Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Követeld a lehetségest: egy antikapitalista baloldal felé – WTF baloldal

Ez a cikk több mint 5 éves.

Gondolkodni kell azon, mit jelentene egy kapitalizmus utáni (szocialista, közösségi, nem magántulajdonra épülő) társadalom, és hogyan lehet elindulni felé – érvel Koltai Mihály, az Eszmélet folyóirat szerkesztője a WTF baloldal legújabb részében. Cikksorozatunk, a WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) azt az egyszerűnek tűnő kérdést teszi fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban.

 

A Kettős Mérce „Mi a baloldal?” kérdésére nem definíciós jellegű választ szeretnék adni. Az Eszmélet folyóirat szerkesztőjeként – amely, tudtommal, az országban az egyetlen magát antikapitalista baloldalinak deklaráló folyóirat – a baloldal egy lehetséges változata mellett kívánok érveket fölhozni. Néhány szót arról is szólnék, hogy a rendszerkritikai baloldal számára – ezt a terminust használom itt az antikapitalista vagy a kapitalizmussal szemben minimum kritikus baloldalra – miért (lenne) fontos az elméletalkotás.

Először is: magát a kezdeményezést a Mérce részéről nagyon fontosnak tartom. A rendszerkritikai baloldal legnagyobb problémája Magyarországon alighanem szétszórtsága: nem beszélünk egymással. Nézzünk körül a Magyarországgal szomszédos országokban: Romániában, Szerbiában, Horvátországban vagy Szlovéniában az utóbbi években megjelentek kritikai baloldali kezdeményezések, amelyeknek már van látható társadalmi befolyásuk. Egy részük intellektuális jellegű, mint a Critic Atac Romániában, vagy a Subversive Festival Zágrábban, mások már az országos politika szintjét is elérték, mint a szlovén parlamentbe bejutott és egyre népszerűbb Egyesült Baloldal. A Kelet-Európához sok tekintetben hasonló – bár még mindig kevésbé súlyos – társadalmi problémákkal megvert dél-európai EU-országok baloldali kezdeményezéseit (Sziriza, a spanyol Podemos, a portugál Bloco de Esquerda) nem szükséges bemutatni. Így a rendszerkritikai baloldal magyarországi gyengesége anomáliának nevezhető, hiszen az „objektív körülmények” nálunk semmivel sem jobbak, mint a felsorolt országokban. Sőt, Magyarországon a kelet-európai oligarchikus kapitalizmus még a polgári demokrácia legtöbb jellegzetességének a felszámolását is „kitermelte” (és mintha hasonló folyamatokat figyelhetnénk meg Nyugat-Európában is, csak kevésbé előrehaladott állapotban), egy tekintélyelvű-szélsőjobboldali állam irányába elmozdulva.

Mégsem mondhatjuk, hogy Magyarországon semmi sem történik. Az utóbbi években, évtizedben számos kezdeményezés megjelent, amely magában foglal valamiféle többé vagy kevésbé radikális kapitalizmuskritikát elméleti vagy gyakorlati szempontból, kezdve a baloldali blogoktól és weboldalaktól (Kettős Mérce, Fent és Lent, Dinamó, Transform, Munkások Újsága, rednews.hu) és intellektuális műhelyektől/folyóiratoktól (Helyzet Műhely, Kritikai Városkutatás Műhely, Fordulat, a már régóta létező Replika és Eszmélet), a pártkezdeményezéseken (Negyedik Köztársaság!, Balpárt) és mozgalmakon át (A Város Mindenkié, HaHa stb.), a Budapesten megjelent, a kritikai baloldalhoz köthető „helyekig” (Auróra, Gólya, Müszi). A párbeszéd hiánya viszont feltűnő, ami talán összefügg a politikai perspektíva (miért harcolunk hosszabb távon?) és a stratégiai gondolkodás (hogyan léphetünk a kívánt cél irányába?) mindenhol tapasztalható hiányával.

Megkockáztatom: hosszabb távú politikai célok és stratégiai gondolkodás nélkül a vereség szinte elkerülhetetlen, még olyan kezdeményezések esetében is, amelyek azonnali, akut problémákat próbálnak kezelni. A szilárd meggyőződés, a tisztázott elméleti-politikai hagyományok és a világos célok hiánya olyasmi, amit azonnal megérez a mindenkori ellenfél és az érdeklődő kívülálló egyaránt – és ez általában végzetes. Azt gondolom, európai és globális szinten is ez a baloldal legfőbb problémája: a „közönség” érzi, hogy a baloldal maga sem tudja, mit akar, vagy nem mer igazán hinni deklarált céljaiban. Sikerek ott vannak, ahol van erős hit a célokban (lásd Latin-Amerikában a „huszonegyedik század szocializmusának” mozgalmait), vagy ahol akut válsághelyzet alakul ki, és a baloldal hitelesen tudja magát bemutatni úgy, mint a „szenvedés enyhítőjét” (Görögország), hogy a mélyebb történelmi okokról most ne szóljunk.

Áttérve a tulajdonképpeni tartalmi kérdésre, arra, hogy mik legyenek a baloldal céljai, tézisszerűen azt mondanám: amit a neoliberális kapitalizmus utóbbi évtizedeiből megtanulhattunk (volna), az a reformizmus lehetetlensége. Amit Mitterrand Programme commun-jének annulálásától a Sziriza-kormány „kivégzéséig” láthattunk, az az, hogy Margaret Thatchernek bizonyos tekintetben igaza volt: „There is no alternative” – tudniillik a mai globális kapitalizmus kényszerfeltételeinek elfogadása esetén. Láthattuk a Sziriza-kormány esetében, hogy az európai hatalmi blokk már semmilyen kompromisszumra nem hajlandó egy önmagában nem túlságosan radikális szociáldemokrata programmal (a Sziriza Thesszaloniki Programjával) szemben sem – ahogy Donald Tusk kissé együgyűen bevallotta: elsősorban a „politikai fertőzés” (political contagion) veszélye miatt. Hiába sikerült egy gyökereiben antikapitalista, aktuális programjában szociáldemokrata javaslatokat megfogalmazó pártnak marginális státuszából az ország domináns pártjává válnia, az országot belülről és kívülről satuban tartó gazdasági érdekhálózatoknak mindez – tehát a demokratikus mandátum – semmit sem számított. Azaz, még ha egy adott országban a baloldal meg is nyeri a politikai csatát, a parlamentáris úton megszerzett államhatalom, amit kompromisszumok kikényszerítésére akar felhasználni, szinte semmit sem ér: a rendelkezésre álló pénzügyi eszközökkel (intézményes hitelezők és a szabad tőkeáramlás ténye) az adott állam könnyedén megtörhető. Mindez nem csak kis államokra igaz, mint azt a Mitterrand-kísérlet, vagy majd’ két évtizeddel később Oskar Lafontaine rövidéletű pénzügyminisztersége megmutatta: ezekben az esetekben a belföldi tőke „sztrájkja” (az itt is meglévő külső nyomás mellett a pénzügyi piacokon és a külkereskedelmen keresztül) végezheti el ugyanazt a piszkos munkát, amit Görögországgal szemben a Trojka.

Mindebből számomra az következik, hogy kénytelenek vagyunk újra szembenézni a „rendszerkérdéssel”, vagy ha úgy tetszik a forradalmi opcióval. Konkrétabban: gondolkodni kell azon, mit jelentene egy posztkapitalista (szocialista, közösségi, nem magántulajdonra épülő) társadalom, és hogyan lehet elindulni felé, ha kell, megkerülve a parlamentáris rendszert és a polgári állam választásokon keresztüli „elfoglalásának” projektumát. Abszurdnak és irreálisnak hangzik, ugye? De nem lehet, hogy ma parlamentáris reformizmusba, egy nem létező és lehetetlen szociáldemokrácia életre hívásába fektetni energiáinkat még irreálisabb és még hiábavalóbb? Itt és most nincs tér arra, hogy emellett konkrétan érveljek, de azt hiszem, az elmúlt évtizedek alapján legalább is „érzésre” világos, hogy ez a helyzet.

Mivel Magyarországon a baloldal nem létezik szervezett politikai erőként (a magukat időnként baloldalinak nevező neoliberális pártokkal nem foglalkozom most itt; az LMP pedig nem vállalta föl a baloldali orientációt), hanem csak szétszórt mozgalmakként és kisebb intellektuális csoportokként, ezért jelenleg csak jövőjéről beszélhetünk. Az utóbbi öt évben kiépült rendszer a parlamentarizmus funkcióit minimálisra zsugorította. Lényegében garantált, hogy a parlamentbe bejutó, a Fidesz-állampárton kívüli politikai erők a rendszer díszeiként, a demokratikus látszatot szimuláló legitimációs eszközként szolgálnak. Ha valami végképp irreálisnak tűnik (legalábbis számomra) Magyarországon, az az, hogy a parlamentáris rendszeren keresztül szociáldemokrata jellegű alternatívát lehetne építeni, és a korrupt, klientelista, nagyrészt félbűnözői elemek, illetve neoliberális technokraták által menedzselt magyar államot „használva”, a társadalmi erőviszonyokon érdemben változtatni lehetne a tőketulajdon nélküli társadalmi többség érdekében.

Tehát csak annak látom értelmét, hogy az államon kívüli baloldali társadalmi mozgalmak tovább építkezzenek, keressék a nemzetközi kapcsolatokat a magukhoz hasonló szervezetekkel. Befolyásuk növeléséhez azonban, szerintem elkerülhetetlen az egymással folytatott intenzív párbeszédük és valamiféle együttműködésük (vitafórumok, képzések stb.), egy orientációt adó, hosszú távú, antikapitalista stratégia szellemében, mivel az azonnali problémák, amelyeket enyhíteni próbálnak, szemmel láthatóan megoldhatatlanok a kapitalista világrendszerben. Azt gondolom, nem elég olyan általános elveket deklarálni, mint az egyenlőség vagy a szolidaritás. A kérdés nem ezek kívánatossága, hanem megvalósíthatóságuk. Ezért tisztázni kellene – s ez individuálisan értelmetlen, csakis közösen lehetséges –, hogy komolyan gondoljuk-e azt, hogy a termelőeszközök magántulajdonán és a piaci versenyen alapuló, globálisan működő tőkés rendszernek – ami szemünk láttára vezet egyre szörnyűbb háborúkhoz, társadalmi polarizációhoz és környezetromboláshoz – van alternatívája.

Az alternatíva nem lehet az államszocialista rendszer felülről vezérelt központi tervezése és politikai diktatúrája, hanem a munkahelyi önigazgatás, a kollektív és demokratikus tervezés, az egész társadalmat átszövő participáció valamiféle rendszerét kell, hogy jelentse. E kérdés elméleti átgondolásának van gyakorlati dimenziója is: a nem piaci-árutermelő logikát követő termelési formák, közösségek (szövetkezetek, alternatív lakóközösségek, szolidaritási hálózatok) kiépítése és támogatása, amelyek egy posztkapitalista, közösségi társadalom csíráinak tekinthetők (lásd a Görögországban a válság során kialakult több száz szolidaritási hálózatot). Elhisszük-e, hogy mindez – s tisztában vagyok vele, hogy csupán igen homályos jellemzést adtam most – lehetséges, hogy legalább elvileg van alternatívája a tőkés gazdálkodásnak, sőt, a tőkés civilizációnak?

Ha a válasz erre valójában (akár bevallatlanul) nem, és őszintétlen módon, lesütött szemmel kerüljük meg a kérdést, akkor azt hiszem, a baloldal végső soron mindig vereségre és középtávon – globálisan is – politikai kihalásra van ítélve (miként ez számos országban lényegében már megtörtént). Az ezzel kapcsolatos – részben elméleti – viták ezért nem hiszem, hogy öncélú, skolasztikus gyakorlatok lennének, hanem szükséges előfeltételei egy életképes baloldalnak, miközben nyilván a konkrét, hétköznapi „reformista” munka is tovább kell, hogy folyjon. (Itt jelezném, hogy talán hasznos lenne, ha a magyar kapitalizmuskritikus és/vagy antikapitalista baloldaliak az Eszméletet a párbeszéd, a közös elméletalkotás és stratégiai gondolkodás fórumának tartanák és használnák. Különösen mivel más ilyen jellegű fórum erre – tudtommal – jelenleg nem létezik.) Még sürgetőbbé teszi az ezen való gondolkodást a világtörténelmi helyzet, amiben vagyunk, ti. hogy nagyon úgy tűnik, a tőkés rendszer világméretű válságában „állunk benne”, amelynek egyelőre főleg szélsőjobboldali „kezelését” láthatjuk Európában és Magyarországon (és – a hagyományoknak megfelelően – háborús „kezelését” az USA részéről).

Magyarországon a „tőkén túli” társadalmi önszerveződés mindig akkor vált – s válik föltehetően a jövőben is – potens, reális alternatívává (Tanácsköztársaság, 1944-47, 56-os munkástanácsok), amikor nagyon nagy a baj, amikor lelepleződik a tőkeviszony-alapú társadalmi „anyagcsere” csődje. Ilyen értelemben tehát potenciálisan „itt az idő” – de ez csak lehetőség, amit egyelőre a szélsőjobboldal lovagol meg.

Ahogy Udvarhelyi Tessza írta vitaindító cikkében: „a társadalmi változásért folytatott küzdelem színtere nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom olyan »puhább« területei is, mint a kultúra, az oktatás, a nyelv vagy a média. Vagyis az átfogó változáshoz nemcsak a mélyben rejlő gazdasági struktúrákat kell megváltoztatni, de azt is, ahogyan az emberek gondolkodnak, ahogyan és amit tanulnak, és amiben hisznek.” Ezt a – Gramsci kifejezésével – „állóháborút” csak őszinte és szilárd meggyőződéssel lehet vívni. Tudni kell, mit akarunk a mindennapi munkán vagy tűzoltáson túl, és rendelkezni kell valamilyen stratégiával. Ha úgy érezzük, hogy valójában blöffölünk, vagy magunk sem tudjuk, mit akarunk, úgy nem megy, nem mehet.

Összefoglalva: mivel a rendszerkritikai baloldal Magyarországon még csak embrionális formában, elméleti alakzatban létezik, a legfontosabb feladatnak az egymással való párbeszédet, saját világnézeti meggyőződéseink explicit átgondolását és a stratégiai gondolkodás kibontakoztatását látom. Nehéz még elképzelni is, hogy a mai Magyarország viszonyaitól miként lehetne eljutni oda, ahol céljaink (amelyek konkrét kidolgozása szintén kollektív társadalmi folyamat kell legyen) már nem csak nem-evilági fogalmak, hanem – legalább – létező lehetőségek. A lehetőség feltételeit kell megteremteni, még ha ez hosszú út is.

2015 augusztusában indítottuk el, még a Kettős Mérce blogon első nagy sorozatunkat, amelyben azt a kérdést tettük fel, hogy mi a baloldal Magyarországon, az Unióban, a világban.

A WTF baloldal sorozatban értelmiségieket, aktivistákat, művészeket, civileket, a társadalmi igazságosság hiánya által érintetteket kértünk fel, hogy írják meg, nekik mit jelent a baloldal, mit jelent számukra baloldalinak lenni.

Csaknem félszázan fogadták el felkérésünket - itt találod a megjelent szövegeket.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.