Főnökök, sport- és cégvezetők: mit tehettek a rasszizmus ellen?
Az első és legfontosabb, hogy tanulnunk kell, hogy meg kell hallgatnunk, hogy mit is jelent az intézményes rasszizmus a mindennapokban az érintettek számára.
Az első és legfontosabb, hogy tanulnunk kell, hogy meg kell hallgatnunk, hogy mit is jelent az intézményes rasszizmus a mindennapokban az érintettek számára.
Az uralkodó jobboldali narratíva az, hogy a Deák téri késelés során fehér, magyar férfiak védték fehér, magyar nők „becsületét” a rájuk támadó (nekik beszólogató?) roma férfiak ellen.
Az ORÖ elmarasztalta a rendőröket tétlenségükért, és jogi lépéseket tesz a cigányellenes tüntetést szervező Mi Hazánk Mozgalom ellen.
Csaknem egy hét telt el a tragédia és a botrányos megemlékezés között. Egy hét alatt pedig sem a rendőrség, sem ellenzéki politikusok (akik ennek a városnak a vezetői!), sőt, a dezinformáció miatt általában aggódó sajtó munkatársai sem érezték úgy, hogy a futótűzként terjedő, rasszista uszítást megalapozó rágalmat megcáfolják.
A kormányzat kapkodó válságkezeléséről, a szociális ellátórendszer látványos működésképtelenségéről, az egészségügy hetekre való leállásáról, illetve az oktatás szervezetlenségéről most még hangosabban és cinikusabban szükséges elterelni a figyelmet.
A fogalom ismerős lehet bárki számára, aki végigkövette a magyar belpolitika elmúlt nagyjából 15 évét, de a kifejezés már jó pár éve kiszorult a közbeszéd fősodrából.
A lakosságot jogkövető magatartásra hívták fel.
Józan ésszel belátható az is, hogy az etnikai feszültségek tudatos gerjesztése és a bosszú követelése nem hogy csökkentené, de növeli annak a valószínűségét, hogy a nem túl távoli jövőben ismét hasonló tragédiák történnek.