Nicolás Maduro elrablásával az Egyesült Államok nyíltan visszatért ahhoz az erőpolitikához, amelyet Latin-Amerikában mindig is alkalmazott, noha az elmúlt évtizedekben ez kevésbé volt látványos. A „XXI. századi szocializmus” néven is ismert venezuelai rezsim kikényszerített bukását és az újraélesztett Monroe-doktrínát e cikk Böröcz József „A félresikerült fausti alku” című, a Mércén megjelent tanulmányára reflektálva értelmezi.

Bevezetés

Az Egyesült Államok által Nicolás Maduro venezuelai elnök ellen január 3-án végrehajtott művelet azonnal a nemzetközi politikai diskurzus központi témájává vált. Azt, hogy az esemény jelentősége messze túlmutat önmagán, világosan jelzi a rá adott reakciók sokfélesége. A világ kormányainak többsége hallgat, vagy csak óvatosan ítéli el az agressziót. Az elemzői, véleményvezéri megszólalások azonban számosak, és sok esetben elég hevesek is. E kommentárok döntően három fő narratíva köré rendeződnek.

Az első értelmezési keret szerint az Egyesült Államok fellépése a nemzetközi jogon és szabályokon alapuló nemzetközi rend további meggyengülésének bizonyítéka, amelyben az állami szuverenitás elve egyre inkább alárendelődik az erőpolitikának. A Trump-érában a Monroe-doktrína újjáélesztése és kiterjesztése összekapcsolódik egy „igazságon túli” politikai világképpel, amelyben a hivatalos indoklás – a drogkartell-tevékenység elleni fellépés – csupán retorikai keret, miközben a valódi motiváció nyilvánvalóan Venezuela stratégiai jelentőségű olajkészleteinek megszerzése vagy ellenőrzése. Ebben az olvasatban 2026 első napjai történelmi pillanatot jelentenek: egy új, normákban szegényebb nemzetközi rend kezdetét.

A második narratíva szerint Nicolás Maduro rossz vezető volt, akinek az uralma nem felelt meg sem a demokratikus elveknek, sem a gazdasági hatékonyság követelményeinek: a 2024-es választásokat elcsalta, 2013 óta tartó kormányzása pedig annak ellenére súlyos gazdasági és társadalmi összeomláshoz vezetett, hogy a hatalmas kőolajkészletek kiaknázásával Venezuelából a világ egyik leggazdagabb országa válhatott volna. E megközelítésben a Trump-kormányzat fellépése egy diszfunkcionális és elnyomó rezsim bukását segítette elő, és hosszabb távon a venezuelai nép javát szolgálhatja.

A harmadik megközelítés ideológiai és szövetségi koordináta-rendszerben értelmezi az eseményeket. E szerint Maduro kommunista, vagy legalábbis radikális baloldali vezető volt, így Venezuela sanyarú sorsa a baloldali politikai projektek kudarcának újabb bizonyítéka (a jobboldali olvasatban), vagy pedig a Trump-kormányzat fékevesztett globális ideológiai küzdelmének egy újabb epizódja (a baloldali olvasatban). Ennek a narratívának sajátos aleseteként a magyar nyelvű interneten megjelent egy ironikus értelmezési szál is: számos kommentátor a magyar kormány látható tanácstalanságára is reflektált, élcelődve azon, hogy a helyzet (Trump felrúgja a békét, megsérti Putyin szövetségesének szuverenitását, és megdönti egy kommunista diktátor hatalmát) miként hozta zavarba a kormányt, amely ezen elemekről külön-külön nagyon eltérő dolgokat kommunikál.

Ez az írás elsősorban a harmadik megközelítésre összpontosít. Nem azért, mert az első kettő jelentősége vitatható volna, hanem mert azok aligha szolgálnak meglepetéssel. Nemzetközi jogi szempontból elfogadhatatlan, ami történt? Teljes mértékben.

De az Egyesült Államok latin-amerikai beavatkozásainak nemzetközi jogi elfogadhatatlansága legfeljebb azok számára hat újdonságként, akik nem ismerik a térség történelmét.

A Monroe-doktrínából – amely 1823-ban azt fogalmazta meg, hogy az Egyesült Államok saját érdekei ellen valónak tartja, ha külső hatalmak az amerikai kontinens bármely országában beavatkoznak – hamar kifejlődött a „hátsó udvar” koncepciója, vagyis, hogy Latin-Amerikában az USA azt tesz, amit akar. A XIX. század végi „ágyúnaszád-diplomáciától” a hidegháborús puccsokon át az ezredforduló időszakának gazdasági neokolonializmusáig az Egyesült Államok Latin-Amerikában következetesen a nyers erő és az aszimmetrikus hatalmi viszonyok logikáját követte.

Hasonlóképpen nem kétséges, hogy Nicolás Maduro rendkívül rossz vezető volt. Venezuela békeidőben produkált olyan gazdasági és társadalmi összeomlást, amely léptékében egy elveszített háború következményeivel vetekszik, és politikája mögül a 2024-es választásokra jól láthatóan elfogyott a társadalmi támogatás – Maduro azonban arcátlan módon hamisított eredményt közölt, amelyet a nyugati országok többsége nem fogadott el, így az elnök legitimitását sem ismerték el.^[1]

A Maduro-rezsim ideológiai háttere és szövetségi rendszerének összetétele azonban megér egy alaposabb szemrevételezést, így – a magyar belpolitikai vonatkozásoktól eltekintve – a továbbiakban erre az aspektusra fókuszálok.

Szocializmus? A XXI. században?

A Mércén az ősszel egy figyelemre méltó vitasorozat bontakozott ki, amelyet Böröcz József kétrészes, A félresikerült fausti alku című nagyívű tanulmánya indított el. A diskurzus részben a Facebook-kommentszekcióban, részben alapos, különálló válaszcikkekben folytatódott. Böröcz írása ambiciózus állítást fogalmaz meg: szerinte 1989 után az államszocializmus történelmi korszaka nem zárult le, csupán földrajzilag átrendeződött, és az egykor összefüggő eurázsiai tömb helyett Kelet- és Délkelet-Ázsiába helyeződött át. E tételt az érintett országok globális GDP-részesedésének növekedésével és a világátlaghoz viszonyított relatív pozíciójuk változásaival támasztja alá, amely látványosan javult, míg a posztszocialista Közép- és Kelet-Európáé látványosan romlott.

Azzal, hogy a közép- és kelet-európai „rendszerváltások” narratívája és emlékezete túlságosan eurocentrikus, és elfedi a XX. század végének globális politikai és gazdasági átrendeződéseit, magam is egyetértek. Ugyanakkor Böröcz érvelése ott válik problematikussá, ahol Kínát könnyedén az „államszocializmus” feliratú kosárba helyezi. Ez a besorolás nem pusztán terminológiai kérdés: ha Kína nem szocialista rendszerként értelmezendő – márpedig számos jellemző alapján inkább kapitalista, vagy hibrid modellként írhatjuk le – akkor az egész érvelés empirikus alapja, amely nagyrészt Kína globális súlyára és sikerére támaszkodik, könnyen megingatható.

Erre a problémára a válaszcikkek is reagáltak. Huzián Kristóf például amellett érvel, hogy Kína sokkal inkább a korporatista államberendezkedések egyik sajátos változataként írható le, semmint szocialista rendszerként. Ferber Katalin pedig tágabb történeti perspektívából mutat rá arra, hogy Kelet-Ázsia több országában, így például Japánban vagy Dél-Koreában már jóval korábban kialakultak olyan fejlesztő állami paradigmák és növekedési pályák, amelyek számos vonásukban erősen hasonlítanak a jelenleg kibontakozó kínai modellre, anélkül, hogy bármilyen értelemben szocialisták lettek volna.

Latin-amerikanistaként nem feladatom, hogy a kínai rezsim jellegzetességeit kategorizáljam, azt viszont sajnálattal láttam, hogy Böröcz Latin-Amerikát szinte teljesen kihagyja az elemzéséből. A térségből mindössze Kuba jelenik meg a szövegben, afféle történeti „zárványként”, mintha az államszocializmus globális történetének itt nem lenne érdemi folytatása. Ez annál is inkább meglepő, mert éppen Latin-Amerikában bontakozott ki a 2000-es évek elején egy politikai hullám, amely így nevezte magát: „XXI. századi szocializmus”. Ennek a mozgalomnak a fő ideológusa és szimbolikus alakja Hugo Chávez venezuelai elnök volt, de a jelenség messze nem korlátozódott Venezuelára. Bolíviától Ecuadorig, Brazíliától Argentínáig az ezredforduló utáni években a régió országainak jelentős részében szocialista önértelmezésű kormányok kerültek hatalomra – éppen akkor, amikor a világ más részein a szocializmus politikai és intellektuális értelemben inkább visszaszorulóban volt.

Magyar szemmel nézve különösen érdekes párhuzam, hogy az 1990 körüli évek latin-amerikai átalakulásai több szempontból párhuzamba állíthatók a közép- és kelet-európai rendszerváltásokkal. Gazdasági értelemben hasonló strukturális pályák rajzolódtak ki, ugyanakkor politikai tekintetben ellentétes előjellel zajlottak le a változások, mint Közép- és Kelet-Európában. Bár mindkét térségben széles körű társadalmi elégedetlenséget váltott ki a bányászati és ipari kapacitások, valamint a közszolgáltatások globális nagytőke általi privatizációja, a két régió reakciói jelentősen eltértek egymástól, elsősorban a rendelkezésre álló politikai tapasztalatok és értelmezési keretek különbségei miatt.^[2] Közép- és Kelet-Európában a marxista terminológia a rendszerváltás után avíttnak, kompromittáltnak hatott, miközben a geopolitikai realitás a nyugat-európai modell átvételét jelölte ki egyetlen reális horizontként. Ebben a kontextusban – ahogy Böröcz is rámutat – az antiimperialista és antikapitalista pozíciók defenzívába szorultak, és gyakran nacionalista szólamokban artikulálódtak.

Latin-Amerikában ezzel szemben sok évtizedes hagyománya volt annak, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket és a gazdasági függőséget marxista nyelven, a kapitalizmussal és az Egyesült Államok hegemóniájával szemben egyszerre megfogalmazott ellenállás keretében értelmezzék.

Amit Böröcz ír a tanulmány első részében: „(1) a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kizsákmányolás és (2) a birodalmi-geopolitikai elnyomás – tehát annyira elválaszthatatlan, annyira összegubancolódott egymással” – Latin-Amerika esetében is helytálló. Amikor a washingtoni konszenzus nyomán a neoliberális reformok intenzitása fokozódott, a latin-amerikai ellenállás fogalmi keretrendszere és nyelve szinte magától értetődően marxista maradt. Ugyanakkor ez a kritika nem kizárólag klasszikus osztályalapú fogalmakra épült: részben nacionalista (ám nem „fehér”, hanem „mesztic”, a nemzetfogalom dekolonizációjára épülő) érvrendszerekkel egészült ki, amelyek a lokális társadalmi egyenlőtlenségek globális – gyarmati – gyökereire irányították a figyelmet.

További különbség, hogy Közép-és Kelet-Európa a globális centrum részévé vált, és bár a gazdasági és szociális értelemben vett „jóléti rendszerváltás” elmaradt, az európai uniós tagság előnyeiből a társadalom egyes csoportjai – jellemzően a városi, jómódúbb, tanultabb rétegek – profitálhattak. Latin-Amerikában ez a lehetőség soha nem volt adott. Az Egyesült Államok egy pillanatig sem kínált mást Latin-Amerikának, mint szabadkereskedelemre, nyersanyag-kitermelésre és az alacsony béreket kínáló feldolgozóiparra épülő gazdasági dominanciát, amely soha nem párosult a szabad mozgás (migráció), a politikai döntéshozatalban való részvétel, illetve a kohéziós fejlesztési támogatások lehetőségével.^[3] Ez a kooptáció helyett a konfrontáció irányába terelte a térség történelmét.

A latin-amerikai baloldal anakronisztikus győzelme

A kilencvenes években Latin-Amerika stratégiai értelemben leértékelődött az Egyesült Államok számára. A hidegháború lezárultával egy baloldali latin-amerikai rezsim hatalomra kerülése már nem jelentett egzisztenciális biztonságpolitikai fenyegetést Washingtonnak, mint ahogyan az a kubai forradalom és az azt követő rakétaválság idején történt. Bár a Kubával szembeni amerikai embargó fennmaradása jól mutatja, hogy az Egyesült Államok számára a Castro-rezsim továbbra is ellentétes politikai és gazdasági érdekeket képviselt a hidegháború logikáját követő időszakban is, összességében az Egyesült Államok a kilencvenes években – majd különösen drasztikusan 2001. szeptember 11-e után – egyre látványosabban „nem figyelt oda” Latin-Amerikára, külpolitikai fókuszát más térségek és problémák irányába helyezve át.

Ebbe a megváltozott geopolitikai kontextusba robbant be Hugo Chávez, aki az addig inkább defenzív, antiimperialista latin-amerikai baloldaliságot politikailag sikeressé tudta tenni. A venezuelai olajszektor államosításával és az olajbevételek feletti állami kontroll megerősítésével megteremtette azt az anyagi alapot, amelyből az állam nagyszabású szegénységcsökkentő és társadalmi újraelosztási programokat finanszírozhatott. Külső dimenzióban ugyanez a logika a globális olajcégekkel kötött, számukra kifejezetten előnytelen szerződésekben, valamint a venezuelai külpolitika látványos keleti nyitásában öltött testet: a Kína, Oroszország és Irán felé való közeledésben, illetve Latin-Amerikán belül egy tudatos ellenhegemónia-építési kísérletben.^[4]

Ez utóbbi elsősorban a hozzá ideológiailag közel álló rezsimek – mindenekelőtt Kuba, Ecuador, Nicaragua és Bolívia – anyagi és politikai támogatásában, valamint az ALBA nevű integrációs szervezet létrehozásában és működtetésében öltött formát. Ugyanakkor Chávez nem szorítkozott kizárólag a radikális baloldali kormányokra: a baloldali vagy balközép vezetésű Brazíliával, Argentínával, Uruguayjal és más országokkal is aktív együttműködésre törekedett, egy lazább, de politikailag koherens regionális blokk kialakításának reményében. Nem véletlen, hogy 2002-ben puccskísérlet történt Chávez ellen, amelyben az Egyesült Államok titkosszolgálatok érintettsége legalábbis valószínűsíthető. A kísérlet azonban – részben a megváltozott regionális környezet, részben az Egyesült Államok figyelmének poszt–9/11-es átrendeződése miatt – mégsem futott ki rendszerváltásba. Ez önmagában is jelzi, mennyire eltért a 2000-es évek elejének latin-amerikai politikai kontextusa a korábbitól, amelyben Washington hegemóniája gyakorlatilag korlátlanul érvényesült.

2002 után az úgynevezett „rózsaszín hullám” vagy „rózsaszín dagály” (angolul pink tide, spanyolul marea rosa) söpört végig Latin-Amerikán. Az elnevezés arra utal, hogy a hidegháborús korszak „vörös”, ortodox kommunizmusához – mindenekelőtt a castrói modellhez – képest valamivel „lightabb” dologról van szó. A rózsaszín hullám baloldali kormányai a globális neoliberalizmussal szemben erősebb lokális újraelosztással, szociálpolitikai expanzióval és nagyobb gazdasági szuverenitással kívánták elérni szegénységellenes céljaikat.

Ez a „light” baloldaliság egyszerre volt reformista és rendszerkritikus: az esetek többségében elfogadta a piacgazdaság alapkereteit, miközben kifejezetten szakítani akart a neoliberális modellel.^[5]

Természetesen a latin-amerikai „rózsaszín hullám” politikai értelemben korántsem egységes jelenségként írható le, hanem eltérő rezsimtípusok sokaságaként. E korszakban legalább négy markánsan elkülöníthető politikai berendezkedés azonosítható. Az első típust az egypártrendszer képviseli, amelynek klasszikus példája Kuba, ahol nincsenek szabad választások (és amelyet nem szokás a „rózsaszín hullám” országai közé sorolni, ugyanakkor rendkívül erős hatással bírt az újonnan létrejövő baloldali rezsimekre). A második kategóriába a választási autokráciák sorolhatók, mint Venezuela vagy Nicaragua, esetleg a Morales-korszak második felének Bolíviája, ahol a választások formálisan fennmaradtak, ám gyakorlatilag lehetetlen, hogy azokon az ellenzék győzzön. A harmadik rezsimtípust a domináns pártrendszerű országok alkotják, amelyekben a politikai pluralizmus intézményesen létezik, de a hatalom több cikluson át egyetlen politikai erő kezében koncentrálódik. Erre példa a 2002–2016 közötti Brazília, a 2003–2015 közötti Argentína, a 2007–2021 közötti Ecuador, illetve a 2018 utáni Mexikó, ahol a baloldal hegemón pozícióba került anélkül, hogy strukturálisan meggyengítette volna a többpártrendszert. Végül a negyedik típusba azok az országok tartoznak, ahol valódi váltópártrendszer működik, és ahol a baloldal az egyik kormányzóképes alternatívát jelenti, reális eséllyel a hatalom megszerzésére, de nem kizárólagos politikai szereplőként: ilyen például klasszikusan Chile és Uruguay, illetve újabban Kolumbia, és bizonyos fenntartásokkal Peru.

A „XXI. századi szocializmus” a mérlegen

Sokféleségük ellenére a XXI. század eleji latin-amerikai baloldali kormányok legfontosabb történeti újítása abban állt, hogy a baloldali gazdaságpolitikai, társadalompolitikai és identitáspolitikai elemeket egy olyan régió kormányzásába emelték be, amelyet korábban a Monroe-elv logikája és a neokoloniális függés strukturált. Ebben az értelemben a „rózsaszín hullám” egyértelműen emancipatorikus projektként értelmezhető: nem pusztán újraelosztási politikákat vezetett be, hanem a politikai szuverenitás, a társadalmi méltóság és a kulturális elismerés kérdéseit is központi kormányzati témává tette.

Mindazonáltal a folyamat aligha tekinthető sikertörténetnek.

A „XXI. századi szocializmusok” politikai projektje a latin-amerikai perifériás szerepből nem tudott kitörni: a venezuelai modell továbbra is az erőforrások intenzív kiaknázására épült, és nem alakított ki iparfejlesztő vagy strukturális gazdasági modernizációs pályát. E tekintetben markánsan különbözik például a közel-keleti olajmonarchiáktól, ahol a nyersanyagokra épülő gazdaságot célzott infrastrukturális beruházásokkal és a szolgáltató szektor fejlesztésével egészítették ki, és így a centrumpozíció felé léphettek. Chávez, és az őt követő Maduro rezsimje ezzel szemben extraktivista modellként értelmezhető: a nyersanyagok értékesítéséből származó bevételeket elsősorban szociális programokra fordították, amelyek valóban jelentős mértékben javították a társadalmi jólétet és növelték a politikai legitimitást, ám a gazdaság szerkezeti modernizációjára nem nyújtottak megoldást, és hosszú távon fenntarthatatlanná tették a rendszert a globális piacok és belső strukturális korlátok tekintetében. Hasonló, bár kevésbé drasztikus módon más, baloldali vezetésű latin-amerikai országok – például Ecuador vagy Bolívia, de bizonyos szempontból Brazília is – benne ragadtak a nyersanyag-exportőr szerepben. Nagyrészt épp Kína felemelkedése okozta mindezt, hiszen az évezred elején a kínai iparosítás nyersanyagéhsége magasra emelte a világpiaci árakat, így végső soron Latin-Amerika periférián maradása és Kína centrumba kerülése ugyanannak a folyamatnak a részei.^[6]

A nyersanyag-boom vége után a latin-amerikai baloldali rezsimek finanszírozási problémákkal szembesültek, és a választók, ha erre lehetőségük volt, megbuktatták őket: az első „rózsaszín hullámot” több országban 2015-2018 környékén jobboldali, piacpárti úgynevezett „kék hullám” követte, amely sikere a korábbi évek baloldali kormányzati teljesítményének kudarcaiban keresendő. (Ez az irányzat amúgy szintén elkövette a maga hibáit, így 2021-2022 táján egy második baloldali fordulat bontakozott ki, amelyet jelenleg ismételten, és egyre radikálisabban jobboldali erők előretörése váltott fel.)^[7]

Számos esetben azonban az autoriter irányba elmozduló rezsimek saját túlélésükért folytatott küzdelemmé redukálták az eredetileg emancipatorikus ígéreteket, miközben gazdasági és geopolitikai korlátok szűkítették mozgásterüket – erre keresve sem találhatnánk jobb (rosszabb) példát Venezuelánál. A 2010-es évek közepén bekövetkező globális olajárzuhanás drasztikusan csökkentette az ország exportbevételeit, ami nem csupán hallatlan belső gazdasági és megélhetési válsághoz, hanem a külpolitikai függőségek átrendeződéséhez is vezetett, mivel Venezuela egyre inkább rászorult a Kína által nyújtott hitelekre, valamint Oroszország és Irán katonai és technikai támogatására. A Trump első elnöki ciklusa alatt, 2017-ben bevezetett szankciók következtében az olajexport volumene is drasztikusan visszaesett, ami az állami bevételek további zuhanásához vezetett.

E fejlemények ellentmondásba kerültek a chávezi politika egyik központi elemével, az Egyesült Államokkal szembeni ellenhegemónia-építéssel, amely a nemzeti szuverenitás megerősítését és a geopolitikai mozgástér kiszélesítését célozta. A gyakorlatban azonban Venezuela fokozatosan az Egyesült Államok stratégiai riválisainak – mindenekelőtt Kínának – a gazdasági és politikai befolyása alá került. Így az USA dominanciájától való elszakadás nem valódi autonómiát, hanem egy új típusú függőségi viszonyt hozott létre, amelyben a Maduro-rezsim pénzügyileg Kínától, katonailag Oroszországtól, további részterületeken pedig Irántól, sőt, Kubától függött.

A Monroe-elv visszatér?

Jól látható, hogy a „XXI. századi szocializmus” válságának belső és külső okai – amelyek idővel szinte tarthatatlanná váltak – a jelenlegi venezuelai helyzetben paradigmatikus módon csúcsosodnak ki. Mindezekkel párhuzamosan a jobboldali populizmus Latin-Amerikában is erősödik. Javier Milei radikális neoliberális projektje Argentínában, illetve a chilei, rendpárti-jobboldali José Antonio Kast 2025. decemberi választási győzelme azt valószínűsíti, hogy az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiájának céljaihoz – amely dokumentum a Trump-korszak beszédmódjához mérve is meglepő nyíltsággal jelentette be igényét a Latin-Amerika fölötti uralomra – meglesznek az együttműködő latin-amerikai partnerek.

Ha Chávez és követői hatalomra kerülését úgy értelmezzük, mint a Monroe-elv háttérbe szorulása által kínált pillanat kihasználását, amelyben a belső és a külső hierarchiák egyidejű lebontására tett kísérletet a „XXI. századi szocializmus”, akkor Maduro erőszakos eltávolítása egy ezzel ellentétes irányú folyamat meghatározó momentumának tekinthető. Bár, ismétlem, Maduro politikai bukása nem tekinthető tragikus veszteségnek abból a szempontból, hogy a nevéhez fűződő gazdasági és társadalmi összeomlás olyan léptékű, amelyhez hasonlót nehéz találni.^[8]

Tragikus viszont az, hogy egy hivatalban lévő elnök elrablása és koholt vádakkal külföldi bíróság elé történő állítása valószínűleg még mindig nem a legdurvább dolog, ami a Trump-korszakban történni fog Latin-Amerikával. Trump alpári fenyegetőzése a Maduro helyére lépő Delcy Rodríguez ügyvivő elnök felé, illetve legújabban Kolumbia és Kuba fenyegetése a további eszkaláció előjele lehet.

Mindazonáltal a jelenlegi helyzet értékelésekor néhány óvatosan megfogalmazható pozitívum is kirajzolódik. Először is, Donald Trump nem lesz az idők végezetéig elnök, és bár az USA és a latin-amerikai országok többségének kapcsolatai jelenleg vélhetően történelmi mélypontra süllyednek, hosszabb távon reális esély van azok korrekciójára és javulására. A régió és Washington viszonya korábban is ciklikusan változott, ami arra utal, hogy a jelenlegi konfrontatív irány nem lesz szükségszerűen tartós.

Másodszor, a Monroe-doktrína logikája a nagyobb, baloldali vezetésű latin-amerikai államokra egyelőre csak korlátozottan alkalmazható. Brazília geopolitikai és gazdasági súlya miatt nem kezelhető klasszikus módon alárendelt félként: noha Trump politikailag szankcionálná korábbi ideológiai szövetségese, Jair Bolsonaro elítélése miatt, erre jelenleg nem állnak rendelkezésre hatékony eszközök. Mexikó esetében pedig a szoros gazdasági összefonódások, valamint Claudia Sheinbaum elnök pragmatikus külpolitikai megközelítése stabilizáló tényezőként hathatnak, még akkor is, ha az ideológiai különbségek hosszabb távon nehezen hidalhatók át.

Harmadszor, a latin-amerikai baloldal számára a „Venezuela-probléma” megszűnése azt jelenti, hogy nem szükséges többé kényszerű ideológiai közösséget vállalni egy vállalhatatlan politikai berendezkedéssel. Ez lehetőséget teremthet arra, hogy a baloldali politikai projektek a térségben nagyobb hitelességgel fogalmazzák újra saját céljaikat és stratégiáikat. A külső nyomás fokozódása egyúttal azt is jól láthatóan szükségessé teszi, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekre és a globális hatalmi viszonyokra a jelenlegi történeti pillanatban valóban hiteles politikai ellenreakciók szülessenek.

A keserű venezuelai tapasztalat azt sugallja, hogy e kritikai keret csak akkor maradhat politikailag életképes, ha leválik az autoriter kormányzási gyakorlatokról, és új, demokratikus alapokra helyeződik. A kérdés így nem az, hogy szükség van-e az antiimperialista politikai horizontra, hanem az, hogy milyen formában és milyen szereplőkkel képes az a jövőben emancipatorikus alternatívát kínálni Latin-Amerikának.