A kultúrharcnak nevezett vita leginkább arról szól, mi a kulturális hegemóniaépítés megfelelő modellje: egy inkorporáló, a 2010 előtti elit erre nyitott részeit is magába olvasztó, vagy egy ideológiailag lehatároltabb, az új rezsimet közvetlenebbül támogató módszer.
2010 után az Orbán rendszer a nemzeti tőke számára előnyös integrációs modellt szorgalmazott, mely egyszerre tudja a külső befektetők profitját, és a belső tőkefelhalmozást biztosítani, a költségeket pedig a társadalom kiszolgáltatottabb szereplőire helyezni.
Az Orbán-féle NER csak első ránézésre képvisel gyökeresen mást, mint az „EU-barát” elitblokk, valójában éppen úgy belesimul a globális kapitalizmus fejlődésének logikájába, és aktuális válságkorszakának európai trendjébe. A Helyzet Műhely tagjai kollektíven jegyzik az alábbi szöveget, amely az uniós sorozatunkban korábban megjelent cikkük második része.
