A térséget leginkább meghatározó húzóágazat, az autóipar válságával egyre bizonytalanabb a kelet-európai munkások sorsa: fegyvereket kell gyártaniuk a jövőben, vagy munkájuk se lesz? Más területeken is válságok halmozódnak egymásra, miközben a dolgozók érdekérvényesítő potenciálját különböző rendszertényezők csökkentik. Hogy jutottunk ide? Mely folyamatok határozták meg a tavalyi évet, és mi várható a jövőben? Egy kutatót kérdeztünk 2025 legfontosabb munkaügyi tendenciáiról.

Meszmann T. Tibor a munkaügyi kapcsolatok kutatója, de a munka szociológiájával is foglalkozik. Az autóipart egy jó évtizede kíséri, ezenkívül a külföldiek atipikus foglalkoztatását és a platformgazdaság térnyerését vizsgálja kelet-európai országokban.

Kezdésül, te mit emelnél ki a tavalyi év tendenciái közül, mi hatott különösen a kelet-európai ipari munkásság helyzetére?

Kelet-Európa szempontjából az ipar bizonytalansága volt meghatározó: csökkent a termelés, a foglalkoztatás, a kivitel, a befektetések. Az úgynevezett zöld átmenet céljait, a dekarbonizációt megkérdőjelezték. Trump védővámokat vetett ki, ami az EU feldolgozóiparát, s annak kelet-európai perifériáit is erősen sújtja. Nem lehet tudni, mi lesz a jövője, átalakulóban vannak a termékpiacok, és technológiai változás is zajlik. Például, a hagyományos feldolgozóipar, amire Magyarország is inkább szakosodott, egyértelműen lejtmenetbe került.

Az eddigi fejlődési modell nem fog működni tovább. Kifulladt a bevett doktrína, amely elsősorban a nagyvállalatok szubvencionálására [pénzügyi támogatására] összpontosít, és annak érdekeit képviseli. Eközben a kisebb vállalatok, különösen a beszállítói rész, küszködnek. Például az autóipari beszállítók az elmúlt 10 évben nagyon más világot éltek, mint pl. a járműgyártók – ez Magyarországra és a többi kelet-európai országra mind igaz. A modell végső kifulladásához úgy néz ki, mégis külső tényező kellett: a Trump-féle vámok bevezetése és a geopolitikai átrendeződés. Ez további hatalmas érvágást jelentett a még biztosabbnak hitt járműgyártók számára is. A német gyártókra gondolok itt elsősorban, de ha a német járműipar válságba kerül, annak súlyos következményei vannak Kelet-Európára nézve is.

2023 még jó évnek számított, ‘24 szódával elment, de a tavalyi év katasztrofális volt. Különösen a járműipari gyártást illetően.

A vámok mellett ezt az is magyarázza, hogy megakadt a zöld átalakulás, amelybe Németország rengeteg pénzt ölt. Erre reagálva mindenféle visszaszervezés, leállítás, projektstop történt. Elsősorban ez a visegrádi országokat és Szerbiát érinti.

A járműiparban Magyarországon mindenki azt mondja, hogy hatalmas a bizonytalanság. Leépítések, karcsúsítás. Nem küldenek el embereket tömegével, nincsenek nagy csoportos létszámleépítések, ennél okosabb, de csúnyább karcsúsítás zajlik. Egyszerűen a kieső embereket, például a nyugdíjba vonulókat, nem pótolják. A győri Audi a hírekbe is került ez ügyben. Ők most strukturálisan különösen rossz helyzetbe kerültek, miután bezárt az a brüsszeli gyár, ahova a motorokat szállították. És ha az Audi bajban van, bajban van az ország, hiszen meghatározó tényező Magyarország termelésében.

Az említett okok mellett milyen hosszabb távú és alapvetőbb strukturális tényezők vezettek a járműipar válságához? 

Globális szinten az autóipar nem feltétlenül van válságban.

Az EU fő problémája az termékpiaci szempontból, hogy az itteni, azaz főleg a németországi gyártás a felső kategóriára specializálódott.

Luxusautókat gyártanak, ezek zöme pedig inkább exportcikk, az értékesítésük dominánsan nem az EU-n belül történik. A legnagyobb bevétel az USA-ból jön, így az új vámok abszolút közrejátszottak abban, hogy a tavalyi év ennyire rosszul alakult.

De azt lehetett látni korábban is, hogy ezt a piaci szegmenst az európai autógyártók nem tudják megfogni. Egyre drágábbak az autók, egyre több embernek megfizethetetlenek. Az új autók piaca eleve csak Nyugat-Európában jelentős, Kelet-Európában sokkal fontosabb a használt autóké. Ebben a helyzetben a gyártás maga kérdőjeleződik meg.

A járműgyártásnak mindig volt egyfajta politikai jellege, számítanak arra, hogy valamilyen szinten támogatást kap mint elengedhetetlen húzóágazat.

A vészharangot már elég régóta kongattuk, mondván, hogy ez egy krízisiparág, és nem lehet tovább a járműiparra építeni. Strukturálisan nézve Európában az autók szerepe bizonytalanabb, mint mondjuk Észak-Amerikában. Egy fordista modellben az autó volt az egyik alaptermék, de felhasználói oldalról nézve Európában ez nem feltétlenül igaz. Ha viszont se exportcikként, se a belföldi kereslet számára nem eladható megfelelő mennyiségű autó, akkor nagy kérdés, hogy miért gyártunk ennyit?

Másik nagy gond, hogy Európa nemcsak az „output”-ban függ a világgazdaságtól, de az „input”-ban is, nyersanyagokra és technológiára van szüksége a termeléshez. Az EU egy nyitott globális világgazdaságra volt ráállva, és ebből a szempontból vesztese a jelenlegi geopolitikai rivalizálásnak, szorult helyzetbe került. A nagy globalizációs hullám előtt sem alapanyagok, sem a technológia tekintetében nem volt ekkora a függése. Hogy csak egy példát mondjak, ma kínai technológia nélkül szinte elképzelhetetlen az elektromos autók gyártása.

Utaltál már rá, de kifejted, hogy a zöld átállás miért nem jelentett megoldást?

Én úgy látom, különösen a járműiparban, de egyébként máshol is, hogy az EU-s gyártók megpróbáltak versenyezni a zöld területeken, de gyorsan kiviláglott, hogy lehetetlen versenyezni. Alapvetően azért, mert túl nagy késéssel léptünk. Jó példa erre az akkumulátorfejlesztés, amire voltak EU-s próbálkozások, ám ezek a cégek nagyon gyorsan tönkrementek. Sokkal alaposabb tervezésre lenne szükség, megnézni azt, hogy milyen specializációk lehetségesek még egyáltalán, milyen szerep reális, és abba az irányba felépíteni a rendszereket a szakképzéstől a területfejlesztésig. Ehhez arra lenne szükség, hogy ne a nagy cégek határozzák meg a gazdaságpolitikát a rövid távú érdekeik mentén, hanem fordítva.

A zöld átállásban, és amúgy is, őszinteségre lenne szükség. Nem látom, hogy például EU-s szinten azt mondták volna, hogy jó, az itt gyártott elektromos autók nem versenyképesek a világpiacon, akkor innentől kezdve egy regionális piacokra szánt, kisebb léptékű járműgyártásban fogunk gondolkodni. Ennek az előfeltétele az lenne egyébként, hogy reálisan felmérjük, milyen piaci igényeket is kéne kiszolgálnia egy ilyen termelésnek. Ehhez képest erőltették a zöld átállást mint stratégiát, pedig előre látszott, hogy ez nem lesz sikertörténet.

Hova tovább, mi a jövője az európai járműiparnak? 

Az egyik út, amely a militarizációnak is próbál ellenállni, a vasútfejlesztés. Ám ez esetben akkor nem szériagyártásról beszélünk, hanem specializáltabb előállításról, tehát más a logikája, mint ahogy most működik az EU-ban ez a szegmens. Például a vonat, és általában a tömegközlekedési eszközök gyártása specializált, kisebb, igényekhez jobban igazodó megrendelés alapján történik. Más munkaszervezés, más szakmai, technológiai és egyéb tudások is szükségesek hozzá. Bár ez korántsem tudja kiváltani az autóipar szerepét a foglalkoztatásban, ebben szerintem van perspektíva.

Én leszek a legboldogabb, ha a vasút felé billen a járműgyártás. Ennek ellenére, ahogy te is mondtad, inkább egyfajta militarizáció körvonalai látszanak, egyre több autógyári munkásnak kell fegyvereket gyártania. A katonai átállás lehet a „megoldás” az eddigi iparpolitika válságára, ez egy új paradigma kezdete?

Erre nem tudok kimerítő választ adni, de annyit biztosan látok, hogy ez az irány elég markáns. Ez megint egy olyan irány, ami úgymond kényelmes, de nagyon káros is lehet ugyanakkor. A katonai gyártásnak, a militarizációnak nagyon komoly politikai vonzatai lehetnek. Például most az EU akarva-akaratlanul erősen jelen van a Közel-Keleten, igen nagy számban adunk el oda fegyvereket.

A katonai gyártás lehet, hogy rövid távon jó, mert az embereknek legalább megmarad a munkahelyük, de már középhosszú távon súlyos károkat okoz.

Két nagy gazdaság-politikai következménye lenne a katonai átállásnak: az egyik, hogy hirtelen rendben lenne eladósodni, ez egy elfogadható, valós keresleten alapuló befektetésnek számítana. Bezzeg a társadalmat ellátó, fejlesztő és fenntartó ágazatokban – a szociális ellátásban, a tanügyben, könyvtárban, egészségügyben… – ilyen befektetésről álmodni sem mertünk. A másik, hogy a hadiipar gazdasági húzóágazatként lenne tálalva, miközben tudjuk, hogy az EU-s, a német vagy a francia hadiipari cikkeknek nem lehet jelentős felvevőpiaca.

Miért nem? Jól értem, hogy a kár nem is feltétlen gazdasági, hanem politikai szinten jelentkezik?

Igen, de a kettő végül is összefügg. Hiszen hogyan fog tudni kereskedni egy cég például Németországból, ha Németország politikailag elszigetelődik amiatt, mert fegyverekkel látott el háborúkat?

Nyilván Németország nem lesz abban a helyzetben, mint mondjuk az USA, hogy azt mondja a dél-amerikai államoknak, hogy nektek ebből vásárolnotok kell.

Ezzel együtt az EU-s fegyverkereskedelem már itt van, kisebb szériákban a franciák, a németek is ellátnak autoriter észak-afrikai államokat például. De Szerbiának is adogattak el magasabb technológiájú harci gépeket. Ettől az ember, azt hiszem, nem érzi jól magát. És most egy még veszélyesebb léptékváltásról beszélünk, ami ha megtörténik, akkor az EU, attól tartok, elszigetelődik a világtól.

Továbbmenve Kelet-Európa kettős, félperifériás pozíciójából adódóan egyszerre figyelhető meg jelentős munkaerő-elvándorlás (nyugati irányba), ám az utóbbi évek során jelentős a munkaerő-bevándorlás is, azaz egyre több a vendégmunkás. Az ebből fakadó politikai feszültségeket hogyan kezelik az országok? Egyáltalán, az egyre kizsákmányolóbb törvénykezések közepette – mint amilyen a magyar – fog-e még jönni a térségbe vendégmunkás?

A nyilvános diskurzus egyszerűen nem őszinte ez ügyben sem. Mindenki tudja például, hogy az osztrák gazdaság külföldi munkavállalók nélkül rögtön megállna. A nem egyenes beszéd abból is fakad, hogy valójában a nagy cégek döntik el, hogy melyik országból kit vesznek fel. A szabályozás pedig a legtöbb esetben szabad kezet ad nekik ebben. Csakhogy a bökkenő az, hogy a külföldi munkásoknak más a jogállásuk, a munkahelyi érdekérvényesítő képességük, mint a helyi dolgozóknak. Kiszolgáltatottabbak, hiszen adminisztratíve is kettős függésben vannak. Ez a hátrány pedig lehetővé teszi, hogy ezeket a dolgozókat még inkább kihasználják, ami egy lefelé tartó spirált indíthat el.

Szlovákiában csináltunk tavalyelőtt és tavaly egy terepkutatást szerbiai ideiglenesen foglalkoztatott munkásokkal. Volt olyan nagy autóipari vállalat, amely a 2010-es évek derekától úgy növelte a termelést és a foglalkoztatást, hogy közben a munkafeltételek rugalmasabbak lettek, és egyre nagyobb arányban külföldi dolgozót vettek fel. 8-9 éves távlatban vizsgáltuk, mi történt az ideérkező szerb munkásokkal. Azt láttuk, hogy a munkáltató a rugalmasítást részesítette előnyben, csak ez érdekelte, nem volt semmiféle integrációs modell. Amelyik cég pedig így tesz, versenyelőnybe kerül másokhoz képest. Na, ehhez a helyzethez képest kéne olyan intézkedéseket hozni, hogy win-win szituáció jöhessen létre mindenki számára, ahol a cégek is hozzájutnak a hiányzó munkaerőhöz, és az ideérkező dolgozók is tudnak helyben integrálódni, így nem csökken általában a dolgozók önvédelmi képessége.

De a közbeszédben sosem erről van szó, hanem csak a végső következményről, hogy a külföldiek elveszik a munkát, leverik a béreket, stb. Más szóval, most a megfelelő szabályozás hiányában, integráció helyett kihasználhatják a cégek az ideérkezőket. Ráadásul Magyarország duplán veszít: ki az, aki Magyarországra szeretne így jönni, vagy maradni? A harmadik országból érkező munkások kihasználhatóságának fokozása gyengíti a dolgozók jogait általában, és gazdasági kárt is okozhat középhosszú távon, hiszen egy cégben, ágazatban vagy gazdaságban, ahol a fluktuáció vagy a transznacionális vándorlás a jellemző, a tudások, kompetenciák sem maradnak meg, nem épülnek be, elvesznek.

Rátérve az aktuálpolitikára, idehaza választási kampány van épp, ennek megfelelően a kormánypárt többek között minimálbér-emelést is bejelentett már. Miért örökzöld eszköz ez a kormányok kezében, politikailag miért éri meg (a nyilvánvaló okon kívül), és mit jelent ez a dolgozói szervezkedés és érdekérvényesítési potenciál szempontjából?

A minimálbér abból a szempontból kulcskérdés, hogy nemcsak Magyarországon, hanem egész Kelet-Európában tulajdonképpen a minimálbér-tárgyalás az, ahol a szakszervezeteknek látványos szerepük van, meg kell kérdezzék őket. Ám ez részben illuzórikus/szimbolikus, hiszen a szakszervezet nem nagyon tehet mást, mint hogy elfogadja a kormány ajánlatát.

A dolog méregfoga hiányzik: nincs igazi alkupozíció, mert a szakszervezetek nem tudnak sztrájkba lépni a minimálbér-tárgyalás során, valódi érdekérvényesítő erejük tehát nincs.

Így valójában felülről határozzák meg, hogy mennyi a minimálbér, aminek van egy hiperpolitikai vonzata. Egy munkás azt is gondolhatja, hogy tulajdonképpen ezt Orbán adja. Hozzáteszem, hogy ez nem csak Magyarországon van így, hasonló módon kezelik a minimálbért Szerbiában, Horvátországban vagy Szlovákiában is. Ez az eljárás nyilvánvalóan gyengíti a szakszervezeti szerveződést.

De a gazdaság szempontjából is felvet kérdéseket a gyakorlat: jelen helyzetben bértorlódást hoz létre. Az elmúlt években egyértelműen látszik, hogy az átlagbérek a régió országaiban nem növekedtek annyira, mint a minimálbérek. A folyamatos minimálbér-emelésnek köszönhetően egyre nehezebb önálló bérkategóriákat vagy tarifarendszert kialakítani, ágazatspecifikus vagy szakmaspecifikus béreket adni, ami mondjuk kifejezné, hogy az adott feladat fontosabb vagy hogy komplexebb munkát, ismereteket stb. igényel. Lásd különösen a magyarországi közszférát. Szóval megint, persze, rövid távon jó, hogy növekszik a minimálbér, de ez nem kezeli megfelelően a magyar gazdasági szereplők perspektíváit, nem veszi figyelembe a reális igényeket.

Például egy ilyen helyzetben, krízisszituációban, ha bérnövekmény van, a bevétel pedig nem növekszik, a munkáltató tipikusan létszámcsökkentésbe fog. Akik maradnak, többet keresnek, de kétszer annyit is kell dolgozniuk. Ezek fausti alkuk, szemfényvesztő szituációk.

Összeségében mit javasolnál nekünk és az olvasóknak, milyen ellenállási formákat érdemes figyelni, támogatni 2026-ban?

Erre az örökzöld válaszom mindig az, hogy beszélgetni kell, szerveződni, jó közösséget keresni. Részt venni a szakszervezeti vagy más törődő közösségi munkában. Más út nincs. Továbbá a pihenés is ellenállás. Fontos tehát pihenni is, amennyit csak lehet.