Ismét felütötte a fejét a „megélhetési gyermekvállalás” toposza. Ezúttal azonban nem egy jobbikos közleményben került szóba a „megélhetési szülés” elleni fellépés, hanem a Momentum közpolitikai videó-sorozatában. Pedig nehéz lesz úgy megalapozni egy új, egyenlősítő társadalompolitikát, ha közben a szélsőjobboldali mítoszok felé is gesztusokat teszünk.

Gyerekek egy 1902-es fotón, Vértes Károly felvétele; forrás: Fortepan

A jóléti ellátásokhoz és azok igénybe vevőihez gyakran kapcsolódik gyanakvás, előítéletesség, ellenszenv. Az összehasonlító társadalompolitikai elemzések tanúsága szerint azért is kívánatosak az univerzális jóléti rendszerek, mert azok általában inkább élvezik a szélesebb közvélemény támogatását, szemben azokkal a célzott ellátásokkal, amelyek – Nancy Fraser szavaival – „nem csak a segítséget, hanem az ellenségeskedést is a szegények felé célozzák”.

Különösen igaz ez akkor, ha a közvélemény hajlamos arra, hogy a szegénység okát ne a mindenkori kormányzat elhibázott társadalompolitikájában, hanem a szegénységben élők életvezetési hibáiban keresse. Ha pedig egy etnikai kisebbség jelentős része szegénységben él, és a közvélemény még ehhez képest is túlbecsüli egy-egy ellátás kisebbségi igénybe vevőinek a részarányát, akkor a szegényellenes és rasszista előítéletek (Magyarországon a cigányellenes, másutt a feketékkel, bevándorlókkal, illetve a kelet-európaiakkal szembeni előítéletek) egymást erősítve kezdhetik ki a jóléti ellátások legitimációját. A szegénységben élők és a cigány magyarok gyakran leegyszerűsítő, sztereotip megjelenítése a médiában ezt Magyarországon tovább erősíti.

Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint például a „nagycsaládosok”, a „munkanélküliek”, az „alacsony nyugdíjjal rendelkezők”, valamint a „rokkantak, fogyatékkal élők” a közvélemény szerint mind a kelleténél kevésbé részesülnek a segélyezésből, szemben a „cigányokkal”, akik viszont a kelleténél sokkal gyakrabban.

Az összefüggés kétirányú: a szegényekkel szembeni előítéletek egyben a cigányellenességet is erősítik, az etnikai előítéletek viszont a jóléti ellátásokkal szembeni érzületek fontos elemeivé és okaivá válhatnak. Továbbá eszközzé a szegénységben élők megregulázására szolgáló, paternalista politikák és a jóléti állam lerombolásának az igazolásában.

Amikor Ronald Reagan rendszeresen megidézte a Cadillacet vezető segélyezett démonikus alakját, akkor nem volt kérdés, hogy egy fekete nő vezeti azt a Cadillacet.

Nem kell külön kimondani azt sem, hogy kik azok, akik állítólag „vastag aranylánccal” és Mercedesszel mennek felvenni a segélyüket.

Jól mutatja a cigányellenes előítéletek erejét és azt, hogyan fonódnak össze a jóléti ellátásokkal kapcsolatos vélekedésekkel, hogy Magyarországon nem csupán „a segélyezés” vált a szegény- és cigányellenes vélekedések központi elemévé, hanem az univerzális családi ellátások is. Egy ezredfordulón készült kutatás szerint a közvélemény háromnegyede értett egyet azzal, hogy „a cigány családokban azért van olyan sok gyermek, mert az utánuk kapott családi pótlékból akarnak megélni”.

Érdekes elgondolás a „megélhetési gyermekvállalás”. Egy olyan országban, amelyben az emberek átlagosan jelentősen több gyermeket szeretnének, mint ahány megszületik, kézenfekvő, hogy a családpolitikai ellátások egyik célja – a gyermekvállalás költségeinek a részleges társadalmasításán keresztül – éppen az, hogy a szülők több gyermeket vállalhassanak, mint ezek nélkül. Az a vélekedés viszont, hogy a családpolitikai ellátások esetleg valóban kiváltják ezt a hatást: a rasszista előítéletek melegágya.

A „megélhetési gyermekvállalás” vádja nem csupán arról szól, hogy ezek anyagi haszonszerzésből vállalnak gyereket (hogy a családi pótlék 2008 óta változatlan, indokolatlanul alacsony összegéből meggazdagodjanak), nem pedig azért, amiért mindenki más – vagy esetleg azért, mert az alsó-osztálybeli roma fiataloktól az etnikai- és osztályelnyomás rendszerszerűen tagadja el azokat a lehetőségeket, amelyek miatt szerencsésebb kortársaik általában később vállalnak (és ezért végül gyakran kevesebb) gyereket.

A „megélhetési gyerekvállalás” rémképének hátterében felsejlik – Balog Zoltán miniszter egyik szégyenteljes megnyilvánulását idézve – a „demográfiai ügyek legsúlyosabb fejleménye” is: az hogy „hová születnek azok a gyermekek, akik megszületnek”.

Ahhoz pedig, hogy ezt a problémafelvetést úgy értelmezzük, hogy a „gyermekáldás” azért mégsem ugyanannyira áldás egy középosztálybeli fehér, mint egy nyomorban élő roma család esetében, még csak az „etnikai homogenitás” megőrzésének az immáron állami politikává emelt célját sem kell az emlékezetünkbe idéznünk. Elég, ha elolvassuk az Orbán-rezsim családpolitikájának a „megélhetési gyermekvállalás” toposzát gyakran felidéző hivatalos indoklásait, vagy tekintetbe vesszük azok elosztási hatásait – amelyek egyébként a rendszerváltás előtti rezsim kései időszakának legrosszabb szociálpolitikai hagyományait idézik.

„Azoknak a rétegeknek, akik nem dolgoznak, esetleg nem úgy dolgoznak, ahogy kellene, azoknak nem adunk kedvezményt. A lumpenrétegek számára nem biztosítunk lehetőséget”, mondta Medgyessy Péter pénzügyminiszter 1987-ben

annak a „családi adókedvezménynek” az országgyűlési vitájában, amely – ahogy Kis János a szamizdat Beszélő egyik akkori számában megírta – éppen a „legnyomorultabbak rovására” (vagyis az alacsony jövedelmű nagycsaládosok számára is hozzáférhető szociális támogatásokat sújtó megszorítások árán) támogatta a magasabb jövedelműek gyermekvállalását. Ismerős történet.

Minden bizonnyal a fenti előítéletekre és félelmekre játszott rá Gúr Nándor (jelenleg az MSZP egyik alelnöke), amikor még 2010-ben a „gyerekvállalás-biznisz” ellen kampányolt, egy – ahogy ő mondta – „Északkelet-Magyarországra szabott” társadalompolitikai program meghirdetésével.

Ahogyan ezzel később eldicsekedett, akkoriban Gyurcsány Ferenc is azon az állásponton volt, hogy „a negyedik gyerek családi pótlékát csak úgy kaphassa meg a szülő, ha dolgozik, és azt az adójából tarthassa csak vissza”. Javaslataik igen hasonlóak voltak a Jobbikéhoz: a „szocialista” párt politikusa háromnál, a szélsőjobboldali párt a kettőnél több gyereket nevelő családok esetében szüntette volna meg a családi pótlékot mint készpénzes ellátást.

De nem csak a Jobbik és a Fidesz politikáját hatja át ez a szellemiség, és nem csak Gyurcsány Ferenc vagy a borsodi MSZP érezte úgy, hogy gesztusokat kell tennie ennek az érzületnek.

A néhai Negyedik Köztársaság (4K!) párt programalkotói is úgy érezhették, hogy az egyébként baloldalias társadalompolitikai javaslataikat már megelőző jelleggel meg kell védeniük a rasszizmusból táplálkozó jóléti állam-ellenességgel szemben. Így kikötötték azt is, hogy „a ‘megélhetési gyermekvállalás’ leépítése érdekében a családi pótlékot és egyéb támogatást az állam legfeljebb öt gyermek után biztosítja”.

Hasonló megfontolások játszhattak szerepet abban is, hogy a Momentum hivatalos videó blogjának legutóbbi adásában a családi adókedvezmény átalakításáról, valamint a családi pótlék és a GYES emeléséről szóló – egyébiránt teljesen helyénvaló – javaslatok után rögtön elhangzik az is, hogy „az úgynevezett ‘megélhetési szülés’ ellen pedig a már említett gyermekvédelmi hatóság tudna fellépni”.

Ahogy a fenti eltávolító technikák, az idézőjel és az „úgynevezett” használata jelzi: vélhetően ők is értették, hogy valami olyat mondanak, amit a „megélhetési gyerekszülés” toposz társadalmi kontextusának és konnotációinak ismeretében nehéz lenne megvédeniük.

Hogy mégis elmondták, az jól mutatja a szélsőjobboldali hegemónia – az ellenzéki közbeszédet és közgondolkodást is formáló, „társadalmi problémákat” kijelölő – erejét Magyarországon.

A választói sokaság vélekedéseinek egy politikai szervezet persze tehet engedményeket. Ez viszont egy olyan engedmény, amely éppen azokat a vélekedéseket erősíti meg, amelyeknek minden mögöttes tartalma csak akadálya lehet egy új, egyenlősítő társadalompolitikai irányvonalnak.

A választópolgárok igényei és vélekedései ráadásul nem természeti adottságok: a pártok és más politikai szervezetek nem csupán alkalmazkodhatnak hozzájuk, hanem formálhatják – sőt, elkerülhetetlenül formálják is azokat. Csak az a kérdés, hogy milyen irányba.