Identitásaink és traumáink: visszatér az elismerés történetpolitikája?
Az elismerés történetpolitikájának visszatérése kétségtelenül kihívás és nem veszélytelen, ezt már tudjuk a múltból, és erre utalnak a jelenlegi folyamatok is.
Az elismerés történetpolitikájának visszatérése kétségtelenül kihívás és nem veszélytelen, ezt már tudjuk a múltból, és erre utalnak a jelenlegi folyamatok is.
Ma 76 évvel ezelőtt történt a roma holokauszt egyik legvéresebb éjszakája, a Phiren Amenca Nemzetközi Hálózat 24 órás rendhagyó megemlékezést és virrasztást rendezett a Roma Holokauszt Emlékműnél.
Mivel a közéleti nyilvánosság buborékokká alakult át, az eltemetett rétegeket vizuálisan felszínre hozó helyek hatékonyabban vezethetnek ki az erőszaktól való félelemből, akárcsak a részvételből adódó szorongásból, mint a nyilvános beszéd.
A Terror Háza megnyitása és Kertész Imre Nobel-díja sok tanteremben vert visszhangot, azonban utólag látszik csak igazán, mennyire ez a két esemény alakította a történelmi emlékezetről szóló közbeszédet és azon vitákat, amelyekkel felnőttünk.
A holokauszt az európai birodalmi és gyarmatosító eszmék következménye, a náci rezsim pedig nem az európai civilizáció bukása, hanem szégyenteljes terméke.
A kollaboráció, a társutasság, a kirekesztésből és a jogfosztásból való közvetett vagy közvetlen haszonhúzás mind kényes és mindmáig aggasztóan alulreprezentált kérdései a holokauszt történetírásának.
A náci népirtással foglalkozó emlékezetpolitika a genocídiumot általában nem egy gyarmatosító háború részeként értelmezi. Pedig a Harmadik Birodalom és a 19. és kora 20. századi európai gyarmatosítás között mély összefüggés van.
Az emlékezet a múlt újra- és újra elmesélésének folyamatában születik meg és él, és hatalmi kérdés, hogy a közvetlenül érintetteken kívül más is meghall-e bizonyos elbeszéléseket.
A múlt körüli társadalmi viták jellemző dinamikája az áldozati versengés, amely során az áldozatok nevében fellépő társadalmi szereplők két táborra oszlanak, és saját szenvedésük elismertetését követelik a másiktól, és ezen elismerés hiányát az elnyomás egy formájának (az elismerés megtagadásának) tekintik.
Szomorú, bár nem meglepő, hogy a mainstream médiában – beleértve az ellenzéki sajtót – Auschwitz felszabadításának 75. évfordulóján is arról „illett” megemlékezni, hogy egy totalitárius diktatúrát képviselő hadsereg szabadította fel a haláltábort a még életben maradt foglyokkal.