Magyarországon és általában Kelet-Európában sokak számára a nemzetközi nőnap, amelyet világszerte több mint száz országban március nyolcadikán ünnepelnek, az év egyik legértelmetlenebb ünnepének tűnhet – hiszen mi ünnepelnivaló van csupán abban, ha valaki nő? És ha már ezt megünnepeljük, akkor a férfiaknak vagy az egyéb nemmel azonosulóknak miért nem jut egy ugyanilyen elterjedten ünnepelt nap? A nőnap mifelénk manapság leginkább a virágcsokrokról, nőnapi akciókról és kuponokról szól. Ez azonban korántsem volt mindig így.

Fotó: Az asszonyok menete Versailles-ba / Forrás: Bibliotheque nationale de France

Történelmi gyökerek

A nőnap eredetileg a nemzetközi munkásmozgalomból bontakozott ki, és a női egyenjogúság és a nők szabad munkavállalásáért agitáló, demonstratív napként indult. Ünnepként először az 1910-ben Koppenhágában megtartott Második Nemzetközi Női Konferencián, a szocialista Luise Zietz és Clara Zetkin javaslatára kiáltották ki, habár ekkor még nem jelöltek ki neki hivatalos dátumot.

A javaslatot az 1909-ben kezdődött, Clara Lemlich által vezetett New York-i női textilmunkások sztrájkja ihlette, amely 1910 februárjában végződött a munkások és a gyártulajdonosok közti megegyezéssel.

1911 márciusában sok ezer nő tüntetett többek között Dániában, Németországban, Svájcban és az Osztrák-Magyar Monarchiában a nők diszkriminációja ellen, a nők szabad munkavállalásáért, a szavazati jogért és azért, hogy nők is betölthessenek köztisztviselői pozíciókat.

Női tudat és a kollektív cselekvés

A nemzetközi nőnap forradalmi gyökereinek tiszteletére ebben a cikkben a történelem folyamán nők által indított és női többséggel végrehajtott társadalmi megmozdulásokról, tüntetésekről, sztrájkokról szeretnék megemlékezni. Azonban hangsúlyozottan nem a kizárólagosan női problémák (értem ez alatt a női egyenjogúság, a nők szexuális, társadalmi és politikai elnyomása) által kiváltott mozgalmakról lesz szó, hiszen ezek érthető és nyilvánvaló módon női többségű részvétellel zajlanak le, hanem azokról, amelyek nem csak nőket érintő problémák miatt robbantak ki, és valamiért elsőként mégis többségében nők vonultak az utcára kereteiken belül.

Temma Kaplan történész az ilyen típusú társadalmi megmozdulást a kollektív cselekvésben a „női tudat” megjelenéseként látja. A női tudatot itt úgy kell érteni, hogy az utcára vonuló nők az adott kor és társadalom által elvárt nemi szerepek szerint cselekednek és elfogadják azt (pontosabban fel sem merül, hogy megtámadják, hiszen legsürgetőbb problémájuk általában nem ez volt), azonban a szereppel együtt megkövetelik az azzal együtt járó jogaikat. Követelik az élet fenntartásához legalább a minimális szükséges körülményeket, amely követelés gyakorta forradalmasítani tudta a hétköznapi élet csatornáit.

A kollektív cselekvés nemek szerinti felosztása általában a szintén nemek szerinti munkamegosztásból következik. Az ennek alapján történő munkamegosztás a nők feladataként kezeli az élet megőrzését és fenntartását, gondoskodó, anyai szerepet tulajdonítva nekik. Ez a megosztás a munkapiacon valamilyen szinten a mai napig élő jelenség, gondoljunk csak arra, hogy melyek azok a szakmák, amelyeket hagyományosan női szakmáknak tartunk, és amelyekben a munkavállalók vitathatatlan többsége nő: az oktatás, az egészségügy bizonyos területei (ápolók, gyermekgyógyászok), az óvodák, adminisztratív munkakörök. Mind-mind olyan terület, amely valamilyen módon kapcsolódik a gondoskodó, kiszolgáló hagyományos női szerephez.

Éhséglázadások a 18. században

A nők 19. században meginduló és a 20. században folyamatosan erősödő politikai tudata és a női egyenjogúsági mozgalmak előtt a nemi munkamegosztás nyilván még sokkal erősebben jelentkezett, mint később, hiszen a nők nagyon nagy többsége munkapiaci értelemben nem dolgozott, hanem a háztartást vezette és a gyermekeket gondozta.

A nők által vezetett, ám kollektív célokért küzdő mozgalmakat nagyon gyakran az élelmiszerhiány vagy a nagyon magas kenyérárak robbantották ki. Az ilyen indokkal kezdődő tüntetéseket fedőnéven éhséglázadásoknak nevezik. Az éhséglázadás gyakran csak egy eleme volt egy-egy nagyobb eseménynek, vagy azok kirobbantó indoka volt.

A 18. században többek között Írországban, Belgiumban, Hollandiában és Németországban törtek ki éhséglázadások. 1776 és 1779 között az amerikai függetlenségi háború idején több mint harminc alkalommal tüntettek tömegek és fosztottak ki kereskedőket és boltosokat az általános élelmiszerhiány miatt. Pontos adatokat ezeknek az eseményeknek a résztvevőiről nem lehet tudni, azonban korabeli források arra engednek következtetni, hogy nagyon nagy számban nők voltak.

A legismertebb éhséglázadás természetesen a francia forradalom keretein belül lezajló „Asszonyok menete”, amely 1789. október elején történt. Ez a menet, amelyet a párizsi nők a kenyérhiány miatt kezdeményeztek, valamint azért, mert „a férfiaknak nincs ahhoz erejük, hogy magukat megbosszulják”, a nők többhónapos forradalmi tevékenységét koronázta meg. Párizstól Versailles-ig vonultak, ahol végül arra kényszerítették a királyi családot, hogy visszatérjenek Párizsba a tömeggel.

Nők az utcán az első világháború idején

Az ipari forradalom következtében a nők munkapiaci helyzete a 19. században fokozatosan megváltozott. Volt, hogy a változó körülmények önálló megélhetést és magasabb életszínvonalat biztosítottak nőknek, de általában nem ez volt a jellemző. Az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó nőkre kettős teher nehezedett, hiszen a tíz-tizenkét órás gyári műszak után még a háztartáshoz és gyermekgondozáshoz tartozó feladatokat is nekik kellett ellátni.

Többek között ezekből a nehézségekből fakadt több, a női egyenjogúságért küzdő mozgalom is az időszakban (pl. a szüfrazsett mozgalom), de az éhséglázadás hagyományát leginkább az első világháború alatt kirobbanó kommunális sztrájkok folytatták. Ezek a sztrájkok az esetek többségében nem politikai követelésekkel indultak, hanem az emberhez méltatlan életkörülmények ellen kifakadó nők tömeges megmozdulásával.

Ezek közül vitathatatlanul a legnagyobb horderejű az orosz forradalmat közvetetten kirobbantó sztrájk volt 1917. március 8-án (a gregoriánus naptár szerint). A nemzetközi nőnap apropóján sok ezer petrográdi női munkás vonult utcára kenyeret és békét követelni.

A sztrájkhoz hamarosan csatlakoztak a férfiak által dominált szakszervezetek és politikai pártok is, és az addig csupán az életkörülmények javulását követelő mozgalom egyértelműen politikai és forradalmi színezetet kapott. A tüntetők ellen kivezényelt hadsereg nagy része csatlakozott a tömeghez, ahelyett, hogy rájuk lőttek volna, amely nagyban hozzájárult az esemény sikeréhez.

A sztrájk végül a cár lemondásába és az Ideiglenes Kormány felállításába torkollott, amelynek megdöntése pedig magával hozta az októberi szocialista forradalmat. A nők utcára vonulása 1917 elején egy olyan folyamatot indított el, amelyet az évtizedek óta a cári hatalom megdöntésén dolgozó illegális szervezetek kudarcai és az 1905-ben vérbe fojtott tüntetés után az adott történelmi pillanatban szinte mindenki esélytelennek látott, még maga Lenin is.

1917 augusztusában, Olaszországban is kitört egy, a petrográdi eseményekre emlékeztető megmozdulás Torinóban. Itt is a kenyérhiány miatt és a békéért vonultak az utcára a nők. Az esemény itt is kollektív sztrájkká nőtte ki magát, de a hadsereg beavatkozása nagyrészt letörte az ígéretesen induló tiltakozást.

Ugyan Spanyolország közvetlenül nem vett részt az első világháborúban, a háború a spanyol piacot és lakosságot is súlyosan érintette. Malagában, amely a 19. század második felétől az anarchizmus egyik központjának számított, 1918 januárjában tiltakozni kezdtek a nők az élelmiszerhiány miatt. Abban bízva, hogy a hadsereg nem fog egy csak nőkből álló tömegre rálőni, nem engedték, hogy férfiak is csatlakozzanak hozzájuk. Ez a számításuk azonban nem jött be, és a tüntetést a hadsereg végül szétverte. A malagai események után hasonló megmozdulások történtek szerte Spanyolországban, például Barcelonában, Valladolidban és Valenciában is.

Gondoskodó szerep az éhséglázadások után

A 20. század második felében és napjainkban a nők már általában nem egyszerűen kenyérért tüntetnek. Természetesen a női többségű tiltakozások továbbra is, és a feminista mozgalom hatvanas években kirobbanó második hulláma óta egyre inkább azok, amelyek kifejezetten a női jogokért küzdenek. Azonban azok a társadalmi mozgalmak, amelyekben jelentős vagy túlnyomó hányadban nők a résztvevők, és követeléseiket közösségi érdekek mentén határozzák meg, továbbra is megtartották a hagyományos női szereppel megegyező vonalukat.

Tökéletes példa erre az 1956-os magyar forradalom leverése utáni úgynevezett „Asszonytüntetés”, amelynek nagyrészt férfi szervezői tudatosan játszottak rá a konzervatív nő-képre, a fiaikat és férjeiket sirató asszonyok szerepére. 1956. december 4-re a következő szöveggel hívták a magyar nőket tüntetésre: „Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor!”. Ugyan a szöveg azt a benyomást kelti, mintha a forradalomban addig nem vettek volna részt nők, ami nyilvánvalóan nem volt igaz, maga az esemény olyan szempontból sikeresnek mondható, hogy a hatalom valószínűleg azért nem alkalmazott erőszakot a tömeges felvonulás ellen, mert csak nők vettek részt rajta.

Ugyanígy példaként említhetők az 1984-1985-ben zajló angliai bányászsztrájkok női résztvevői, hivatalosan a „Nők a bányabezárások ellen” szervezet. Eleinte a szervezet tagjai csak annyiban vették ki a részüket a sztrájkból, hogy az élelmiszerellátást szervezték meg, majd egyre inkább vállaltak politikai szerepeket is.

Napjainkban a „Black Lives Matter” mozgalom („A fekete életek számítanak”) több fiatal fekete férfi rendőrök általi meggyilkolása miatt robbant ki, a mozgalom megalapítói pedig három nő: Alicia Garza, Opal Tometi és Patrisse Cullors. A mozgalom, hivatalos honlapjuk szerint, egy „ideológiai és politikai beavatkozás egy olyan világban, amelyben a fekete életeket rendszeresen és szándékosan kioltják. [A mozgalom] megerősíti a fekete emberek társadalomhoz való hozzájárulását, emberségünket és kitartásunkat a halálos elnyomással szemben.” A „Black Lives Matter” természetesen férfiakat és nőket is magába foglal, valamint egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a rendőri brutalitás női áldozataira is, ám amiatt, hogy nők alapították és először fiatal férfiak igazságtalan sorsa ellen tiltakoztak, a mozgalom a politikában a nők anyai szerepben való megjelenésének újabb példájaként említhető.

Jelenleg Magyarországon megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobb hatású és a legszélesebb körben elterjedt társadalmi megmozdulás a tavaly év végén kirobbant pedagógustiltakozás.

Az MTA 2015-ben a közoktatás indikátorrendszeréről kiadott publikációja szerint az „összes főállású (teljes munkaidős) pedagógus több mint 80 százaléka nő, a részmunkaidős pedagógusok között az arány 70, az óraadók között 60 százalék körüli. […] Programtípusonként is vizsgálva a teljes munkaidős pedagógusok között az óvodákban majdnem 100 százalék a nők aránya, az általános iskolákban 80 százaléknál nagyobb. A legalacsonyabb az arány a szakiskolákban, ahol a teljes állású pedagógusoknak kevesebb mint fele nő.”

Ezekből az adatokból logikusan következtethető, hogy a tiltakozásokban résztvevők között is túlnyomó többségben nők a résztvevők, annak ellenére, hogy a mozgalom jelenleg két legismertebb alakja férfi.

A pedagógustüntetés mellett ilyen szempontból az egészségügyi dolgozók szintén tavaly megindult tiltakozássorozata említhető, hiszen ebben a szektorban a legrosszabb helyzetben lévő munkavállalók – a szakápolók, az ápolók és a kisegítő személyzet – többsége is nő. Az egészségügyi dolgozók tiltakozásának legismertebb alakja ráadásul szintén nő, „a fekete ruhás ápolónő”, Sándor Mária.

Ma, a nemzetközi nőnap alkalmából felmerülhet a kérdés, hogyan lehet az, hogy még ma is a létminimumhoz szükséges körülmények hiánya kényszeríti a legnagyobb számban a nőket az utcára. Miért van az, hogy a hagyományosan női szakmának számító munkakörök azok, amelyek a legkevésbé biztosítják ezeket a minimális körülményeket? A válasz erre a kérdésre valószínűleg abban rejlik, hogy a hagyományosan női szakmák alacsonyabb presztízzsel rendelkeznek, ami alacsonyabb bérekkel jár együtt. Ebből következik, hogy ezeknél a szakmáknál gyakrabban nem biztosítottak a normális munka-és életszínvonalhoz szükséges körülmények, mint a férfiak által dominált szakmáknál.

Persze mondhatjuk, hogy a 18. század óta előrelépés történt – hiszen ma már nemcsak a kenyérhiány a probléma, hanem a krétahiány és a túlóradíj hiánya, vagy legvégső esetben a teáé. De az biztos, hogy a nők és az egész társadalom összefogására is szükség lesz ahhoz, hogy a nők ma is fennálló hátránya éppúgy a múltba vesző emlék legyen, mint az, hogy nem is olyan rég még nem szavazhattunk vagy nem vállalhattunk munkát a férjünk, apánk engedélye nélkül.