Ha a Pokémon Go a gyermekkor legjobb pillanataira emlékeztetne, akkor talán lenne némi értéke. Amit valójában tesz, az egészen más.

A mai kultúra, ahogy azt a baloldali kritika egy bizonyos zsémbes szelete tartja, mindannyiunkat gyermekké változtatna vissza. A kultúra domináns formái, amelyek nemcsak a legtöbb pénzt termelik, hanem magát a kulturális terepet is meghatározzák, a videójátékok, amelyek gyerekeknek szólnak, és a szuperhős filmek, amelyek szintén gyerekeknek szólnak.

Ez nemcsak műfaji kérdés: a kultúra ezen formái egy bizonyos típusú részvételt igényelnek, egy akaratos, mohó gyermek hozzáállásához hasonlót – nemcsak a játékba lépés árát kell megfizetni, hanem kritikátlanul támogatni is kell az adott kulturális árucikket, azonosulni kell a karakterekkel, meg kell venni az akciófigurákat, egy betegeshez közeledő megszállottságot kell kialakítani. Más szavakkal azt követeli, hogy egy elbutult gyermek kapzsi örömét éld ki.

A részvétel bármely más módja szigorúan tilos. Nézzük meg a rajongók dühét, amikor bárki bármilyen kritikával próbál közelíteni a tömegkultúrához. Miért veszed ennyire komolyan, miért vagy ekkora sznob; ez csak egy film vagy egy játék, nem jelent semmit – de ugyanakkor hogyan merészeled, elrontod az örömömet.

Sok kritikus szemében egy apokaliptikus forgatókönyvet élünk most meg. A Pokémon Góról van szó, persze hogy a Pokémon Góról – mi más tud egy olyan világot megmagyarázni, ahol milliónyi felnőtt céltalanul tévelyeg, a telefonjaikat bámulva, digitális patkányokat gyűjtve, egy elhülyült gyermekkort élve újra, mindeközben pedig figyelmetlen, édességkómába merült kölykökké zsugorodnak vissza?

Mindez egy elég erős kritikája a játéknak, de engem nem ez a kritika érdekel. Felejtsük el az infantilizált felnőtteket; mit csinálnak a gyerekek, a tényleges gyerekek? Játék közben, saját közegükben és kizárólag a képzelőerejük által vezérelve spontán és fantasztikus dolgot művelnek: új világokat teremtenek.

Ezek a világok általában nem a tiszta, valóságtól elszakadt fantasy műfajába tartoznak, hanem a tényleges valóság radikális újraértelmezései – a valóság újszerű letérképezése és rendszerezése, kísérletezés a tér formálhatóságával, képlékenységével.

Kezdjük a járdával: ha rálépsz a repedésekre, akkor valami borzalmas fog történni; eltöröd a hátadat, felzabál egy medve. Van, hogy a padló láva, és egy vulkanikus kód átváltoztatja a tárgyak egyhangú világát. Van, hogy egy csapat gyerek asztronautákká és űrlényekké változik; parkoló autók bolygóméretűvé növekednek, a hulló levelek pedig veszélyes aszteroida mezőkként dübörögnek tova.

Minden életre kap a lehetséges jelentésektől, a világ azért létezik, hogy le legyen rombolva és újra lehessen építeni. És ez a Pokémon Go ígérete: mindössze le kell töltened az appot, és hirtelen egy másik világban találod magad, egy színes és energikus valóságban, amelyet fantasztikus szörnyek népesítenek be.

Mindennek a baloldalból érdeklődést kellene kiváltania, hiszen az utóbbi idők egyik legmaradandóbb forradalmi szlogenje azt állítja, hogy „egy másik világ lehetséges”. Marxistákként érdekelteknek kellene lennünk a világ megváltoztatásában – nemcsak a kormányzati politika módosításában, vagy az egyik uralkodó osztály másikra való kicserélésében, hanem az emberi tapasztalat elidegenedett valóságának felcserélésében egy felszabadítottra.

1844-es kézirataiban Marx egy a nem elidegenített munkából fakadó alanyi-tárgyi kapcsolatot ír le:  „A munka tárgya ezért az ember nembeli életének tárgyiasulása: amikor magát nemcsak – mint a tudatban – intellektuálisan, hanem dolgozva-tevékenyen, valóban megkettőzi és ennélfogva önmagát egy általa teremtett világban szemléli.” Heideggernél a Dasein (az emberi lény) állapota a Geworfenheit, az elvetettség, az  érdektelenség által okozott levertségbe hajítottság érzete.

Marx az elidegenedettségből vezető kiutat a tudatnak a világra történő szándékos gyakorlásán keresztül látja. És az emberi létnek ez a szabad, spontán, transzformatív gyakorlata valóban létezik körülöttünk. Az infantilizálódás jelenségének minden félelme és kegyetlensége ellenére (és nem kellene a gyermekeket túlzott piedesztálra emelni – hiszen játékuknak egy majdhogynem elkerülhetetlen eleme a gyengék rendszeres zaklatása), a felfedezőket és bankrablókat alakító gyerekekben senki sem láthatja az elidegenítő munka láncait és robotját.

Ha valami olyan, mint a Pokémon Go, a felnőtteket újra gyerekekké tudná változtatni, akkor lenne némi értéke. De amit valójában tesz, az egészen más.

Engedelmeskedj

Abdelhafid Khatib író, teoretikus, és a Lettrista és Szituacionista Internacionálék tagja volt. Egyben arab is volt. A késői 1950-es években a szituacionisták saját pszichogeográfiai gyakorlatukat próbálták kialakítani, egyfajta céltalan viselkedési módot, melyben az emberek városi környezetben, előzetes kijelölt útvonal nélkül „sodródnak”, és ezáltal új utakon értelmezik újra és alakítják át a teret.

Andrea Gibbons dokumentálta, hogy 1958-ban Khatebre lett bízva, hogy Párizsban  lebonyolítson egy pszichogeográfiai riportot Les Halles-ról – de ekkor Franciaország épp brutális gyarmati háborúban állt Algériával; minden arabra kijárási tilalom vonatkozott, és Khatebet kétszer is letartóztatták riportja közben.

A riportját ennek ellenére végül kiadták, egy rövid magyarázattal az elkészítése során Khateb által elszenvedett nehézségekről, de általában nem szerepel a szituacionista szövegek gyűjteményeiben. Khateb elvtársai az internacionáléban nem hagyták, hogy az ő tapasztalatai eltorzítsák elméletüket; nem akarták, hogy a faji elnyomás elrontsa szórakozásukat.

A Pokémon Góval hasonló a probléma; vagyis az, ahogy az új, szórakoztató, játékos térképe a világról összeütközik más, jobban megalapozott realitásokkal: faj és osztály, történelem, veszély és halál. Ahogy egy játékos megállapította, ez a játék nagyon veszélyes lehet fiatal fekete férfiak számára.

Egy fehér környéken vidáman barangoló játékos többször is elhaladhat ugyanazon ház előtt egy vigyorgó rajzolt teknőst űzve, de a valóság egy radikálisan másfajta értelmezésében és rendszerezésében ez egész máshogy is dekódolható: gyanúsnak látszódhat, és fiatal fekete férfiakat a gyanú megölhet.

Vannak már más sztorik is a különböző realitások kellemetlen kereszteződéseiről: a lány, aki képzeletbeli lények kergetése közben egy holttestet talált a folyóban; a fegyveres rablók, akik „csalikat” helyeztek el, amik nemcsak Pokémonokat, de játékosokat is csaltak egy adott helyszínre, ahol a játékosok telefonjait elszedték; a Holokauszt múzeum, amelynek termeiben egy Koffing nevű vidám, lila, gömb alakú figura volt, amely mérgező gázt bocsát ki.

A valóság újratérképezése a Pokémon Go által nem reagál a társadalmi létezésre, és érdektelenül áll hozzá; egy objektív fantasy ez, elvont és központosított. Az objektivitás itt a probléma, nem a fantasy – nem lenne semmi gond a játékkal, ha egyszerűen egy képzeletbeli világot adna, amelyben rohangálhatnánk, de a benne bemutatott világ valódi, és korlátai mindenhol fullasztóak.

A játék közben látott térkép a környékedről egy GPS térkép, egy olyan valami, amit eredetileg azért hoztak létre, hogy segítse az irányított rakéták tájolását. A Google térkép nyomasztó szürkéjét felváltja egy élénk zöld szín, amely ugyanolyan eltakaró és mindent felemésztő, függetlenül a néhány bolyhos felhőtől a képernyő felső sarkában. Az épületek üres, zömök téglalapokként jelennek meg. Lehetnek felhőkarcolók vagy kunyhók, teljesen mindegy. A játék egy katonai szatellitből veti a szemét a világra az űrből, az érzékelt létezésre teljesen érdektelen, az emberi léttől végletesen idegen.

A gyermeki játék a világot kalandként értelmezi; az érzékelt létezés az, ami átalakításra kerül, és amely látatlan dimenziókat fed fel a jelek egymást követő rendszerén keresztül. A Pokémon Góban csak egyetlen dimenzió létezik: minden útvonal előre adott, minden lehetőség már eleve kiaknázott, minden érdeklődési pont megjelölt és változtathatatlan; a tisztán tétlen mászkálásnak még csak a lehetősége se merül fel így, hogy a Pokémon Go egyszerre hozza létre térképét és területét is.

Ahol én élek, dél-kelet Londonban, vannak Poké megállók nigériai templomokban és helyi zöldségeseknél; a Nemzeti Pályaudvar egy konditerem. Minden fantázia fix érdeklődési pontok körül egyesül. És visszatértünk Heideggerhez: ez egy olyan világ, amibe belevetettek.

Eme felturbózott valóság aktív változtatásának lehetősége egyedül a cég vezetőinek áll hatalmában, és így a gyerekjáték hatalma az eredeti felhalmozás és elidegenedés újabb körének esett áldozatul. A világunk nem változik át teljesen; ehelyett egy újabb réteg helyeződik erőfeszítés nélkül a mindennapi élet unalmához.

A Pokémon Go játékosának az engedelmeskedés a parancs. Valódi emberi testeket szelídítenek meg és irányítanak a csábító virtuális csalik: játékon belüli tételeket vásárolhatnak vállalkozások, melyekkel becsábíthatnak vásárlókat üzlethelyiségeikbe; az állam valószínűleg el tudna nyomni egy felkelést is azzal, ha többszáz ritka Pokémont szórnának el a központi tértől távol. Ha ahhoz lenne kedvük, a játék készítői leugrathatnának embereket sziklákról, elküldhetnék őket vonatsínekre bolyongani, vagy erdőtüzekbe rohanni.

Ez a biopolitika technológiája, ami egyetlen hangon beszél az atomizálódott milliókhoz és a maga kis módján segít életük irányításában. Pillanatnyilag utasításai enyhék, de visszafogottságuk a burzsoá ideál rendíthetetlen egyetemességre emelésével egyenlő.

Sétálj körbe. Fedezd fel a környékedet. Látogasd meg a parkot. Nézd meg a látnivalókat. Szórakozz. A Pokémon Go kényszer, hatalom, egy parancs az üres univerzumból, amely társadalmi és politkai szakadékokon keresztül üvölti, hogy fogd el az összeset. Ellen kell neki állni.

Sam Kriss

A szöveg eredetileg a Jacobin magazinban jelent meg.
Fordította: Pósfai Orsi