Másodfokon 9 év börtönben letöltendő szabadságvesztést és végleges foglalkozástól eltiltást mértek arra az orvosra, aki 2013. március 12-én életveszélyes lúgmarásos sérülést okozott egy nőnek. A későbbi sértett szakítását elfogadni nem hajlandó dr. Bene Krisztián több hónapnyi zaklatás és előkészület után támadt áldozatára, annak saját lakásában. Előbb műtétekhez használt altató-nyugtató, emlékezetkiesést okozó és pszichotrop anyagok kombinációját juttatta injekció formájában a sértett szervezetébe, hogy zavartalanul véghez vihesse tervét. Ezután öntötte a lúgot úgy, hogy az okozott égés elsődlegesen a nemi szerveket érintse.
Fotó: Grnák László
Jelen írásnak nem célja, hogy eggyel megtoldja a sérülést részleteiben leíró, vagy a cselekmény mozzanatait bemutató cikkek sorát. Mivel a büntető igazságszolgáltatás vezérelve, hogy a vádiratban foglaltakat ne pusztán ellenőrizze, de kiderítse velük kapcsolatosan a teljes igazságot, aki Bene doktor tettének részleteire kíváncsi, az tájékozódhat róluk a tárgyalásokról tudósító sajtóorgánumokban.
Az Irgalmasrendi Kórház akkori főigazgatóját még a bűncselekmény napján őrizetbe vették, ami az előzetes letartóztatás előszobájának számít. Nem sokáig maradt azonban ott, mert 4 hónap után szabadon távozott, egy évvel később pedig a nyomozást is megszüntette ellene a Fővárosi Főügyészség. Csupán a sértett panaszának köszönhető, hogy nem maradt ennyiben az ügy, hanem az ügyészség végül mégis vádat emelt.
Az az ügyészség, amely ezután az eljárás teljes bírósági szakaszában érthetetlenül passzív volt, kérdésessé téve a megfigyelő számára, hogy a vádat képviseli-e egyáltalán. A meghallgatott tanúkhoz intézett ügyészi kérdés leggyakrabban annyi volt, hogy „milyen embernek ismerték meg” a vádlottat, sokszor pedig egyáltalán nem kérdezett az ügyész. Eközben az orvosszakértőknek olyan képtelenségekről kellett nyilatkozniuk, mint hogy mennyire nehéz beadni egy injekciót kesztyűben, vagy épp le lehet-e csatlakoztatni használat közben az injekciós fecskendőt a tűről. Az igencsak enyhe elsőfokú ítéletet követően az ügyész 3 nap gondolkodási időt kért, mielőtt fellebbezett volna, és később egy folyosói beszélgetés során, mások füle hallatára kijelentette, hogy végülis azért tette meg, mert „ilyenkor muszáj, nehogy a másodfok csak az enyhítésért folyjon”.
„Ebben az ügyben egy sötét, megmagyarázhatatlan árnyék vetült az ügyészi munkára (…)” – mondta a másodfokú eljárás végén perbeszédében a sértett jogi képviselője, dr. Gál András is. „Mindenki kerek-perec megkérdezi, hogy ugye ez nem véletlen?”.
Valóban, a sajtót hamar bejárta, hogy Bene Krisztián magas beosztású állami vezetők rokona, mi több, egyenesen Mikola-unokaöcs. Mégsem szeretnék csatlakozni az ezt hangsúlyozókhoz, méghozzá két okból. Egyrészt korrupció van, és ez nem újdonság még akkor sem, ha az egyik kormányt jobban szeretjük a másiknál, vagy – ami nálunk gyakoribb – a másikat jobban utáljuk az egyiknél.
Másrészt szeretném itt megragadni az alkalmat, hogy inkább azt kérdezzem: a többi ügyben, más erőszakos, hatalmi pozícióban lévő férfi bűnelkövetők és a nekik kiszolgáltatott női áldozataik esetében hol vannak a hatóságok? Hol a rendőrség, amikor fel kéne derítenie a kapcsolati erőszak tényállásait, és már a helyszínen az áldozat védelmében kéne eljárnia, mégis annyit mond, hogy „majd kimegyünk, ha vér folyik”?
Hol van akkor, amikor ez bekövetkezik, ám az ideiglenes megelőző távoltartást mégsem rendeli el? Hogyan nyomoz, mit tesz a bizonyítékokkal, hogyan biztosít törvényességet ilyenkor az ügyészség? Végül, ha az eljárás bírósági szakaszba kerül, mire számíthat az áldozat? Óriási látencia, áldozathibáztató és újbóli traumatizálódást okozó hatósági és bírósági gyakorlat, erőszakos apáknak ítélt és kényszerláthatásra küldött gyerekek – ez a magyar büntetőeljárások szomorú mérlege. Aki meg szeretne erről bizonyosodni, az pl. a Patent Egyesület oldalán találhat további információt.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Sosem felejtem el az egyik első tárgyalást, amit a Bíróságfigyelő program keretében végighallgattam. Egy házassági bontóperben eljáró bíró tett büntető feljelentést egy férfi ellen, aki kicsi gyerekével szemben szexuális erőszakot követett el. A büntetőper egyre hosszabbra nyúlt, a gyereket újra és újra meghallgatták, míg végül sírva fakadt, és már nem volt hajlandó szóbaállni sem a hatóságokkal, sem a szakértőkkel. Ekkor rendbírsággal sújtották a gyerek anyját, amiért a gyerek kikérdezését nem tette újból lehetővé. Az eljárás végén az ügyész felmentésre mondott perbeszédet. A vádlott védője megköszönte az ügyésznek, hogy „elvette a kenyerét”, és kérte a bíróságot: ítéletével adjon útmutatást, álljon ki a volt férjeiket meghurcoló, bosszúszomjas nők ellen. A bíróság persze felmentette a vádlottat. Az áldozatul esett kislánynak hamarosan láthatásra kellett hozzá mennie, az erőszakos férfi pedig elmondta, hogy az ítélet indokolását a polgári bíróságon a felügyeleti jog megszerzésére fogja felhasználni.
Ha Bene Krisztián tettét és a hatóságok munkáját abban a kontextusban vizsgáljuk, ahová való, tehát más szexista indítékú erőszakos bűncselekményekkel hasonlítjuk össze, akár tipikusnak is gondolhatjuk az ügyészség hozzáállását. Így aztán felmerül a kérdés: mi más azokhoz az esetekhez képest, amelyeket általában látunk, amelyekre akkor gondolunk, amikor a „többi ügyről” beszélünk?
Jogos megdöbbenésünket talán az okozza, hogy nem vagyunk hozzászokva a nők elleni erőszak miatti eljárásokhoz, és most, hogy dr. Bene Krisztián ügyét egyáltalán végignéztük, csodálkozunk: ez nem az, ahogy mi a partvonalról az ügyészségeket és a bíróságokat ismerjük. Mi igenis úgy tudjuk, hogy a gyanúsítottak túlnyomó többségéből végül elítélt lesz. Pedig nem a gondosságot láttuk idáig sem, hanem a gondatlanságot néztük el anélkül, hogy tudatosítottuk volna magunkban.
Ez a magyarországi viszonylatban szerencsére egyedülálló ügy világviszonylatban már nem is olyan különleges: maga az elkövetési mód is a nők elleni erőszak jól ismert, brutális formájának variánsa.
De nem „csupán” jó kapcsolatokkal rendelkező férfi elkövetőről van szó, hanem orvosról is egyben. A gyógyítás elkerülhetetlenül hatalommal jár, és ez helyes is, ha ez alatt az orvos speciális képességét és lehetőségeit értjük arra, hogy segítsen. Bene Krisztián azonban ezt a hatalmát egyrészt bűncselekmény elkövetésére, másrészt önmaga kimentésére használta fel.
Bizalmi pozíciójából fakadóan bőven akadtak segítői, akik büntetlenségét igyekeztek biztosítani, és sokáig volt túlsúlyban az a vélemény, hogy vezető beosztású orvos, férj, családos ember ellen ez a vád csak igaztalan lehet.
(Olyan is volt, aki a vádlott feleségét próbálta belerángatni az ügybe. Ahogy az előbbiekben utaltam rá: azon kívül, hogy az ellene felmerülő gyanú sosem volt megalapozott, kriminológiai szempontból aligha elképzelhető bűnössége a speciális, férfiakra jellemző elkövetési mód miatt.)
Amikor csak tehette, Bene a tárgyalásokon is az orvos szerepében tetszelgett, orvosként, nem pedig vádlottként kérdezett és tett észrevételeket. A társadalomtudósok és a nőjogi aktivisták számára jól ismert tény, hogy a nők elleni erőszak elkövetői feljogosítottságból cselekszenek: meggyőződésük, hogy áldozatukat megbüntethetik, ha akarják, és így is tesznek. Ebben a bűntényben és az azt követő eljárásban az elkövető orvos volta csak fokozta a feljogosítottság érzését.
Az orvostársadalom is emberekből áll, ezért nekik is érdemes levonni Bene esetének tanulságait:
az orvosok társadalmi szerepe javításra, kontrollra szorul, a paternalista orvosi modellt felül kell vizsgálni – fontos, hogy hatalmukat az orvosok soha ne mások felett, hanem mindig mások érdekében gyakorolják.
Ideje, hogy azokat az orvosokat, akik erre nem hajlandóak, kivesse magából a szakma. Akivel szemben erőszakos bűncselekmény gyanúja merül fel, az pedig nem várhat orvosnak járó bizalmat mindaddig, amíg nem tisztázta magát, és mindent meg kell tenni azért is, hogy az ilyen tetteket ne elhallgatás, hanem felelősségre vonás kövesse. A betegét vagyonából kiforgató, a nem megfelelő munkájával egészségromlást vagy halált okozó, az anyagi alapon válogató, a bíróságon hamis szakvéleményt adó orvost, az önrendelkezést több millió forinthoz kötő, vagy azt egyszerűen semmibe vevő szülész-nőgyógyászt kollégái nem védhetik meg. Nem tehetik ezt a betegek egészsége, méltósága és az orvos-beteg kapcsolat érdekében sem. És nem tehetik azért sem, mert csúszós lejtőre lépnének: hol a határ, ha mégis megteszik?
A táblabíróság ítéletének egyik legfontosabb része, hogy a tanács kimondta: a vádlottat az orvosi foglalkozástól véglegesen eltiltja, annak gyakorlására méltatlanná vált. Fontos, hogy mihamarabb vonatkozzon ez valamennyi olyan orvosra, aki betegei bizalmát nem érdemli ki, és akivel szemben egyelőre csak anonim történetek megosztásával védekezhetünk.
Gyakran hallom, hogy egy bűnelkövető az áldozata „nőiességét támadja” vagy épp „nőiességében meggyalázza” őt. Nem tartom szerencsésnek a kifejezést.
Az erőszakra önmagát jogosultnak tartó elkövető tettével megerősíti a társadalom által előírt hierarchikus viszonyokat, ez pedig valójában azt jelenti, hogy az áldozat „nőiességének”, alárendelt státuszának éppen hogy érvényt szerez.
Problémás lehet ezt kimondani, mert mindannyian függünk attól, hogy mások milyen társadalmi értéket tulajdonítanak nekünk. Mégis fontos, hogy igyekezzünk helyesen beszélni a társadalom valóságáról, mert önmagunk puszta megkímélésével nem érhetünk el változást. Bene Krisztián büntetőügyében az elkövető jogosultságérzete a visszájára fordult: annyira ragaszkodott igazához, unos-untalan hangoztatott „ártatlanságához” a vádlott, hogy fellebbezése – ami az ügyész fellebbezését vonta maga után – lehetővé tette, hogy a másodfokú eljárásban arányosabb ítélet szülessen.
Az ítélet továbbra sem jogerős: a vádlott a másodfokon első ízben megállapított magánlaksértés és készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés miatt ismételten fellebbezhetett, amit rögtön az ítélet kihirdetése után meg is tett. Az ügyészség is fellebbezést jelentett be mind Bene előzetes letartóztatása, mind súlyosbítás végett. Az ügy a Kúrián folytatódik.
E sorok írója nem csupán azért döntött az ügy vádlottjának felfedése mellett, mert egyetért azzal, hogy a betegjogok megfelelő érvényesülése ezt szükségessé teszi, hanem mert meggyőződése, hogy a nők elleni erőszakkal szembeni harc csakis akkor lehet eredményes, ha az elkövető kiléte nem lehet titok egyetlen pillanatig sem.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
