Az elkövetkező napok és hetek fogják eldönteni, hogy három évtized alatt mennyit és milyen irányba változott a romániai társadalom, annak többségi és kisebbségi szegmensei egyaránt.
Szerinte elképzelhető egy összefüggés a tragédia és a közelgő EP-választások között.
Egészen súlyos figurák kultuszát emelték állami szintre.
A kommunistákból – akik persze csak nevükben voltak kommunisták – az új demokraták lettek, az államiból magán, a munkásosztály harcából pedig etnikai harc lett.
A nemzetállami keretek között elképzelt önrendelkezés illúzió volt száz évvel ezelőtt is, és szükségszerűen illúzió mind a mai napig.
Ez a szöveg amellett érvel, hogy az egyes területek 1918-19-es Romániához csatolását az antikommunizmussal legitimálták. A besszarábiai, bukovinai és erdélyi román fegyveres beavatkozásokat ugyanis azzal indokolták, hogy ki kell irtani a bolsevizmust, amit Románia külső és belső biztonságával szembeni fenyegetésként értelmeztek.
Vajon kisajátíthatja a haza és a nemzet fogalmát a jobboldal? Vajon hogyan viszonyult a mindenkori baloldal a hazafisághoz?
Az a nacionalizmus ugyanis, ami nem vet számot azzal, hogy léte egy folyamatos öndefiníciós munka, hanem kisajátítani akar definíciókat, szükségszerűen nem úgy határozza meg magát, hogy micsoda (hisz ez a vállalkozás eleve lehetetlen), hanem lehetséges kiútként csak abba tud kapaszkodni, hogy MI NEM tartozik hozzá.
Négymillió embertől vették el állampolgárságát a muszlim kisebbségre irányuló, megkülönböztető listázás után az indiai Asszámban.
A húszas évek jobboldalának „hátbaszúrás”-nyelvezete még mindig elfedi a valóságot: Trianont a magyar munkásmozgalom ugyanolyan tragédiaként élte meg, mint a jobboldal. Még a kommunisták is.
