Kövér Lászlók és Kovács Ákosok rendszerében élünk

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Kövér Lászlónak és Kovács Ákosnak kellett némi figyelem, és ha mással már nem is nagyon sikerült előtérbe kerülni a migránsozási viharok közepette, egy jól bevált nőgyűlölő, „majd én megmondom, hogyan valósítsd meg magad, kisanyám” eszmefuttatással elértek némi nárcizmus-simogatást. Ami olyan szempontból nem is baj, hogy az internetet elárasztották azoknak a nőknek és férfiaknak a kommentjei, akik tiltakoznak az ellen, hogy a nőket szülő- és főzőgépekké alacsonyítsák le, a férfiakat pedig kőbunkó nőgyűlölőkké.

12347659_1011474918875786_3379258530715884431_n.jpg

Az viszont baj, hogy függetlenül attól, Kövér és Kovács éppen megnyilvánul-e, ez a társadalom a Kövér Lászlók és Kovács Ákosok rendszere, amelyben nem csak a Kövér Lászlók és Kovács Ákosok, hanem a férfiak többsége és az állam is profitál abból, hogy szinte csak nők végzik el a gyermekgondozással, háztartással kapcsolatos teendőket. És a legtöbben még azt is gondolják, hogy ez a nőknek jó.

De ha ez a „szerep”, amely a házimunkából és a gyerekek ellátásából áll, annyira előnyös a nők számára, akkor miért járnak ezek a tevékenységek ekkora kiszolgáltatottsággal? Miért sodorja az állam az egyedülálló anyákat szegénységbe a létminimum alatti ellátásokkal? Miért nem fogadja be az anyákat a munkaerőpiac, ha a család fizetése nem elég? Miért nem lehet babakocsival (tömeg)közlekedni a városokban? Miért megalázó élmény a szülés nők tömegeinek? Miért nincs elég hely az anyaotthonokban? Miért olyan alacsony összegű a gyes és a családi pótlék? Miért vegzálják egyfolytában a nőket azzal, hogy szar anyák, akik nem megfelelően gondoskodnak a gyerekeikről? Ha ennyire jó otthon lenni, főzni, mosni, takarítani, gyerekre vigyázni, akkor miért csak a nők élvezik ezeket a tevékenységeket?

És ha már férfi és női szerepekről is beszélgetünk, a gyermekvállalást helyezve a középpontba, akkor az olyan nagyon idealizált férfiúi szerepről miért csak annyi szó esik, hogy a férfiak bizony férfiasak és önmegvalósítanak?

Miért nem hallunk eszmefuttatásokat konzervatív véleményformálóktól arról, hogy a férfi feladata, hogy tisztelje a nőket? Hogy a tisztelet azt jelenti, partnerként kezelem a másikat? Hogy akit partnerként kezelek, azt nem akarom kiszolgáltatott helyzetben látni, például nem várom el tőle, hogy anyagilag és érzelmileg is kiszolgáltassa magát nekem? Hogy a férfi ugyanúgy felelősséggel tartozik a gyerekeiért, ugyanúgy gondoskodnia kell róluk, mint a nőnek, akkor is, ha éppen nem élnek együtt? Hogy ha egy kapcsolat nem működik, akkor is kötelességük fizetni a gyerektartást, és hogy gerinctelen dolog minimálbérre bejelenteni magukat csak azért, hogy a gyereknek minél kevesebb pénz jusson? Miért nem beszélnek arról, hogy a hatóságoknak meg kellene védeni a nőket a partnerkapcsolati és nemi erőszaktól? Vagy arról, hogy egy „igazi férfi” miért is tart annyira egy olyan társadalomtól, ahol a partnere nem a gyereknevelésben és a házimunkában valósítja meg önmagát? Miért akarja elhitetni minden egyes nővel, hogy a házimunkán, szülésen és gyereknevelésben kívül másban nem is lehetnek igazán tehetségesek, másban nem teljesedhetnek ki?

Ha már minden áron ránk akarják erőltetni a „hagyományosként” címkézett női-férfi szerepeket, és közlik velünk, kötelességünk szülni nekik (!) gyerekeket, akkor miért nem fektetnek ugyanakkora hangsúlyt a saját férfiúi kötelességeikre?

Valószínűleg a szokásos zagyva, természet-hagyomány-szociáldarwinizmus háromszögben mozgó butítás lenne a válasz, amiben valami csökevényesen értelmezett evolúciós elmélet keveredik a „mindig is így volt, tehát nem lehet másképpen sose” brilliáns levezetéssel.

Nem csak azért kár az ilyenekre energiát szánni, mert fájdalmasan egyszerűek, hanem mert kellenek a majmok, Darwin meg a romantizált családkép ahhoz, hogy bárki rájöjjön: kiszolgálva lenni kényelmes. Kiszolgáltatottnak lenni pedig nem. Kötelezettségek nélkül kényelmesebb élni („önmegvalósítani”), a kötelezettségeknek állandóan megfelelni pedig nem.

A jelenlegi, a gyerekgondozást, házasságot és házimunkát kizárólag a nőkön számon kérő rendszer nem csak annak kellemes, akit kiszolgálnak, hanem az államnak is, hiszen gyakorlatilag semmit nem kell nyújtania a nőknek.

Nem kellenek krízisszállók, -lakások bántalmazott nőknek, hiszen maguk választották partnerüket, vagy miért nem hagyták ott őket korábban. Egyébként is, biztos ő a hibás, minek provokálta. Nem kellenek szociális bérlakások, átmenetileg anyaotthonok. Gondoskodjon maga a gyerekéről. Nem megy egyedül? Akkor se kapjon semmit a nő, menjen a gyerek a gyermekvédelmi rendszerbe! Minek keresnének ugyanannyit a nők? Tartsa el őket a férjük! Majd elkéri szépen a konyhapénzt minden nap, másra minek költene?

Az államnak nem kell biztosítania létminimum feletti ellátást, méltó fizetséget a munkáért, amit a nők a magánszférában ingyen végeznek, mert ez a dolguk, erre születtek. Nem kell lakhatási lehetőség azoknak, akiket partnerük kizár vagy elüldöz a közös tulajdonból. Béküljenek ki, minek hagyta ott. Nem kell minőségi ellátást a gyerekeknek, hiszen ha a gyerekkel gond van, az úgyis az anyuka hibája. Oldja meg. Nem kell azoknak a nőknek, akiket bántalmaz a partnerük, akiket megerőszakolnak, hiszen biztos nem teljesítették be eléggé a „női princípiumukat”, különben nem érte volna őket baj.

Olyan nagyon kényelmes mindez annak, aki a rendszernek haszonélvezője, mert a természetre és hagyományra hivatkozva bárkit ki lehet zárni alapvető emberi jogokból, meg lehet fosztani méltóságától. Például úgy, hogy azt próbálják elhitetni, aki nő, az annyit is ér. Annyit, ahány gyereke van, annyit, amennyire szépen takarította ki a lakást, annyit, amennyire finomat főzött ebédre, annyit, amennyire ügyesen szolgálja az urát.

A nők önmegvalósítási lehetőségeit és társadalmi értékét ilyen módon a gyerekekre, a házasságra és a házimunkára korlátozni elsősorban a nők méltóságát sérti, és az ő jogaik korlátozásának ágyaz meg, de a férfiakra és a gyerekekre nézve ugyanennyire megalázó. A férfiak passzív, kötelezettségmentes haszonélvezői a háztartásnak és a házasságnak, a gyerekek pedig statisztikai adatok vagy szükséges velejárói a női létezésnek, tárgyai a nők önmegvalósításának.

Elég szomorú, hogy Kövér és Kovács arra használja a hatalmát, hogy ezeket a megalázó nézeteket terjesszék a nőkről, férfiakról, gyerekekről, és végső soron saját családjukról. De az még elkeserítőbb, hogy a kövéri és kovácsi mélységek már régóta beették magukat a társadalomba, és mérgezik az emberek, elsősorban a nők és gyerekek életét, akik nem kiszolgáltatottságra, hanem partneri, tiszteletteljes emberi kapcsolatokra vágynak. Ahogyan mindenki, nemre és korra való tekintet nélkül.

Olvass tovább!