Kis elit, túlnyomó többségű középosztály és csekély legalsó réteg – ezt jelentené, ha a magyar társadalom babapiskóta formában létezne. A jelenlegi Magyarország azonban határozottan nem ilyen – és ennek az Orbán-rendszer fennmaradásához köthetően is fontos implikációi vannak.
A klímaváltozás az ára annak, hogy egyesek mások kárára meggazdagodhassanak.
A keresztény Európáért való félelem faji politika, ha a keresztény európait úgy fogja fel, mint a puszta biológiai létéért az ellenséges és vad természeti világgal szemben küzdő szubjektumot.
Mert ők a modern társadalom magja és alapja.
Párhuzamosan a helyi középosztályok lecsúszásával, a rendszerváltás ígéreteinek kimerülésével az elképzelt nyugat kultúrkincseinek való megfelelési kényszer egyre kevésbé volt jelen a városi, középosztálybeli fiatalok kulturális fogyasztási szokásaiban. Nálunk ez együtt járt a lakótelepi proli öltözködésének kisajátításával, a kilencvenes és korai kétezres évek roma popjának élvezetével.
A magyar állam hozzájárul az egyenlőtlenségek növekedéséhez. Ez azonban nem szükségszerű, vagy megváltoztathatatlan.
A Nemzetközi Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) friss statisztikája elég lehangoló adatokat közöl a hazai társadalmi mobilitásról.
Az osztály fogalmának kiírása a politikai szókészletből szalonképtelenné tette a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségekről szóló politikai vitát is. Csakhogy az igazságtalan, egész életre kiható egyenlőtlenségek valósága nem szűnt meg, épp ellenkezőleg így tudott csak igazán turbófokozatra kapcsolni.
A kelet-európai társadalomelméleti vitákból nem véletlenül tűnt el az osztályfogalom. Hasznos lenne újra felfedeznünk az osztályviszonyokat, még akkor is, ha ez a nemzeten belüli konfliktusok feltárásával jár.
Mert ma is vannak, csak nem pont úgy!