Fejek betörésével nem lehet feltartóztatni a függetlenségi mozgalmakat

Kedden este szokatlanul kemény és egyoldalú szónoklatban marasztalta el a spanyol államfő, VI. Fülöp a katalán autonómia vezetését, amit sokan a spanyol állam intervenciójának beharangozójaként értékeltek. A függetlenség kikiáltása kapott néhány nap haladékot, miközben pártok, szakmai testületek és az egyház is felmerültek, mint lehetséges mediátorok. Megoldás hiányában Katalóniában egyre nő a feszültség, és csütörtökön már nemcsak az egyik legnagyobb spanyol szakszervezet, de a befolyásos brit gazdasági lap, a The Economist is arra szólította fel a spanyol kormányt, kezdjen azonnal tárgyalásokat. Furcsa mód mindkét javaslat lényege az, hogy a katalánoknak kell dönteniük – első körben egy legális referendumon – a jövőjükről. Fejek betörésével nem lehet felszámolni a szeparatista mozgalmakat.

demo.jpg

Tüntetés a referendum érdekében Barcelonában /EFE

A politikailag semleges és konszenzusos szerepre hivatott spanyol uralkodó mintha a kormányzó Néppárt (Partido Popular, PP) kottájából olvasta volna beszédét kedd este, és hagyományos imázsának ellentmondva, még csak meg sem próbált elfogulatlannak látszani, hanem teljes mellszélességgel kiállt a kormánypárt víziója mellett. Felipe egy szóval sem utalt arra, hogy aznap több százezren vonultak fel Katalóniában, a spanyol kormány által vasárnap bevetett erőszak ellen tiltakozva, ahogy arra sem, hogy sokan csatlakoztak, mindenféle szektorokban a „megáll az ország” (paro de país) néven meghirdetett sztrájkhoz is – ahogy a szerte az országban szervezett támogató akciókra sem.

Az uralkodó nyilatkozatát a PP és a katalán konfliktusban még vérmesebb álláspontot képviselő Ciudadanos (C’s) kivételével megdöbbenéssel fogadták a politikai szereplők. A leghevesebb reakciókat az újbaloldalon váltotta ki a beszéd. Ada Colau, Barcelona polgármestere szerint az, hogy a király „megoldásokat sem kínált, meg sem említette a sérülteket, és egyáltalán nem hívott párbeszédre, felelőtlen és nem méltó egy államfőhöz”.

Adiós monarquía!

A republikánus, de a monarchiához eddig nagyjából tartózkodó tisztelettel viszonyuló Podemos főtitkára, Pablo Iglesias, „5 millió választót reprezentáló” frakció vezetőjeként azt üzente a „nem megválasztott királynak”, hogy a „mi nevünkben nem!”. Mások még nyíltabban utaltak arra, hogy ilyen hozzáállással a monarchia intézménye is megkérdőjelezhető: egy király, aki eddig sosem kritizálta sem a korrupciót, sem a megszorításokat, de most legitimálja az erőszakot, mire is jó?

Alberto Garzón, az Unidos Podemos pártszövetség másik fontos formációja, az Egyesült Baloldal (IU) vezetője fogalmazta meg a legnyíltabban, ami sokak fejében járhatott kedden este:

A Bourbon Fülöp nevű állampolgár előkészíti a talajt egy különösen durva intervenció számára, amelyet az Európai Unió legkorruptabb kormánya tervez végrehajtani Katalónia ellen”.

Szerinte Fülöp hidak helyett falakat húzott fel, amik csak növelik a feszültséget és a konfliktust, és azokat, aki felelős, tárgyalásos megoldást szeretnének, nem képviselte a király. „Ma több érvünk van arra, mint bármikor, hogy azt mondjuk: Éljen a Köztársaság!

A jelenlegi konfliktusban gyakran felsejlenek a XX. század traumái is: a szintén republikánus IU elődjét, a Kommunista Pártot (PCE) 1977-ben legalizálták újra, mint utóbb kiderült, ennek feltétele volt a még Franco által visszaállított monarchia fennmaradása is. A kommunisták első engedélyezett gyűlésükön, még a legalizáció előtt kapták kézbe a fenyegetést – az akkori kormányfőn, Adolfo Suárezen keresztül – a hadseregtől. Akkoriban nem adták olyan drágán azoknak az életét, akik szembe mentek a diktatúra erős embereivel: a PCE egyhangúlag megszavazta a királyságot és a zászlót is a republikánus trikolór helyett, és számos további engedményt tettek a „tranzició” éveiben a demokratikus intézményrendszer és a béke érdekében.

De hasonló lelkesedéssel posztolt republikánus zászlót az Ifjú Szocialisták vezetője is, miközben az ellenzék legnagyobb erejét képviselő szocialisták (PSOE) elég kényelmetlenül érezték magukat. Fülöp ugyanis egyetlen érvüket sem vette át, sem az általuk kért dialógus szükségességére nem utalt, sem az erőszakot nem ítélte el. Pedig az utóbbi ügyben a szocik még a kormány elnökhelyettesének megrovását is beterjesztették a parlamentben – úgy vélték ugyanis, hogy valakinek vállalnia kell a felelősséget a túlkapások miatt –, még akkor is, ha cserébe a PP leárulózta őket. Több szocialista képviselő aggodalmát fejezte ki Katalóniában és másutt a királyi retorika keménysége, a konszenzus-, dialóguskeresés hiánya miatt.

Ennél sokkal egyértelműbben fogalmazott az a nacionalista erő, amelynek szavazata néhány hete még a PP 2018-as büdzséjének záloga volt. A Baszk Nacionalista Párt (PNV) „rettenetesen csalódott” vezetője szerint a szónoklattal csak még messzebbre került Katalónia. Andoni Ortuzar hozzátette, hogy

a spanyol állam legfontosabb vezetői továbbra „sem akarják látni Katalónia valódi problémáját”.

Ő is visszatetszőnek tartja, hogy sem a sérültek, sem az a több millió polgár, aki tudhatóan legális referendumot szeretne Katalóniában, nem érdemelték ki, még csak egy félmondat erejéig sem, Fülöp figyelmét. „Vagy talán már nem tartják őket spanyol állampolgároknak?

Az intervenció módjai: a finomabb kényszerítéstől a szükségállapot bevezetéséig

A reakciók hevessége nem csupán a kevés valódi hatalommal, de egy hasonló konfliktus esetén fontos szereppel rendelkező király piromán gesztusának szólt, hanem az a félelem táplálta, hogy a szónoklat gyakorlatilag hadüzenet, és arra utal, a kormánypárt rászánta magát az autonómia felfüggesztésére. A média is erre juthatott, mert rögvest megjelentek a részletes cikkek azokról az opciókról, amelyek révén de facto átveheti a hatalmat Katalóniában a spanyol kormány.

Az egyik lehetséges eljárás az alkotmány 155-ös cikkelyén alapul, ez lehetővé teszi, hogy amennyiben a 17 autonóm közösség valamelyikében nem teljesítik az alkotmányban vagy egyes törvényekben rögzített kötelességeiket, vagy olyan módon járnak el, amely súlyosan veszélyezteti a közérdeket, akkor a kormány kényszert alkalmazzon.

A kormánypártot már korábban is érték kritikák, hogy a referendum ellenében nem ennek a cikkelynek révén lépett fel, hanem lényegében az igazságszolgáltatásra bízta a dolgot, ahelyett, hogy vállalta volna a helyzet politikai felelősségé.

Az alig 10 soros cikkely szinte semmi mást nem szab meg, azon kívül, hogy a kormány bármely önkormányzati szervnek adhat utasítást. Szakértők szerint nem bevethetők kényszerítő erőként a hadsereg vagy más rendvédelmi szervek, és ez a különleges állapot nem tarthat örökké.

A másik felmerült eljárás jóval egyszerűbb, és rendeleti úton bevezethető, a 2015 szeptemberében, a PP és a PSOE támogatásával elfogadott Nemzetbiztonsági Törvény ad rá módot. Ebben az esetben egy megerősített koordináció lépne életbe, azaz az autonómia szerveinek döntését a spanyol kormány megbízott képviselőivel közösen hozná. Ekkor is részletezni kell a konkrét döntéseket, azok területi hatókörét és idejét a Kongresszus, a parlament alsóháza számára, és létrehozni egy biztonsági tanácsot, amely mindennek kivitelezését felügyelné.

A legradikálisabb és legszimplább módszernek jelenleg az alkotmány 116-os cikkelye tűnik: amely a rendkívüli- vagy szükségállapotot bevezetését szabályozza; itt nagy szerepet kaphat a hadsereg és felfüggesztetnek egyes alapjogok. Ezek az eszközök gyakorlatilag szabad kezet adnak: a személyek mozgásának korlátozásától, épületek lefoglalásáig, házkutatásokig és rendőri megfigyelésig, adott esetben bírói kontroll nélkül.

Míg a két fenti lehetőség még sosem került kipróbálásra, a 116-os cikkelyt egy alkalommal már használták az utóbbi 40 évben, a légi irányítók 2010-es sztrájkja idején.

Mit szólnak mindehhez a szocialisták?

Mindez persze sokkal meggyőzőbb lenne, ha a PP-n és a Ciudadanoson kívül a PSOE is támogatná. Csakhogy a balközép párt e kérdésben maga is megosztott: nemcsak a főtitkár riválisa, az andalúz autonómia vezetője állt ki Fülöp hadüzenete mellett, de mások is hajlanak arra, hogy a prioritás nem a dialógus, hanem a jogállam azonnali helyreállítása.

Közben a párt bugyraiból előkerültek az itteni héják is, például az az Alfonso Guerra, aki a katalán önkormányzat jogosítványait meghatározó alapokmány (Estatuto) reformja idején, 2006-ban, azzal büszkélkedett, hogy az ő vezetésével „lecsiszolták” és gyakorlatilag átírták a katalán terveket, oldalról-oldalra, sorról-sorra, az illetékes parlamenti bizottságban. Guerra nemes egyszerűséggel leprefasisztázta az „államcsínyre készülő” katalán függetlenségi mozgalmat, és a hadsereg bevetését szorgalmazta.

A katalán kormány ma adta közre a vasárnapi referendum hivatalos eredményét, amelyet persze a technikai problémák, elkobzott urnák stb. miatt fenntartással érdemes kezelni, de azért megmutatja a nagy trendeket.

A törvény a szabadság ára?

Közben a PP részéről is felbukkant a rég nem látott, és a 2004-es hazugságai miatt végképp diszkvalifikálódott, de a Néppárt sötét lovagjainak vezéreként néha még kísértő José María Aznar. Természetesen ő is azonnali fellépést követel, támogatókkal vagy anélkül, és ha Rajoy nem képes erre rászánni magát, akkor arra van a kijárat.

Az egykor 8 éven át kormányzó, és a periferikus nacionalizmusok elleni politikai stratégiát csúcsra járató Aznar a soviniszta próza csúcsairól üdvözli VI. Fülöpöt, aki oly tökéletesen tolmácsolta a spanyol nemzet vágyait.

aznar.jpg

Karikatúra 2014-ből: Rajoy a háttérben, Aznar elöl: Spanyolország mindjárt balkanizálódik. Régen dolgozunk ezen. Lássuk, szerencsénk lesz-e.

De a volt miniszterelnök a FAES alapítvány által jegyzett cikkében utal a mai vita alapvető kérdésére is: a törvények határozzák-e meg a szabadság korlátait vagy a demokrácia intézményeit? Vagy épp ellenkezőleg: a népszuverenitás alakíthatja a törvényeket, és a korántsem kőbe vésett alkotmányt is, ha változtatni kíván az intézményrendszeren.

Aznar szerint „a törvény a szabadság ára”, Rajoy szerint a törvény előbbre való, mint a demokrácia – miközben számos kritikusuk, sőt, maga az Alkotmánybíróság is úgy véli,

a politikai közösségnek igenis jogában áll megváltoztatni az alkotmányt is, ha azt a demokratikus működés változó igényei szükségessé teszik. Ehhez csupán az kell, hogy e közösség tagjai – demokratikus párbeszéd keretében – konszenzusra jussanak.

Ergó, a katalánok által követelt, egyeztetett, legális népszavazásra éppúgy van mód, mint átfogóbb intézményes reformokra, pl. a területi modell tekintetében.

A dialógus, mediáció esélyei

A katalán kormány több ízben is utalt arra, hogy készen áll a dialógusra, és minden ilyen kezdeményezéshez csatlakozott is – ezzel párhuzamosan Carles Puigdemont, az önkormányzat (Generalitat) elnöke azt is jelezte több ízben, hogy a függetlenség proklamációjára készül. Legutóbbi, szerda este tartott beszédében ez már nem hangzott el, de továbbra is van rá esély, hogy erre a következő napokban sor kerülhet, legkorábban a katalán parlament most épp keddre tervezett ülésén.

Egyre nyilvánvalóbbak az elszakadáspárti összefogáson belüli véleménykülönbségek is: az elszántabbak, a Republikánus Baloldal (ERC), de főképp az antikapitalista CUP sürgetik a proklamációt, miközben Puigdemont pártjában pénteken már nyíltan is mérsékletre intettek, korainak találva a jövő hét elejét. Sőt, megszólalt a jobboldali nacionalista formáció függetlenségi fordulatát jegyző Artur Más is, méghozzá a Financial Times-ban: Katalónia szerinte még nem készült fel a függetlenségre. 

Pénteken délután megjelent az első halvány jel a madridi parlamentben is arra, hogy a kormány – a függetlenség deklarációjának elmaradása esetén hajlandó a párbeszédre, erre kérte a hírek szerint az Európai Bizottság is. Az oktatási miniszter és kormányszóvivő utalt erre félszavakkal a mai kormányülés után.   

Korábban több opció is felmerült a mediáció érdekében: az EU felé tett felkérések eddig nem jártak eredménnyel; voltak kísérletei a Podemosnak más pártokkal összefogva, de pl. a katalán ügyvédek testülete is felajánlotta segítségét. Mariano Rajoy nem tekinti sem egyenrangú, sem legitim félnek a katalán vezetőket, és az egyetlen mediációs partner, amely a PP részéről felbukkant, a katolikus egyház volt, pontosabban a madridi és barcelonai érsekek. De úgy tűnik, ez több okból sem működhet – miközben az egyházon belül is nagyon szélsőséges pozíciókat találunk – a prelátusok csak informálisan igyekeznek majd fenntartani a hidakat (a katalán kormány részéről egyébként az ERC gyakorló hívő vezetőjével).

Menekülő bankok, növekvő társadalmi feszültség

Az utóbbi két napban több olyan gazdasági döntés is született, ami gyengíti a függetlenségpártiak pozícióját: több cég, így a nagy katalán bankok vagy energiacégek esetében is felmerült székhelyük áthelyezése. A kormány ezt megkönnyítendő már ki is adott egy rendeletet, miközben a radikálisabb formációk a szóban forgó pénzintézetek bojkottjára hívtak fel. A szobafoglalások csökkenéséről is érkeztek hírek, élénk figyelem kíséri a tőzsde és az államadósság alakulását.

A gazdasági feszültségek mellett tapinthatóan nő a társadalmi is, a politikusok „annál jobb, minél rosszabb” stratégiájának hatásai leginkább a rendvédelmi szervek esetében érezhetők. A vasárnapi erőszak nyomán a számos tüntetés, és a spanyol alakulatok kivonására irányuló követelések mellett, a csendőrök és rendőrök saját bőrükön is megtapasztalhatták a katalánok ellenszenvét. Több helyen problémát okoz elszállásolásuk, egyes vendéglátóhelyek megtagadják a kiszolgálásukat. Közben a “másik oldalon” bíróság elé áll a katalán rendőrök vezetője, parancsmegtagadás miatt.

De a kiúttalannak tűnő helyzet nyilván robbanékonyabbá teszi az eddig szunnyadó konfliktusokat Katalóniában – ahol szerdán a maradás hívei is utcára vonultak, miközben a többségi társadalomban is növelheti az ellenérzéseket az autonóm törekvésekkel szemben

VI. Fülöp az ötödikre ütött, de a spanyol társadalom még nem hallatta szavát

A katalán történelemben valahogy mindig akadnak kézreálló párhuzamok – itt van például a nemzeti ünnepük, szeptember 11. Ezen a napon az utóbbi években százezrek demonstrálnak a függetlenség és az önrendelkezés kivívásáért. 1714-ben ezen a napon adta meg magát Barcelona városa 14 havi ostrom után a Bourbon-csapatoknak, és hamarosan Spanyolország első Bourbon uralkodója volt az, aki felszámolta a 13. század hajnalán kialakult autonóm intézményeket, amelyeket aztán csak a harmincas években élesztett újra a köztársaság.

Az első Bourbon királyt történetesen épp V. Fülöpnek hívták. Kései utódja, a hatos számú, biztos nem vitt közelebb a katalán probléma megoldásához, de a monarchia koporsójába talán bevert egy jó nagy szeget. Megosztó beszédét szerdán „megjavította” az egyik legnépszerűbb spanyol komikus, a Nagy Wyoming, aki a polgárokat is emlékeztette arra, hogy az ő kötelességük is, hogy a megoldás keresésén dolgozzanak. „Az állam ti vagytok, ne hagyjuk az egész felelősséget két olyan kormányra, amelyek bizonyítják, hogy nem állnak a helyzet magaslatán.”

Dobsi Viktória

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Olvass tovább!