Az új év környékén meg szoktuk kérni szerzőinket és barátainkat, hogy mutassanak be egy számukra fontos, „mércés” könyvet. Első válogatásunkba újonnan megjelent szépirodalmi kiadványok kerültek. Most más módon adunk szellemi muníciót: második válogatásunkban tudományos és ismeretterjesztő műveket találtok.
Őze Eszter: A dolgozó testek múzeuma
Kinek nem okozott még soha idegölő órákat a munkahelyén egy munkavédelmi képzés, mely során talán mindenki azt érezte, hogy ennél feleslegesebben nehéz lenne eltölteni az idejét? Pár hete épp az ELTE tűzvédelmi tesztjének a „Mekkora a súlya a 6 kg-os porral oltó készüléknek?” mémmé váló kérdése mutatta meg, hogy sokszor milyen feleslegesnek tűnnek ezek – miközben Magyarországon évente 20.000 főt ér munkabaleset, amibe évente 60-80-an halnak bele.
De akkor kinek az érdekeit is szolgálja a munkavédelem, és tágabban az emberi test egészsége? Őze Eszter idén megjelent, A dolgozó testek múzeuma című könyve épp ezt a kérdést nyitja ki a 20. század eleji budapesti Társadalmi Múzeum történetén keresztül, amely a munkásosztály életét és egészségét tette a kiállításai témájává, hogy egészséges testű és lelkű munkásokat neveljen. A kérdésre nem fekete-fehér a válasz. Egy egészséges munkás elő ránézésre épp saját magának, közösségeinek és az osztályának a legfontosabb. De nem ugyanúgy prioritás-e egy munkáltatónak az, hogy olyan dolgozói legyenek, akik alkohol helyett jógával menedzselik a bérmunka nyomorát, akik még hatvan felett is produktívak és akik a kizsákmányolás testi és lelki tüneteit reziliencia-tréninggel és nem pedig dolgozói önszerveződéssel, ne adj isten, szakszervezeti munkával vezetik le? A dolgozók és a munkáltatók az egészséghez fűződő látszólagos közös érdeke mögött egy alapvető érdekellentét van: bérmunkásként az érdekünk az, hogy úgy éljük túl a munkát, hogy még az után is tudjunk élni, míg a tőkeérdek az, hogy az életerőnk azért legyen toppon, hogy azt mindenestül a bérmunkába tudjuk csatornázni.
A Társadalmi Múzeum Őze Eszter által rekonstruált történetének számomra épp ez az ellentmondás esszenciája: ez egy olyan intézmény volt, amit egyszerre próbáltak magukénak érezni, elfoglalni és kontrollálni, azok, akik a munkások egészségében a kizsákmányolás fokozása miatt érdekeltek, és azok, akik pedig a dolgozó testek felszabadítása miatt. Azaz, a dolgozó testek múzeuma valójában egy évtizedeken át zajló, csendes osztályharc intézménye volt. Őze Eszter könyvét így egyszerre érdemes lehet levennie a polcról azoknak, akiket az érdekel, hogy a kultúra szent története mennyire az osztályharctörténete, és azoknak, akiket az érdekel, hogy az egészség kérdése mennyire osztálykérdés (tippeljétek meg, hogy évente hányan halnak meg pénzügyi és hányan építőipari munka közben).
De kik nyerték a múzeum alakításáért folyó osztályharcot? A Helyzet Műhely Könyvek sorozatában megjelent A dolgozó testek múzeuma szerencsére erre a kérdésre is választ ad. Plot twist: az uralkodó osztályok.
A könyv egyik legnagyobb erénye épp az, hogy a kulturális intézmények történetében felhangosítja az osztály és a kontroll szempontjait.
A másik nagy érdeme pedig, hogy az egészség és a kapitalizmus – jellemzően teljesen szétválasztott – történetét is összeköti.
Kékesi Zoltán: Memory in Hungarian Fascism. A Cultural History
Az Angliában alkotó kultúrtörténész, Kékesi Zoltán legújabb kötetében az emlékezet szerepére kérdez rá a magyar fasiszta hagyományban – a tiszaeszlári vérvádpertől kezdve 2012-ig, az új Alaptörvény elfogadásának Magyarországáig. A szerző Solymosi Eszter kultuszának alakváltozásain keresztül mutat rá, hogy milyen szerepet játszik az (ellen)emlékezet a szélsőjobboldal megújításában és megerősödésében különböző korszakokban. A könyv célja azonban több a tudományos megismerésnél, a szerző szerint a fasizmus emlékezeti aspektusának vizsgálata segít megérteni a szélsőjobboldal erősödésének okait.
Az 1882-ben nyomtalanul eltűnt Solymosi Eszter meggyilkolásával a tiszaeszlári zsidókat vádolták meg, a 14 éves református lány kultuszát és annak átalakuló jelentéseit Kékesi dinamikusan változó környezetben ragadja meg. A kultusz különböző korszakait egy-egy kultuszépítő (pl. az újságíró Milotay vagy Erdélyi József költő) pályája szemlélteti.
A kötet felfedi Solymosi mitologizált alakján keresztül a fasiszta ellenemlékezet és kánonépítés mechanizmusait.
Így lett Eszterből az 1867-es zsidó emancipáció „veszélyeinek” megtestesítője a kései Monarchia antiszemitái szemében, de a Horthy-rendszer jobbszárnya is rajta keresztül mesélte a trianoni Magyarország megpróbáltatásait. A vészkorszakban Eszter alakját használták fel a kultusz építői, hogy az egyre inkább szélsőjobboldalra tolódó magyar nyilvánosságban legitimálják a zsidóság diszkriminációját, majd deportálását. A váltást 1944/45 képezi a könyvben, amikor a kultusz építői a német csapatokkal együtt elhagyják Magyarországot, és a kultusz emigrációba vagy búvópatakként a családi emlékezetbe húzódik vissza a koalíciós időszak, illetve az államszocializmus Magyarországán. Ekkor a Solymosi-kultusz már az emigrációba szorult hungaristák száműzetését testesítette meg Argentínától az NSZK-ig. Ez az ellenemlékezet szivárgott vissza a Kádár-korszak utolsó éveiben ellenkulturális köntösben a zenétől a két világháború közötti könyvek újranyomott kiadásáiig. A rendszerváltás után megjelenő szélsőjobboldali formációk (pl. MIÉP, Jobbik) felkarolták ezt az emlékezetet, ekkor Eszter azonban már a leszakadó egykori iparvárosok és az elnéptelenedő vidék megtestesítője lett. A bűnös szerepét pedig a kultusz formálói immár a zsidók mellett a magyar cigányságra osztották.
Kékesi rámutat, hogy a fasiszta emlékezet, akárcsak építői, vándorol a földrajzi térben. Nem valamiféle üledék a mozgalomban, hanem meg-megújuló hagyomány, ami a fősodorban vagy búvópatakként magába olvaszt, aktualizál jelentéseket a jelen szélsőjobboldalának kihívásaihoz. Kékesi ajánlata felhívás a látószögünk kiterjesztésére, éljünk vele!
W. David Marx: Blank Space. A Cultural History of the Twenty-First Century
Miként is néz ki a huszonegyedik század kultúrtörténete?
A digitális kapitalizmus nagy erőkkel támadja érzékszerveinket, és téríti el figyelmünket, fokozatosan aláásva történeti érzékünket. Eközben a potenciálisan releváns kultúrtörténeti források száma az internet korában exponenciálisan megnövekedett, sok szempontból átláthatatlanná – illetve csakis kvantitatív eszközök segítségével banálisan értelmezhetővé – téve a kulturális szcénákat. Emiatt csaknem lehetetlennek tűnhet pontos választ adni a fentebbi, ambiciózus kérdésre.
W. David Marx új könyve – bár korántsem próbál átfogó jellegű lenni, egyes hangsúlyai (így erős amerikai fókusza) pedig vitathatók – invenciózusan és rendkívül olvasmányosan tekinti át e negyedszázad sajátos kulturális fejleményeit. Lapjain számos érdekfeszítő, részben jól ismert, részben időközben feledésbe merült populáris témáról olvashatunk – Taylor Swift és Beyoncé ragyogó állócsillagától és a puszta hírességén keresztül (sikerrel!) világhíressé válni próbáló Paris Hiltontól kezdve az Obama-mánia liberális optimizmusán, a jobboldali „ellen-ellenkultúra” kibontakozásán, a streetwear karrierjén és a luxusmárkák paradox eltömegesedésén át egészen az atlantai trap felfutásáig és Kanye West ámokfutásáig.
Az Üres tér nagy érdeme, hogy nemcsak eredeti kontextusaikba helyezi és érdemben összekapcsolja e szerteágazó fejleményeket, hanem erős téziseivel koherens módon képes értelmezni őket.
A szerző értelmezése szerint a kommercializáció századunkban példátlan méreteket öltött, olyannyira, hogy a piaci siker vált a kulturális érték csaknem kizárólagos mércéjévé.
Paris Hilton is emiatt nevezhető történeti jelentőségű szereplőnek: századunk elején talán épp ő akarta legkirívóbb módon megszerettetni vizuális imázsát, hogy képes lehessen termékeket brandelni, nagy számban eladni és ezáltal meggazdagodni; e stratégia időközben bizony az internet egyik fő pillérévé vált.
E kommerciális prioritások a kulturális jelenségek mély összefonódását hozták el, mindenevővé téve a közönség perdöntő részét. A kommercializált értékrend dominanciája – amit W. David Marx találóan poptimizmusnak nevez – ugyanakkor az alternatív és politikailag szubverzív kulturális trendek kibontakozása, a valódi innováció ellen hat, sőt, mostanra szinte teljesen elfojtotta azokat, érvel.
Az Üres tér – az idei év egyik legmegkapóbb kritikus olvasmánya – ily módon egy kulturálisan stagnáló, politikailag egyre regresszívebbé váló negyedszázad hatásos és nagyrészt meggyőző kultúrtörténeti nagytablóját festi meg.
Daniel Paul Schreber : Egy idegbeteg emlékiratai
kiegészítésekkel, valamint melléklettel, mely felveti: „Milyen feltételek mellett vonható egy elmebetegnek vélt személy a saját kifejezett akarata ellenére gyógyintézeti felügyelet alá?”
Egy olyan világban élünk, ahol az orvosi intézményrendszer olajozott gépként, totális struktúrába rendezve kezeli az összes rögzített pszichés patológiát, előírja a kezelés menetét, majd a diagnózis jegyében felkészíti a felnőtt pácienst a munkaerőpiacra való visszatérésre. Azonban az orvostudomány eme magabiztos önmeghatározása a pszichés megbetegedések terén korántsem volt eleve adott, ugyanis páciensek olykor ádáz háborút vívtak a föléjük tornyosuló rendszerrel szemben, ellenállásukkal párbeszédet folytatva az uralkodó paradigmákkal. Schreber története betekintést nyújt egy efféle harc rejtelmeibe.
1893-ban Daniel Paul Schreber átveszi a Drezdai Ítélőtábla igazgatását, majd nem sokkal később pszichózist szenved el, és bevonul a Lipcsei Egyetemi Idegklinikára. Schrebert tévképzetek gyötrik, és mérhetetlenül szenved. Állapota fokozatosan romlik, rögeszméi csordultig telítik fejét, és ebből – a német idealizmus grandiózus, komplex és totális filozófiai rendszereivel vetélkedő – sajátos vallásfilozófiát dolgoz ki.
Terapeutikus íráshoz folyamodik: naplót kezd el vezetni, amelyben nem csupán személyes tapasztalatokat kíván rögzíteni, hanem az őrülettel párhuzamosan fejlődő, vallási kérdésekben feltárt igazságokkal az olvasó, a tudományos közeg, majd fokozatosan az egész emberiség figyelmére is igényt tart. Gyógyíthatatlannak nyilvánítják. Az ítélőtábla volt főbírója gyámság alá kerül, ennélfogva – a szász jogrend értelmében – cselekvőképessége egy nyolcéves gyermekével lesz azonos, azaz nem rendelkezhet még a saját vagyonáról sem. Megtámadja a gyámsági határozatot, és rögeszméi ellenére képes megejtően kompetensen védekezni, és meggyőzi a bíróságot – a mindennapi honpolgári kötelességek teljesítéséhez szükséges – értelme kielégítő működéséről.
A kötet fordítója, Csete Soma az előszóban leszögezi, hogy a művet bárminemű szakkommentár nélkül kívánja az olvasó kezébe adni. Ez az eredeti kiadást leszámítva majdhogynem egyedülálló.
Schreber történetének „berobbanása” ugyanis Sigmund Freudhoz és a Pszichoanalitikus megjegyzések egy önéletrajzilag leírt paranoiaesethez: Az úgynevezett „Schreber-eset” című esettanulmányához fűződik, amely a skizofréniát patológiaként megalapozó szövegnek tekinthető.
Ezt követően Schreber emlékiratait az európai filozófia- és kultúrtörténet számos jeles alakja (Freud, Lacan, Foucault, Jaspers, Canetti stb.) felhasználta filozófiai és médiatudományi diskurzusok továbbgondolására. Az emlékiratok szinte mindig orvosi szakkommentárral és az értelmezést előkódoló magyarázatokkal ellátva jelentek meg, és így váltak ismertté. Azaz Schreber és a hozzá beszélő képzelt alakok csodás hangjai önmagukban ritkán szólalhattak meg.
A fordító hittétele amellett, hogy ezeknek a hangoknak közvetítés nélkül is van létjogosultságuk kortárs világunkban, különösen érdekesen cseng a mentális betegségek korábban elképzelhetetlen mértékű növekedésének fényében. Egyúttal arról árulkodik, hogy a mentális betegségekről szóló diskurzus mind Schreber idejében, mind napjainkban fundamentális, még fel nem derített rejtélyekben gazdag. A Schreber-eset – ma ugyanúgy, mint egykor – statisztikai anomáliának minősül az orvosi apparátus számára.
Ha az olvasó némi óvatossággal viseltetik az efféle esetek strigulával való elintézése iránt, és úgy gondolja, hogy a mentális betegségekről szóló diskurzus feldolgozott anyaga – amely inherensen mindig másodkézből táplálkozik – útközben valamit (még ha akaratlanul is) elfelejt vagy elfojt, és ha értetlenül áll a mentális egészség strukturális válsága előtt, akkor Schreber csodás világa jó eséllyel kínálhatja a kezdőpontot a gondolkodáshoz.
Hélène Landemore: Open democracy (2020)
című könyvét azért találtam érdekesnek, mert a szerző régóta elégedetlen az elitista demokráciafelfogással, amelyet én is egyre inkább idegenkedve szemlélek. Ebben a könyvében pedig érdemi alternatívát is kínál vele szemben.
Landemore fő állítása, hogy a modern pártelvű, képviseleti demokrácia (de még a referendum is) nem veszi elég komolyan a demokrácia lényegét: azt, hogy minden ember egyenlő és ennek megfelelően egyenlő hozzáférést érdemel a politikai döntéshozatalhoz. Ezt, azaz a demokrácia nyitottságát 5 alapelv érvényesülése tudja szerinte garantálni, amelyek mentén újra kell gondolni mindent, amit a demokratikus intézményekről tudni vélünk.
A demokrácia akkor lehet nyitott, ha a mostaninál sokkal több lehetőséget biztosítunk a részvételre. Miért? Egyrészt, mert érdemi demokratikus deliberáció nem várható, ha elzárjuk a politikát a szélesebb tömegek elől. Másrészt, mert a demokráciának inkluzívnak és egalitáriusnak kell lennie, vagy nem demokrácia igazán. Mindez szembemegy a mai, döntően liberális demokráciafelfogással, amely kifejezetten nem várja el a politikai részvételt, és korlátozza is ezerféle apróbb trükk révén.
Aztán, a demokrácia akkor nyitott, ha a döntéshozatal középpontjában nem a pártos érdekek képviselete áll, hanem a deliberáció, az érvek és ellenérvek megfelelő mérlegelésén alapuló közös döntéshozatal. Ez végképp szembemegy a kortárs pártelvű képviselet logikájával. Harmadszor, nyitott demokráciáról akkor beszélhetünk, ha nem félünk a többségi elvtől, attól, hogy a politikai döntések legitimitásának alapja az, hogy mit támogat a többség. Modern demokráciafelfogásunk ezer és egy tekintetben antimajoritárius (mint pl. az alapjogok intézményesített védelme a mindenkori többségi akarattal szemben is), ez azonban nem igazolható Landemore szerint. Nem csak azért, mert ellentétes a demokrácia lényegével, de azért is, mert rontja a demokrácia minőségét, ha intézményes eszközökkel akadályozzuk a többségi támogatást élvező döntések meghozatalát. Landemore persze nem gondolja, hogy a többség mindig a legjobb döntést támogatná mai körülmények között, de ennek oka szerinte nem kis részben az, hogy hiányzik a deliberáció minőségét szolgáló intézményrendszer.
Így jutunk el a negyedik elvhez: a képviseleti intézmények akkor szolgálják majd a megfelelő deliberációt, ha radikálisan demokratizáljuk a képviseletet olyan eszközökkel, mint a választások helyett a sorsolás, a deliberatív közvéleménykutatás, a konzultációk minél szélesebb körű használata. Mindez persze akkor működik, ha az egész politikai döntéshozatal transzparenssé válik az állampolgárok számára.
A demokrácia nem akkor nyitott, ha népszavazás van benne, vagy ha többségi elv érvényesül, hanem akkor, ha a problémák felismerésétől a politikai döntési lehetőségek feltérképezésén át a döntéshozatalig és végrehajtásig átlátható és állampolgári beavatkozásra lehetőséget adó az egész politikai folyamat.
George L. Mosse: Férfiasságnak tüköre – A modern férfieszmény kialakulása (2001)
Hogyan lett a férfiasság eszménye a modern társadalom önmeghatározásának egyik alkotóeleme? Miért remélték tőle a 18–20. században a fennálló rend megőrzését és egyúttal annak a megváltoztatását is? George L. Mosse a következő kérdések nyomába ered Férfiasságnak tüköre: A modern férfieszmény kialakulása című kötetében. A szerző főképp a férfiassághoz kapcsolódó általános vélekedéseket igyekszik vizsgálni. A kötet sokkal inkább szól az ideáról, mintsem a gyakorlatról. Vagyis, amíg Mosse elöljáróban tisztázza azt, hogy a férfiasság alatt elsősorban annak a módját érti, ahogy a férfiak bizonyítják azt, amit a férfiasságuknak hisznek, addig monográfiájában az ehhez kötődő vélekedések tárházát elemzi. A források tekintetében leginkább az orvoslás, a sport, a politika, a filozófia területei közül válogat, de művészeti alkotásokat, például festményeket és regényeket is bevon az elemzés látókörébe.
A szerző magabiztosan érvel amellett, hogy a férfiasság az egymással szemben álló politikai mozgalmak eszközeként is szolgált, és nem is mondott le egyikük sem arról, hogy felhasználja az eszményt az érdekküzdelmek során. Kis túlzással a férfiasság olyan doboz volt, amelyen kívül nehéznek bizonyult a gondolkodás. Ugyan ki képes kibújni a testéből? Ki ne tartozna valamely társadalmi csoporthoz? Ha pedig valaki testtel és társadalmi hovatartozással bír, akkor a férfiasság vagy épp annak a hiánya mindenképp ráolvasható lesz. Ez az oka annak, hogy a férfiasság miért marad mindig kéznél a modernitás során. Az idea pedig ebben a mozgalmas színdarabban minduntalan megtalálta a helyét, ugyanis az olykor merőben másféle világképpel bíró aktorok éppúgy általa kívántak jól szerepelni. Ennek nyomán a férfiasságot a rend és a haladás, a hierarchia és annak a megkérdőjelezése, vagyis minden aktuális érdekküzdelem eszközévé tehették.
A kilenc fejezet közül az első kijelöli a mű célját, a második a férfiasság mint minta 18. századot megelőző előképeiről, különösképp a férfiszépséghez kötődő vélekedésekről szól. Ez utóbbi tárgykörbe az önuralom – például a szobrokon és festményeken ábrázolt alakok fájdalmat mindvégig rezzenéstelenül tűrő arca – is beletartozik. A harmadik a sportra tér ki, különösképp a tornára, mint a szépség, és ahhoz kötődő módon a jellem alakításának egyik eszközére. A negyedik azokkal a marginalizált csoportokkal foglalkozik – például zsidók, cigányok, csavargók –, amelyekkel szemben főképp a polgárság határozta meg önmagát, és egyúttal erősítette meg a hozzá kötődő férfieszményt. Az ötödik a dekadenciára, vagyis a férfiasság megrendüléséhez kötődő félelmekre összpontosít, kiváltképp a polgárság esetében. A hatodik a 20. század elejére térve át együttesen tárgyalja a katona valamint a szocialista új ember alakját, a különbségeken túl az összefüggésekre is kitérve. A hetedik azt elemzi, hogy a férfiasság mint idea hogyan ágyazódott bele a modern állam működésébe. A nyolcadik a fasiszta férfiképről, mint a tárgyalt sztereotípia egyfajta zenitjéről, a kilencedik pedig a II. világháborút követő átformálódásról szól, beleértve a feminizmus, az ifjúsági kultúra hatását. Itt a szerző a férfiasság válságával kapcsolatos 20. század végi diskurzusokra is kitér, visszautalva arra, hogy számos szerző évszázadokkal korábban ugyancsak a férfiasság hanyatlásáról értekezett.
Azért, hogy a Mosse által használt források, tárgyalt témák sokrétűsége érzékeltethető legyen, álljon itt pár példa. Johann Winckelmann a 18. században méltatta a Laokoón-szoborcsoport kapcsán apa és fiai önuralmát. Szerinte a kígyók okozta kín nem ült ki a férfiak arcára, hiszen egy valódi férfi uralja érzelmeit. Szerinte „ahogy a tenger mélye mindig nyugodt marad, bárhogy tombol is a felszín, éppúgy a görögök figuráiban a kifejezés minden szenvedélyesség mellett nagyszerű és higgadt lelket mutat”. Winckelmann tévedett. Ehhez elég megfigyelni a férfiak arcát, melyet görcsbe ránt a rettegés. Elemzését nemcsak az befolyásolta, amit látott, hanem amit látni kívánt: a férfiideál. A szenvedélyek, indulatok fékentartását férfias erényként tünteti fel az a „férfibecsületről” szóló 1899-es német traktátus is, amely a fiatalokat arra emlékezteti, hogy egy napon apák lesznek, úgyhogy képesnek kell lenniük az önuralomra, különben hogyan is tudnának más felett uralkodni.
Máshol a degeneráció fogalmát is népszerűsítő orvos, Max Nordau 1892-ben kifejtett vélekedéseiről értesülünk, aki a vonat zötykölődésében, vagyis a gyorsuló világban, az egyre ellenőrizhetetlenebb technológiai fejlődésben látta a férfiak idegrendszeri károsodásának az okát. Más orvos, mint például Jean-Marie Charcot számára a hisztéria azért jelentett kihívást, mert a jeleit nemcsak nőkön, hanem férfiakon is megfigyelte. Azonban a férfihisztériát többnyire munka közben elszenvedett traumával, amíg a nőit erős érzelmi behatással igyekezett magyarázni.
Arra példaként, hogy az ideát hogyan használták fel egymás ellen a politikai ellenfelek, Mosse többek között a Német Kommunista Pártot hozza fel, amely „egymárkás” regénysorozatában a szociáldemokratákat, azaz a párt ellenségeit ábrázolta úgy, mint „elnőiesedett” férfiakat. Ugyanakkor az imázsépítés során is figyelmet kellett fordítani az eszményre: Benito Mussolini például gyakran ábrázolta magát sportolás, aratás vagy épp mozdonyvezetés közben. Viszont a sajtó hallgatott betegségeiről, nehogy árnyék vetüljön a tetterős és fiatalos vezető képére.
Összességében a könyv által nemcsak a férfiassággal összefüggő képzetek ismerhetőek meg, hanem azoknak a modernitás érdekküzdelmeiben betöltött szerepe is.
Így arra is könnyebb lehet rálátnunk, hogy a mai politikai vetélkedésben a felek hogyan használják fel a férfiasságot egymás ellen, és hogy a saját szempontjukból miért nehéz, egyenesen oktalan lemondani erről mint fegyverről. A témáról hosszabban szerkesztőtársammal, Vida Kamillával, a Semmi kóla, a Partizán kultúrtörténeti podcastjának egyik adásában beszélgettünk.
Őze Eszter: A dolgozó testek múzeuma, Napvilág Kiadó, Budapest, 2025. Horváth Mátyás recenzióját a könyvről itt olvashatod.
Kékesi Zoltán: Memory in Hungarian Fascism. A Cultural History, Routledge, Abington, 2023.
W. David Marx: Blank Space. A Cultural History of the Twenty-First Century, Viking, 2025.
Daniel Paul Schreber : Egy idegbeteg emlékiratai kiegészítésekkel, valamint melléklettel, mely felveti: „Milyen feltételek mellett vonható egy elmebetegnek vélt személy a saját kifejezett akarata ellenére gyógyintézeti felügyelet alá?”, Kijárat Kiadó, Fordító: Csete Soma, Budapest, 2025.
Hélène Landemore: Open democracy, Princeton University Press, 2020.
George L. Mosse: Férfiasságnak tüköre – A modern férfieszmény kialakulása, Balassi Kiadó, Fordító: Székely András, Budapest, 2001.
Elgondolkodtatott a cikk? Voltak benne új informácók, érdekes meglátások? Segített abban, hogy kialakítsd saját véleményed? Ha igen, mennyit ér ez számodra?
A gondolkozásra, kritikára és közös cselekvésre ihlető újságíráshoz az olvasók összefogására is szükség van. Csatlakozz, hogy együtt teremthessünk értéket!
Már ezer forint is nagy segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató! Köszönjük!
