresésen alapuló – felméréseiből ismerje meg a választópolgár, mint a pártok által megrendelt, nemritkán pártokhoz közel álló intézetek által végrehajtott “push-pollokból”. (Személyes megkereséssel átlagosan minden harmadik, telefonosan – jó esetben – minden tízedik kísérletből lesz sikeres interjú, azonban tény, hogy a telefonos gyorsabb megoldás, és olcsóbb is – igaz, egyetlen választókerület esetében csak kicsivel).

Még rosszabb lenne, ha az aktivisták számából, a fórumokon résztvevők tömegéből, vagy különböző petíciók aláíróinak a számából kellene kikövetkeztetni a helyi erőviszonyokat.

Hiteles közvélemény-kutatásra azért is szüksége van az ellenzéknek, mert ebből a szempontból is nagy hátrányban van. A Fidesz mind a 106 körzetben készített felmérést, és általában is olyan információs és erőforrásbeli fórban van a legtöbb körzetben, amit az ellenzéki pártok maguktól nem tudnak ellensúlyozni. Felesleges hangsúlyozni, hogy egy 21. századi kampányban milyen jelentősége van annak, ha valaki ismeri a választókerületben lakók médiafogyasztási szokásait, problématérképét, napirend-érzékelését, a helyi jelöltek ismertségét, népszerűségét, a választók másodlagos preferenciáit, stb.

Ha az ellenzéki pártok ezeket az adatokat megkapják (nyilvánosságra csak a jelöltek támogatottságára vonatkozó adatokat kellene hozni), akkor a saját – egyébként szűkös – erőforrásaikat költhetik másra. Egyrészt ezért hamis az a szembeállítás, miszerint a felméréssorozat olyan mértékű forrásokat von el az ellenzéktől, ami hiányozni fog a kampányköltségvetésnél. Másrészt azért hamis, mert egy civil kezdeményezés más adományozó kört ér el, mint amit az MSZP vagy éppen az LMP el tudna érni.

Összességében tehát a kezdeményezés nem szűkítené, hanem bővítené a pártok kampánylehetőségeit. A kutatássorozat valós költsége pedig nem éri el szükségszerűen a 200 millió forintot: ha ennek az összegnek a harmada gyűlik össze, már abból is sok olyan körzetet lehet kutatni, amelyben van esélye az ellenzéknek a győzelemre.

Véleményem szerint az ellenzéknek az erőforrásait leginkább arra kellene fordítania, hogy egy saját vízióval, könnyen érthető világmagyarázattal (politológiai szaknyelvben: narratívával) álljanak elő, és azt minél szélesebb körben elterjesszék.

Ebben van ugyanis talán a legjelentősebb helyzeti előnyben a Fidesz. Abban is segítene a közvélemény-kutatásos kezdeményezés, hogy keretet (menetrendet, forgatókönyvet) adna az esetleges ellenzéki választási együttműködéshez, csökkentve ezzel a bizonytalanságot, a folyamatos spekulációkat a visszalépésekről, és így talán a tartalmi mondanivalónak is nagyobb tér jutna. Nem igaz az a gyakran hangoztatott ellenérv, hogy ez a nulladik forduló elvonná a figyelmet és a médiafelületet az ellenzéki pártok érdemi mondanivalójáról, és belekényszerítené őket az „összefogás-diskurzusba”: a felméréssorozat előtt és után sem fogja senki sem megakadályozni a pártokat abban, hogy a választók elé tárják a programjukat, víziójukat.

Ilyen léptékű kutatássorozatot minőségi munkával nem lehet egy hónapnál rövidebb idő alatt befejezni, ráadásul a közösségi finanszírozás is időigényes. Valószínűleg február elején-közepén lehetne eredményt hirdetni, így a hivatalos jelöltállítás és aláírásgyűjtés kezdetére már ennek tudatában készülhetne az ellenzék. Vagyis másfél-két hónap állna az ellenzéki pártok és szavazók rendelkezésére, hogy felsorakozzanak a legesélyesebbnek bizonyuló jelölt mögé.

Az természetesen a pártokon és a jelölteken múlik, hogy milyen következtetéseket vonnak le az eredményekből, senki nem kényszerítené őket. Akárhogyis döntenek, azt legalább tudományosan megalapozott információk birtokában tehetnék, nem pedig nagyrészt push-pollok, spinnelések, pártbeli beágyazottság és tárgyalástechnikai trükkök alapján (mint történt az 2014-ben).

Ha némely pártok visszalépnek, akkor azt is ők döntik el, hogy milyen rendszerben lépnének vissza: a felmérések azt is megmutathatják adott esetben, hogy a második helyen lévő – de az elsőtől nem sokkal elmaradó – jelölt integratívabb. A fentebb említett példánál maradva: könnyen lehet, hogy Józsefvárosban a 19 százalékot kapott Bolba Márta legalább annyira versenyképes lett volna, mint a 27 százalékos Pityninger István (Dopeman).

Ha a pártok megállapodnak, azt alighanem úgyis kölcsönös visszaléptetésekkel teszik meg: az egyik helyen A párt lép vissza B javára, a másik körzetben fordítva. Az sem kizárt, hogy éppen azt mutatják majd a felmérések, hogy bizonyos körzetekben nem is érdemes visszalépni a vezető pártok vagy jelöltek javára – e sorok írója például nem tartaná helyesnek, ha a Jobbik és a baloldal jelöltjei visszalépésekkel támogatnák egymást. Ismét hangsúlyozni kell azonban, hogy a felméréseknek csak az egyik célja lenne a pártok közötti esetleges megállapodások elősegítése: legalább ennyire fontos lenne, hogy a nyilvánosságra hozott eredmények tájékoztassák és orientálják a szavazókat. Ebből az is következik, hogy a kutatásokat akkor is megérné lefolytatni, ha a pártok (és a független jelöltek) egy része már január vége előtt megállapodna.

Mindezek ellenére nem biztos, hogy a felméréssorozatot segítségként fogják fel a pártok: egy részük a kutatásokat bizonyára oktrojáltnak érzi, amelyek szűkítik a mozgásterét.

Aki azonban az ellenzéki pártok nyomás alá helyezése miatt helytelennek tartja a kezdeményezést, az azt a kérdést is tegye fel, hogy pontosan miből lesznek emiatt kizökkentve a pártok?

Ha a saját érdekük mellett legalább félig-meddig a kormányváltás érdekét tartották volna szem előtt, akkor már rég megállapodtak volna azok, akik hajlandóak erre. Akik meg nem, azok pedig ezt egyértelművé tették volna. Az egyéni érdekeket bizonyos esetekben sértheti ugyan a kutatássorozat, ám e sorok írója azt nem látja be, hogy a kormányváltás egészét ez miben hátráltatja. Ráadásul a pártok egyéni érdeke sem lenne teljesen háttérbe szorítva, a februárig hátralévő két hónapban mindenki megfuttathatná a saját jelöltjeit. Noha a húzás kétségkívül szakít a pártpolitika hagyományos módjával, a 21. században azonban aligha ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó olyan civil kezdeményezés, amely nyomás alá helyezi a pártokat.

Végül pedig azt sem lehet mondani, hogy az ellenzéki pártok eddigi stratégiája olyan jól működött volna, hogy egy siker reményével kecsegtető folyamatot akasztana meg Gulyás Mártonék bejelentése: az eddigi események ugyanis még a 2013-2014-es kampány hasonló időszakánál is aggasztóbbak voltak.

Természetesen semmilyen garancia nincs a nulladik forduló sikerére, számos gyakorlati nehézsége van, ám úgy tűnik, hogy az ellenzéknek nincs sok veszítenivalója. Az is világos azonban, hogy a nulladik forduló sem csodafegyver: a választás végeredménye biztosan nem ezen a kutatássorozaton fog múlni, hanem elsősorban a pártok és jelöltek politikai teljesítményén.

A szerző közreműködött a Közös Ország Mozgalomnak ebben a kezdeményezésében

Olvass tovább!