Venezuela katasztrofális gazdasági és társadalmi összeomlása óta a magukat közgazdasági ortodoxiának gondoló libertariánusok triumfálnak. „Lám, lám, ide vezet a baloldali gazdaságpolitika!” – írják kárörvendően.
fotó: Reuters/ Jorge Dan Lopez
Valójában azonban szó sincs arról, hogy Venezuela összeomlásával a demokratikus baloldal ideáljai vagy ideái szenvedtek volna vereséget. A venezuelai krízis világosan bemutatta, hogy a bolivárizmus és a nyugati szociáldemokrácia között szakadék tátong. Az egyik a szovjet rendszerek legrosszabb vonásait hozta, a másik a nyugati demokrácia alapfeltétele, szükséges tartóeleme maradt. Venezuela példájából tehát nem azoknak kell levonniuk a tanulságot, akik a társadalmi igazságtalanság és esélytelenség rendszerét kívánják racionális ortodoxiának beállítani, hanem magának a baloldalnak. Számára ugyanis a felszínes propagandánál mélyebb tanulságokkal szolgálhat a káoszba és nincstelenségbe visszazuhant Chavismo.
Melyek ezek a tanulságok?
Először is: a caracasi vezetésnek több mint egy évtizede lett volna a fejletlen Venezuela gazdasági átalakítására. Ráadásul ehhez elképesztő mértékű állami bevételek is társultak a magas olajár korszakában. Azaz egyetlen harmadik világbeli ország sem volt olyan jól pozicionálva az importhelyettesítő iparpolitika megvalósítására, mint Chávezék Venezuelája. Ehelyett azt látjuk, hogy nem csak a gazdaságszerkezet diverzifikációjából, modernizációjából nem lett semmi, de még az ország külső élelmiszerfüggőségét sem sikerült megoldani. Venezuela – az Öböl menti országokhoz vagy Nigériához hasonlóan – petroállam, egyetlen nyersanyag exportjától függ. A mostani válság első számú oka pontosan az olajár zuhanása, ami lecsupaszítva világossá tette a bolivárizmus transzformatív képességének hiányát. Ha maradt volna a magas olajár, Venezuelában nem lenne ugyan válság, az „ortodoxia” osztályharcosai nem triumfálnának, de a venezuelaiak számára sem vált volna világossá gazdaságuk életveszélyes függősége és életképtelensége.
Hasonlítsuk mindezt össze Norvégiával. Amikor ez utóbbi ország rálelt a felbecsülhetetlenül értékes északi-tengeri gázkincsre, már működtek az északi modell intézményei. Ennek köszönhetően a nyersanyagbevételek nem váltak egyetlen vezér házikincstárává, amelyből kénye-kedve szerint pazarolhat. Ehelyett nem csak hogy szétterítették a társadalom tagjai között az erőforrásokat, lehetőséghez juttatva mindenkit, de még a jövő generációk számára is igen bőkezűen félretettek. Egy ilyen felvilágosult, higgadt, konszenzusos és demokratikus megközelítés csak azért jöhetett létre, mert az országban akkorra már kialakultak az észak modell újraelosztásra és társadalmi befektetésre épülő struktúrái, amelyek széles és tájékozott középosztályt hoztak létre. Norvégia és Dánia az ellenpélda. Nem az ásványi kincstől lettek gazdagok (már előtte azok voltak), de szemben gyakorlatilag minden más petroállammal, jól sáfárkodtak vele, és nem egyetlen központi szereplő pozícióját erősítették meg.
Ezzel elérkeztünk a második tanulsághoz: a vezérkultuszhoz. Míg Venezuelában az ottani szocializmus egyetlen vezető teljhatalmú perszonáluralmához kötődött a szovjet rendszerre emlékeztető módon, addig Észak-Európában gyakorlatilag ismeretlenek a politikusok. Szürke, unalmas bürokraták. Mi sem lehetne távolabb egymástól, mint ez a két rendszer. Reagan, Thatcher vagy Blair itt sokkal közelebb áll Chávezhez, mint az északi politikusok, akik közül lehet, hogy egyetlen egyet sem tudna felsorolni a kedves olvasó!
Az északi szociáldemokrácia kifejezetten ellenzi a vezérelvű politizálást, de a központosítást is. Chávez tagadhatatlanul elévülhetetlen érdemeket szerzett a társadalom legalján élők oktatásának és egészségügyének megszervezésében, ám mindezt olyan módon tette, hogy az egész rendszer tőle függött. Az egy személy köré épülő rendszerek tipikusan összeomlanak az adott személy távoztával. Nem volt ez másképp Venezuelában sem, ahol a tompább és nem eléggé karizmatikus Maduro nem volt képes helyettesíteni a rákban elhunyt Nagy Alapítót. A teljhatalmat biztosító centralizáció tekintetében Venezuela szintén sokkal közelebb áll a jobboldali Thatcherhez, Orbánhoz, Erdoganhoz, mint a nyugat- és észak-európai szocdemekhez. A skandináv modell lényege ennek pont ellenkezője: a sokszínű társadalmi érdekeket figyelmen kívül hagyó centralizácó helyett a létező legnagyobb fokú decentralizáció, állandó egyeztetés, empowerment, érdekharmonizáció. A kevesek gazdasági fölénye helyett esélyt adni mindenkinek arra, hogy versenyezzen. A chávezi rendszernek tehát nem a neoliberális „ortodoxia” az ellentéte, hanem a nyugat-európai jóléti állami hagyomány, amely széles rétegeket képesség tett a versenyre. Chávez rendszere ezt nem adta meg az embereknek, hanem ugyanolyan függővé tette őket, mint Kádár szocializmusa Magyarországon.
És itt egy újabb ponthoz érkeztünk el. A „szocialista” Venezuela a fejlesztőállami iparpolitika helyett igen komoly államosításokat hajtott végre számtalan szektorban, és mesterségesen kontroll alatt kívánta tartani az árakat, akár csak a szovjet rendszerek. Amikor világossá vált számára, hogy ez képtelenség, akkor racionális belátás helyett az ellenségképzés és az erőszak útjára lépett, ami ismét csak rontani és nem javítani szokta a helyzetet. A nyugat-európai jóléti állam nem helyettesíteni kívánta a gazdasági versenyt, hanem igazságossá tenni azt. Mindez minden mutató szerint sikerült is neki a hetvenes években kezdődő neoliberális, osztály alapú ellentámadásig. Az addig sokkal magasabb gazdasági növekedés, foglalkoztatás és bérarány ezek után tartósan csökkenni kezdett. Ráadásul az addig alacsony állami és magánhitel állomány a neoliberális ellenforradalom után minden képzelet felülmúlóan emelkedni kezdett. A privatizált keynesiánizmus (az adósságból finanszírozott növekedés) nélkül a thatcheri és reagani rendszerek ugyanúgy összeomlottak volna, mint Chávez Venezuelája. A nyugat-európai baloldal korábbi jóléti kapitalizmusa nem csak hogy nem omlott össze úgy, mint a chávezi államszocializmus, de kifejezetten sikeres volt, sokkal sikeresebb, mint az azt követő új ortodoxia.
A globális baloldalnak tehát a gazdasági jobboldal bugyuta leegyszerűsítésekre és összemosásra alapuló kárörvendése ellenére sem szabad Chávez menthetetlen társadalmi kísérletének apologétájává válnia. Nincs is erre szüksége. A valóságban ugyanis ő az igazi ellenpólus, nem pedig a gazdasági elit által felelős ortodoxiának bemutatott, ám Piketty által a maga nyers igazságtalanságában leleplezett elitkapitalizmus.
