Egy nő a múlt héten elvesztette két kisbabáját a terhesség 29. hetében. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett hét hónap terhesség után egy koraszülés, majd összesen két együtt töltött óra után „elengedni” őket. Az édesanya két héttel járhatott előttem a terhességben, és én is gyakran elgondolkodom, mi történne, ha a gyerekem korábban születne, mi történik, ha kiderül egy genetikai rendellenesség, hogyan döntenék, ha kiderülne, a kisbabám nem fog élni.
Fotó: www.pecsiszuleszet.hu
„Ne gondolkozz ilyeneken”, mondja ilyenkor mindenki, legyen szó akár vetélésről, akár koraszülésről, akár későbbi komplikációról. A társadalom reakciója az, hogy ne beszéljünk erről, tüntessük el a „nyomokat”, és lépjen tovább a nő. Csakhogy sajnos ez része az életnek. Nem tudunk mindent az ellenőrzésünk alá vonni, azt viszont igen, hogyan segítünk a szülőknek megküzdeni az olyan helyzetekkel, amikor úgy kell valakit gyászolniuk, hogy valójában soha nem ismerhették, ha alig tölthettek vele időt. Lehetőséget kell biztosítani arra, hogy erről lehessen beszélni, de arra is, hogy erről úgy lehessen beszélni, hogy közben a gyászt, amit a szülő érez, tiszteletben tartjuk, ahogy azt is, hogy egy ilyen haláleset a magánéletének része, és joga van ahhoz, hogy mások ne elemezgessék a tragédia részleteit, ha ő ezt kifejezetten nem szeretné.
Ha a múlt héten elhunyt kisbabák nem sziámi ikrek lettek volna, tehát ha a sajtó és a közönsége nem talált volna némi morbid egzotikumot a történetben, valószínűleg nem lesz hír a történtekből. Csakhogy megvolt az egzotikum, és emiatt elindult a közbeszéd, és annak a boncolgatása, vajon az anya járt-e terhesgondozásra. A hírek nem a gyász körül forogtak, nem arról szóltak, vajon a társadalom mennyit segített vagy segíthet az anyának, nem arról, hogy vajon elég támogatást kapott-e a terhessége és a gyerekek elvesztése során, hanem az anya felelősségének a kereséséről.
Eközben fel sem merült talán senkiben, mit érezhet az anya, akit a gyerekei elvesztése után egyből „elemezgetni” kezd a sajtó, vajon mi volt az, amit elronthatott. Ezzel nem csak a gyász tiszteletben tartásának a hiánya a probléma, hanem az is, hogy azt jelzi vissza minden vetélésen, koraszülésen vagy komplikáción átesett anyán: ha ilyen történik veled, valamit te csináltál rosszul. Sajnos sok anya pontosan ugyanezt érzi ezekben az esetekben, és ezért nem tud beszélni erről, mert pont azokban a helyzetekben, ahol támogatásra van szükség, elindul a hibáztatás. Még egy olyan helyzetben is, amikor egy súlyos genetikai rendellenességről van szó, aminek a tényén és kimenetelén az sem változtatott volna, ha az anya naponta jár ultrahangra és vérvételre.
Esetleg az történhetett volna, amivel a Másállapotot a Szülészetben szerint gyakran szembesülnek azok a nők, akiknek a magzatánál valamilyen rendellenességet találnak: megpróbálják őket rábeszélni az abortuszra, függetlenül attól, hogy ezt a lehetőséget elutasítják. A reprodukciós jogokat ugyanis nem csak azoktól a nőktől szokták elvitatni, akik az abortuszt választják, hanem azoktól is, akik nem akarják elvetetni a gyereküket akkor sem, ha valamilyen rendellenesség derül ki a vizsgálatok során. Ebben az esetben is – bár kevésbé direkt módon erről van szó – kiderülhetett vagy kiderülhetett volna egy vizsgálaton a rendellenesség, és akkor felmerült volna az abortusz lehetősége – vagy fel is merült.
Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
A kérdés az: tényleg ez az a helyzet, amikor elemezgetni kell, hogy vajon egy anya, akinek napokkal ezelőtt meghaltak a gyerekei, mit csinált vagy nem csinált jól vagy rosszul a terhessége alatt? Kinek van ezt joga megítélni és mi alapján? Még így, szinte ugyanabban a helyzetben, terhes nőként sem gondolom, hogy bármiféle jogalapom lenne megítélni a helyzetet, mert még így sem tudom elképzelni más helyett, mit élhetett át a család.
Ugyanakkor nőként, aki szintén – bár nem közvetlenül – tárgya a terhes nőket érő folyamatos felelősségboncolgatásnak és hibáztatásnak, mélységesen felháborít, hogy az ügy kapcsán az empátia hiánya mellett gyakorlatilag ki lett mondva, hogy egyetlen nőnek sincs joga megtagadni a terhesgondozást. Egyrészt azért, mert ezzel gyakorlatilag azt sugallta a kijelentést tevő orvos, hogy a gyászoló anya is ezt tette, és ezzel maga is hibás a tragédiáért. Másrészt pedig azért, mert nem gondolom, hogy csak amiatt, hogy én úgy döntöttem (én például sok nővel ellentétben döntöttem a gyerekvállalásról, de ezt se tekintsük adottnak – sajnos rengeteg nőnek nincs erre lehetősége vagy azért, mert olyan párkapcsolatban él, ahol a partner nem engedi dönteni erről, vagy mert nincs lehetősége fogamzásgátlásra), hogy gyereket szeretnék, onnantól kezdve felajánlottam a testem az orvostudománynak, hogy tegyen csak velem, amit akar.
Azt sem gondolom, hogy bárkinek joga van a másik ember fölött ítélkezni az alapján, hogy bizonyos vizsgálatokon nem vesz részt a terhessége alatt. Ha tudatos döntésről van szó, azt nincs jogunk felülbírálni, ha pedig arról van szó, hogy szociális helyzete miatt nem jut el a vizsgálatokra, akkor az ítélkezés helyett azon kellene gondolkodni, mi a gond azzal a rendszerrel, ami nem biztosít mindenkinek megfelelő ellátást. Nehezen jut el ugyanis terhesgondozásra az, aki például kiesik a társadalombiztosítás köréből, de az is, aki messze lakik a terhesgondozást nyújtó intézményektől, és sokba kerül neki odautaznia, de akár az a nő is, aki munkája miatt korlátozottan jut el azokba az egészségügyi intézményekbe, ahol gyakran órákig kell várni egy vizsgálatra.
Miután a sajtóban egymás után jelentek meg a cikkek arról, vajon részt vett-e az ikrek édesanyja terhesgondozáson, a nagymama elmondta, hogy többször elküldték a rendelésről, mert nem volt társadalombiztosítása. Bár ez nyilván fontos részlet abból a szempontból, hogy megmutatja az ellátórendszer hiányosságait – hogy míg elvárja a szülőtől az együttműködést, addig bizonyos emberektől simán megtagad alapvető szolgáltatásokat, és olyankor egyből nem annyira fontos számukra a magzat megfelelő fejlődése – mégse nevezhető etikusnak, hogy a nyilvánosság nyomására a közeli hozzátartozót kényszeríti a társadalom „vallomásra”. A rendszer felelősségét kell kutatni, de ennek a terhét nem gyászoló embereknek kellene viselni.
A terhesgondozás alapvetően egy szolgáltatás a nőknek, nem pedig egy aduász, ami alapján bárki fölött ítélkezni kellene. Már csak azért sem, mert az, hogy ki mit tart fontosnak a terhesgondozás alatt, sokszor kultúrafüggő vagy szubjektív. A terhességem első három hónapját nem Magyarországon töltöttem, hanem Spanyolországban, ahol a terhes nő – ha alacsony kockázatú a terhesség – a 12-13. hétig nem találkozik orvossal, csak védőnővel. A súlyos terhességi rosszulléttel küzdőknek riogatás nélkül adnak olyan gyógyszert, amit itthon Magyarországon nem is forgalmaznak, mert bizalmatlanok a gyógyszerszedéssel kapcsolatban, és mert ha a terhes nő hónapokig hány, akkor ez van, az nem szempont, hogy ő különösebben jól érezze magát a terhesség során. Külföldön nem küldenek el kötelezően fogorvoshoz, háziorvoshoz, itthon ezeket nem csak, hogy ajánlják, de van olyan védőnő, aki szigorúan számonkér mindent az anyán.
Az itteni terhesgondozás és az anya felé támasztott elvárások egyáltalán nem objektívek és univerzálisak, ezek kialakult szokások. Nem is lenne ezzel gond, ha ezt valóban úgy alkalmaznák, hogy az anya kapjon meg minden segítséget, nem úgy, mint a direkt leképeződését annak, ki milyen szülő lesz, ki mennyire vállal felelősséget a gyerekéért. A terhesgondozást nem azért találták ki, hogy utána a gyermek(ek) kiemeléséről vagy védelembe vételéről szóló tárgyalásokon azzal érveljenek az anya szülői képességei ellen, hogy nem vette igénybe ezt a szolgáltatást, függetlenül attól, arra valóban volt-e érdemi lehetősége, és hogy volt-e valamilyen személyes oka nem járni (például az, hogy akkor sem szakítaná meg a terhességet, ha a magzat rendellenesen fejlődne).
A magyarországi terhesgondozást ráadásul rengetegen tartják indokolatlanul kontrollmániás rendszernek, amiben a nő testének, a család lakóhelyének minden szegletébe betekint az állam. Egyáltalán nem jellemző más országokra ez a fajta teljes bizalmatlanság a szülők felé, de a rengeteg orvosi vizsgálat sem. Velem például előfordult, hogy egymás után három nap kellett vizeletmintát szolgáltatnom – egyszer a védőnőnél, másodszor a kórházi vérvétel előtt, harmadszor a nőgyógyásznál – aminek az indokoltsága erősen megkérdőjelezhető.
Vannak természetesen olyan szülők, akiket ez kifejezetten megnyugtat, ami teljesen természetes, nem vagyunk egyformák, de a lehetőségeink, szemléletünk sem az, így nem indokolt az sem, hogy egy olyan mérce alapján méricskéljük emberek szülői kompetenciáit, ami láthatólag egyáltalán nem annyira objektív, amennyire az egészségügyi és szociális intézményrendszer sejteti.
Ez is azt mutatja, hogy az ítélkezés helyett a támogatásra és empátiára kellene helyezni a hangsúlyt, akár az ellátórendszerről van szó, akár arról, hogyan, mi felé formáljuk a közbeszédet a terhességről és a gyermekek elvesztéséről.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
