Annak ellenére, hogy Kertész Imre – főleg az esszéiben, abban is, amelynek a címét e nekrológ fölé írtam – megküzdött a történelmi dilemmákkal, és olykor ingadozott is a megítélésükben, voltaképpen azt gondolta, ki is mondta, hogy a történelmi, politikai és erkölcsi ítélet (régebben ezt úgy foglalták volna össze: a filozófiai ítélet) alkalmatlan a holokauszt rejtélyének fölfejtésére. Hegel volt az utolsó, mondta, akinek effajta ítélet kimondására – az ész képzete, talán tévképzete révén – még módja nyílott, akinek mintha még joga lett volna rá.
Az ész elévült, Isten meghalt – az olyan külsődlegességek, mint az európai történelem (nem szólva a „nemzetiszocializmus”, a „fasizmus”, a „totalitarizmus”, az „antiszemitizmus” szánalmas segédfogalmairól) egyszerűen nem érnek föl ahhoz, ami Auschwitzban megtörtént. Amit Robert Antelme, Tadeusz Borowski, Primo Levi, Pilinszky János – és mindenekelőtt Kertész Imre – leírt, nem történeti leírás. Haboznám azt állítani, hogy ezek a szövegek valaminő Isten nélküli valláshoz tartoznának. Auschwitz tökéletesen föltárt, mondja Kertész, minden részlet ismert, ismerjük a hozzá vezető és a belőle elágazó utakat is – mégis megfejthetetlen, néma, kimondhatatlan titok.
Gyász, szánalom, együttérzés, fölháborodás: mindez túl kevés és túl sok, hiszen ezek a morális érzések emberekre és emberi viszonylatokra vonatkoznak, és Auschwitz vagy nem emberi, vagy pedig olyan emberiség sorsához tartozik, amelyet nem értünk, s amelynek az arcmása: üres fekete négyzet.
Elhordozhatatlan, és „botrány”, ahogyan Pilinszky és az Újszövetség nyomán Kertész is mondja; de ha igen, akkor „botrány” az ily módon föltárult és végső soron megérthetetlen emberiség, l’espèce humaine, az emberfaj – ez Robert Antelme könyvének címe, amely közvetlenül ellentmond Montaigne condition humaine-fogalmának – puszta léte is.
Nem tudjuk, hogy igaza van-e Kertész Imrének. Reméljük persze, hogy nincs. Hiszen az ő igazát, ha igaz, nem lehet elviselni. Ő se tudta elviselni. Innen a híres mosolya. Innen az az odavetett mondata az egyik interjúban, amely szerint az írás fölösleges – de maga az élet is fölösleges, meg minden.
Írunk meg élünk mindazonáltal, s ha Kertésznek igaza van, akkor azon az áron tesszük, hogy próbálunk megfeledkezni Auschwitzról.
De nem lehet.
