Ha a korszak emlékezete a kis közösségek, a családok sokszor összetett, részben személyes emlékezetére koncentrálna a magyar állam sorsának ecsetelése helyett, talán lehetőség nyílna egy árnyaltabb Trianon-emlékezet kialakítására is.
Nincs olyan történelmi évforduló, ami másfél évszázad óta annyira kiszolgáltatott lenne a politikának, mint március 15-e.
A fehérterror áldozatai ugyanúgy megérdemlik az emlékezést, mint a másik oldal halottai.
Hogy mindenki meggyőződhessen róla, miért nem szabad hagyni, hogy szélsőjobboldali nézeteket valló különítményesek „tegyenek rendet”.
A hazai emlékezetpolitika még mindig nem tudja Szenes Hannát beilleszteni a nemzeti emlékezetbe. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy Szenes története arról szól, hogyan hagyta cserben a magyar állam az állampolgárait.
Azon igyekezett, hogy minden szaktudást megbecsüljön, ezért a gyanakvás, ellenségesség légkörét száműzte a társadalomból.
Az esemény elsősorban Magyarország nemzetközi elismerését és a Horthy-rendszer „keresztény kurzusának” legitimitását is szolgálta, miközben „apolitikusságát” reálpolitikai és diplomáciai indokok támasztották alá.
A nagy gazdasági világválság ugyan felfedte a konszolidáció törékeny egyensúlyát és a valós társadalmi érdekkonfliktusokat, de a bethleni politikai rendszer meghatározó volt még az 1930-as években is.
Tordai szerint az ellenzék feladata, hogy az 1944-45-ös eseményekkel kapcsolatban kialakítson egy olyan közös emlékezetet, amit mindenki osztani tud.
Az uralkodó elit arra törekszik, hogy a saját kollektív tudatának megfelelő társadalom- és világképet rákényszerítse az alul levő társadalmi osztályokra, amelyeket így megfoszt a különálló vagy egyenesen ellentétes irányú, kollektív- és osztálytudattól.
