Csönd van, mintha nem is rezzennénk – WTF baloldal

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

„Ha ma is meg tudna szerveződni egy olyan autonóm mozgalom, amely egyszerre tudna küzdeni a demokratikus és a szociális jogokért, az még a jelenlegi nehezített körülmények között is simán le tudná váltani a megfáradt és megvetett politikai elitet. Sajnos azonban ilyen mozgalom még a kanyarban sincs, és nem is lesz mindaddig, amíg a radikalizmust bevállaló baloldalt az ellenzéki oldalon domináns liberálisok legalább olyan ellenségnek tekintik, mint a szélsőjobbot” – Kalmár Szilárd szociálpolitikus, aktivista írása a WTF Baloldal sorozatunkban, melynek korábbi darabjait itt olvashatod.

kalmar_szilard_wtfbal.jpg

Eredeti kép: Mstyslav Chernov / Unframe – Wikipedia

Baloldaliként sok kérdésre kell ma választ keresnünk. Például arra, hogy a jobboldali liberálisok és a retrográd balosok között fel lehet építeni egy modern baloldalt? Vagy arra, hogy lehet tömegmozgalmat építeni úgy, hogy felvállaljuk a hagyományos baloldali értékek mellett a liberálisnak mondott multikulturális értékeket is?

Az tény, hogy a magyar baloldal valahol utat vesztett – ez talán nem meglepő egy olyan országban, amelynek nem volt győztes forradalma, szabadságharca, ahol a politikai, gazdasági és kulturális elit mindenkoron külön alkukra kényszerült az elnyomókkal –, azonban ez nem jelenti azt, hogy nem kell kiutat keresni ebből a helyzetből.

Miként jutottunk el a zord mai valósághoz? Elsősorban azt kell megérteni, hogy a rendszerváltás a többség számára nem jelent értéket, mert milliók élethelyzete akkor vált szélsőségesen bizonytalanná. A politikai szabadságjogok a társadalom többsége számára értéktelenné váltak két évtized alatt, a választók a demokráciából nem láttak mást, csak a pártpolitikai acsarkodást és az egymást érő korrupciós botrányokat. Eközben a melós gyár nélkül maradt, a falusi ember pedig soha nem látott mértékben lett eltávolítva a földtől, a boldogulás szinte egyetlen lehetőségétől. Az elmúlt negyedszázad szomorú mérlege az, hogy kilencmillió ember számára megszűnt a mindennapok biztonsága, mára luxus egy jól fizető munkahely és a normális, fűtött otthon is.

Az, hogy ez így alakulhatott, szükségszerű következménye annak, hogy már sok-sok évtizeddel ezelőtt szétverték a dolgozói érdekvédelem hagyományos szervezeteit, a szakszervezeteket, és mindenkoron tudatosan megakadályozták, hogy alulról jövő, azaz valóban civil kezdeményezések megerősödjenek. Nyilvánvaló tény, hogy Magyarországon ma nincs sem civil baloldal, sem politikai baloldal, és a helyzet nemzetközi szinten sem sokkal jobb. A görög Sziriza sikere adott ugyan némi optimizmusra okot, azonban a kapitalizmus egyik legsúlyosabb válságának menedzselése a trojka diktátumainak megfelelően és a pártszövetség baloldalának lefejezése után ez sem az, amit példaként lehetne mutogatni.

A világpolitikai helyzet ma ugyanaz, mint egy évszázaddal ezelőtt. Nacionalizmus álarca mögé bújó, befolyásért küzdő imperialista nagyhatalmak egyre nyilvánvalóbb, polgárháborúknak álcázott küzdelme zajlik Szíriában, Irakban vagy Ukrajnában, a lerombolt és emiatt a kilátástalan helyzetbe sodort országokból milliók indulnak el azokba a zárványokba, ahol még némi esély van a békés boldogulásra.

A kapitalizmus egyre szélsőségesebb arcát mutatja nekünk határainkon innen és túl egyaránt. Összefonódott gazdasági és politikai maffiák virtuális számlákon virtuális nullákat szaporítanak profit gyanánt, ennek mellékterméke a háborúk egész sora, a föld mind nagyobb területét elpusztító környezetszennyezés és a száz év alatt megduplázódott lélekszámú emberiség egyre mélyebb és kilátástalanabb nyomora. Mindezt egyre kegyetlenebb és cinikusabb diktatúrák menedzselik erőszakszervezeteikkel.

Számomra nyilvánvaló, hogy lokális és globális szinten az elsődleges feladatunk ma is az, hogy harcoljunk a kapitalizmus kizsákmányolása ellen, mivel a felsorolt hazai és nemzetközi válságjelenségek mögött a rendszer féktelen profit- és hataloméhsége húzódik meg! Egymással küzdő nagyhatalmak pénzelik a nacionalista mozgalmakat, a szükségszerűen kirobbanó polgárháborúkat, és eközben globális vállalatóriások pusztítják el élővilágunkat. Az, hogy mindez ilyen simán működhet, szükségszerű következménye annak, hogy a nemzetközi antikapitalista baloldal és a zöldmozgalmak hihetetlen meggyengültek az utóbbi évtizedekben. Nem a Szovjetunió hiányzik, hanem Genova, Seattle és a számos harcias kiállás egy jobb és élhetőbb világért. Ma már szinte semmi reményünk arra, hogy megállítsuk a kapitalizmus elszabadult gépezetét. Az emberiség kollektív önvédelmi mechanizmusai nem működnek, a rendszer kritikusai pont úgy sodródnak az eseményekkel, mint annak egyre kisebb számban lévő haszonélvezői.

Tehát nagyon aktuális ma is a lenini kérdés: „mi a teendő?”. Ma a baloldal általában egy jámbor, krónikusan kompromisszumkész valami szinte minden országban. Ezzel nem is lenne baj, ha működnének az érdekérvényesítés és az osztályharc korábban bevált eszközei, mint a demonstrálás, a sztrájk vagy a választási rendszeren keresztüli hatalomátvétel. Ezek azonban nem működnek. A tüntetőket olykor még a centrumországokban is gond nélkül lesittelik, a sztrájkoló munkások gyárát előbb számolják fel, mint hogy követeléseiket érvényesíteni tudnák; ha a választásokon győztes párt túlzottan megszorításellenes, megpuccsolják, vagy egyszerűen esélyt sem kap kormányalakításra.

Így nem meglepő, hogy a radikalizmusát elvesztő baloldal helyét átveszi a tőkével minden morális gond nélkül lepaktálni tudó szélsőjobb, amely ideológiai gumicsontokkal tereli el a tömegek figyelmét a valódi problémáról, a kapitalista világrend súlyos válságáról. A nemzeti, vallási vagy piacpárti fundamentalisták, azaz a fasiszták népszerűsége azért is természetes, mert ők a politikailag aktív középosztályt mozgósítják és részesítik előnyben a javak elosztása során, azon alsó kétharmad rovására, amelyet egyre mélyebb testi és lelki nyomorba taszítanak világszerte. A peremre szorítottak képtelenek arra, hogy lázadjanak, összefogjanak a rendszerrel szemben. Nem meglepő, hogy ebben az elnyomorodó közegben a szélsőjobb a nyilvánvaló osztályérdekek ellenére is kiválóan tud mozgósítani azzal, hogy kilépési és érvényesülési lehetőséget mutat a gyűlöletmozgalmakba becsatlakozók számára.

Az is jelentős probléma, hogy ma rendszerkritikus csoportok csak a felsőközéposztály szintjén szerveződnek, általában zavaros ideológiai alapokon. Például Magyarországon az ellenzéki pártok és mozgalmacskák vergődése emiatt meglehetősen komikus is, mert azt látjuk, hogy az önjelölt népvezérek vagy a parlamenti székbe kétségbeesetten kapaszkodó politikusok lényegében semmi olyat nem tudnak mondani, amit komolyan lehetne venni. Gondoljunk csak Hiller Istvánra, aki hosszas tanakodás után kijelentette, hogy a menekültügy, az egyik legfontosabb társadalmi probléma kapcsán nem tudnak mást mondani, mint Orbán Viktor.

Idehaza vannak ugyan kezdeményezések arra, hogy a passzív és szkeptikus tömeget megszólítsák és mozgósítsák, de ezek alapvetően értelmiségi és sajnos kifejezetten elitista jellegük miatt nem lehetnek sikeresek. Nem lehet eredményt elérni úgy, hogy csak kisebb társadalmi csoportokat, azokat is csak külön-külön megszólítva mozgósítunk. Főleg nem lehet olyan mozgalmak sikerében bízni, amelyek csak a nyomorba taszítottakkal, a totálisan kiszolgáltatott élethelyzetű emberekkel foglalkoznak. A baloldal közvetlen mozgósítási bázisa ma is a töredezettnek tűnő, osztálytudattal nem rendelkező, ugyanakkor nagyon is létező modern munkásosztály kell legyen Magyarországon is. A hatalom minden képviselőjét megvető, a romló életkörülmények és a kilátástalanság miatt egyre dühösebb alsó kétharmad. Ezt a tömeget kizárólag a szociális biztonság ígéretével lehet megmozdítani.

Ma a baloldali politikai csoportoknak esélye sincs arra, hogy ezt a feladatot el tudják látni. Vajon a jelenlegi kilátástalan helyzetben érdemes a múlt egykor sikeres megoldásaihoz fordulni? Természetesen igen. A hazai és a nemzetközi munkásmozgalom munkásfillérekből építette fel magát, autonóm szervezeteket tudtak létrehozni, közösségi helyeket, nyomdákat, sportlétesítményeket fenntartani, amelyekkel ideológiailag mozgósítani tudták a tömegeket és képesek voltak fejlett és határozott osztályharcos tevékenységre, azaz önvédelemre. Ha ma is meg tudna szerveződni egy olyan autonóm mozgalom, amely egyszerre tudna küzdeni a demokratikus és a szociális jogokért, az még a jelenlegi nehezített körülmények között is simán le tudná váltani a megfáradt és megvetett politikai elitet. Sajnos azonban ilyen mozgalom még a kanyarban sincs, és nem is lesz mindaddig, amíg a radikalizmust bevállaló baloldalt az ellenzéki oldalon domináns liberálisok legalább olyan ellenségnek tekintik, mint a szélsőjobbot.

Most tehát a WTF baloldal kérdésre csak az a válasz adható, hogy elölről kell kezdeni az egészet. Ha már sikerül egy hiteles szerveződést felmutatni, lesz mozgalom és lesz párt, akkor elindulhatunk. Az, hogy miközben ezeket a sorokat írom, nálunk és Európában mind több helyen csak a fasiszta és a méginkább fasiszta erősödés van napirenden, a baloldaliak hibája is, mert minden komolyabb ellenállás nélkül tűrtük, hogy átvegyék a helyünket olyan társadalmi csoportokban, ahol erre korábban semmi esélyük sem volt. Minden zord tény ellenére baloldaliként a legfontosabb morális kötelességünk ma is az, hogy cselekedjünk, szervezkedjünk. Ehhez ki kell mászni a romok alól, és fel kell építeni egy olyan új baloldalt, amely képes megfelelni a 21. század kihívásainak. Ez már csak azért is fontos, mert a hatalmat bitorlók helyzete csak látszólag megingathatatlan. Számomra nyilvánvaló, hogy Magyarországon rövid időn belül radikális politikai változások lesznek, amelyet szervezetten kell várnia a baloldalnak annak ellenére is, hogy konkrétan szinte semmi sem utal arra, hogy rohanunk a forradalomba…

 Kalmár Szilárd

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek még olyan sorozatok, mint a WTF Baloldal, támogass minket!
Olvass tovább!