2015 – egy elvesztegetett lehetőség
Tíz évvel ezelőtt zömmel közel-keleti és afrikai menekültek érkeztek Magyarországra. Szikra Judit emlékezik vissza arra az évre, amelyben a valóság a „meztelen nyerseségében” köszöntött be.
Tíz évvel ezelőtt zömmel közel-keleti és afrikai menekültek érkeztek Magyarországra. Szikra Judit emlékezik vissza arra az évre, amelyben a valóság a „meztelen nyerseségében” köszöntött be.
Nincs előre legyártott válasz, nincs baloldali kvóta. A kapitalista társadalmi berendezkedésnek és diktatórikus hajlamú kormányunknak betudhatóan a mozgástér szűkül. A maradékot is könnyen elveszíthetjük azonban, ha a lehetőséggel most sem élünk. Évértékelő.
Az önkénteskedés egyben állásfoglalás. A szolidaritásra épül. Közösséget épít.
Az utolsó percünkig van miről döntenünk.
Nem sírt fel. Nem sírt fel, de az orvosok mindent megtettek. Összefutottak, újraélesztettek.
Az igazi szolidaritás nem válogat. Nem válogathat.
A menekültek pont ugyanolyanok, mint mi. Vannak közöttük egyedülállók, családok, ez utóbbiból szigorúbb hangulatúak és boldogok. Vannak tervezgetők, álmodozgatók és gátlástalan hazudozók. Pont ugyanolyanok, mint mi, magyarok.
Pedig annyira aprók ezek a különbségek közöttünk. A bőrszín? Mi is lebarnulunk nyáron. A kendő? Nagyanyáink még bőszen hordták. Hogy mást esznek? Manapság, az ételintoleranciák divatos világában ki hivatkozhatna erre? Közös a Földünk, a jövőnk és közös a sorsunk is.
Abdullahból sok van, nem csak egy. Ha végigsétálunk Budapest belvárosán, vagy a külváros néhány forgalmasabb csomópontján, egészen biztosan megtaláljuk őt. Amint épp mosogat, takarít vagy valamelyik sarki, plázabeli, árkád alatti kis bodegában a kebabot méri ki.
A migrációt nem állíthatjuk meg, csak időlegesen feltartóztathatjuk, vagy veszélyesebb útra terelhetjük. És közben rengeteg súlyos sebet ejthetünk. De vajon kin? Egyedül csak rajtuk?