2015 nyarán a maga meztelen nyerseségében beköszöntött Budapestre a valóság. És pofán vágott minket. Jó erősen.

Bekopogtatott az ajtón és két lehetőségünk volt: tudomást veszünk róla vagy sem.

Nagyon sok ember tudomást vett. Nagyon sok ember segített. A maga módján. Sokszor vagy csak egyszer, szabadidővel, energiával, pénzzel. Kétkezi munkával vagy egy mosollyal, akár életmentő információkkal.

Volt, aki sokat adott, volt, aki keveset. A lehetőségeihez mérten. Nem néztük. Akik kapták, ők sem.

Sokan segítettek, sokan segítettünk, de nem mint nemzet. És főleg nem a kormányerő, a hatalom. Az ország – úgymond – vezetése, amelynek nem éppen hogy feladata lenne, hogy etikai mércével is vezessen minket?

Elvesztegettünk egy lehetőséget. Elvesztegettük, hogy jobb néppé, jobb nemzetté, jobb országgá váljunk. Elvesztegettük, pedig itt toporgott a küszöbön, itt volt az ajtónkban az esély. A lehetőség, amikor az összefogás ereje – ami megvolt nagyon sok ember között, de nem tudott országosan is kiteljesedni, nem ért el többet, mint egy szűk társadalmi réteget – megemel egy nemzetet.

Elvesztegettük a lehetőséget, hogy tanuljunk. Tőlük, a nagyon nehéz helyzetben levő, rajtunk átutazóktól. Akikben a trauma hihetetlen energiákat mozdított meg és akik más, a hagyományos, tradicionális értékeket nálunk sokkal jobban őrző társadalmakból, kultúrkörökből, égtájakról jöttek.

Itt voltak, itt jártak nálunk, a Nyugati lépcsőjén, a Keleti kövén, az „afgán park” füvén, ti pedig, ti, eltartott kisujjúak, mérgezett tudatúak, elfordítottátok a fejeteket.

Tudomást se vettetek róluk. Rájuk se hederítettetek, miközben az éves fizetéseteket rakjátok élére garasonként, hogy egzotikus országokba járjatok évente egyszer voyeurködni, nyaralás címén? Micsoda meghasonlás, micsoda kettős mérce…

Hát most itt volt a lehetőség.

Megismerni más embereket, más kultúrákat. Ingyér. Csak le kellett volna hajolni érte. Nem többszázezres befizetéssel egy társasutazásra. Egy szendviccsel. Egy jó szóval. Egy mosollyal. A megelőlegezett bizalommal.

De nem. Ti, a többség, elfordultatok.

Sokat veszítettetek.

Nem tanultátok el tőlük, Keletről érkező unokatestvéreinktől, véreinktől azt a tartást, azt az egyenességet, amely – ki tudja, hogy a neveltetésüknek hála, vagy a kegyetlen életkörülmények erősítették fel – oly sokukban megvolt. Nemcsak a tetteikben, a gesztusaikban, a testtartásukban. Az arcukra metszve. De ti, akik nem voltatok ott, nem vettétek, nem is vehettétek ezt észre.

Nem láttátok azt az ősbizalmat, amellyel ránk bízták gyermekeiket az édesanyák, miután megvolt az első mosoly, az első összenézés, az összekacsintás. Az első elfogadás.

Kimaradtatok abból is, hogy a valóságban, a történésében lássátok, milyen a valódi összetartozás, a család mint érték tisztelete. Nemcsak a lózungok szintjén, hanem amikor valóban számíthatnak egymásra a családtagok. Számtalan példáját láthattátok volna, ahogy a fiatalok felnéznek az idősebbekre, az unokatestvérek támogatják egymást, az édesapák pedig valóban a kezükbe veszik és utolsó leheletükig segítik a teljes család minden tagjának sorsát.

Tanulhattatok volna az ősbizalomról abból, ahogy az ételt a kezünkből elfogadták, ha rajta volt az áthúzott malacos matrica vagy kimondtuk azt az egyetlen szót, hogy „halal”.

Láthattatok volna vonulni kisebb csoportokat számukra ismeretlen emberek lakására csendben, éjjel vagy a sűrű munkaidő közepén a város zajos forgatagán át. Karjukban egy újszülöttel, kézen fogva egy vagy több kisgyermekkel. Vagy nélkülük. Csak a felnőtteket. Egyetlen egyet aludni, vagy csak lezuhanyozni vadidegen emberek lakásán, átöltözni, felfrissülni, mielőtt továbbmennek az ismeretlenbe.

Megkaptátok volna a kérdést számtalanszor, sokszor csak a vasútállomáson eltöltött pár perc ideje alatt, a vonat ablakából, hogy „Norway or Germany? Which is the better country?”

Tőlünk kérdezték, jobb híján, hogy melyik az az ország, amelynek kezébe bizalommal letehetik életüket, sorsukat. A jobb jövő reményét. És mi természetesen nem adhattuk, nem is tudtuk volna megadni a választ, de azt éreztük, hogy bárhol jobb lesz nekik, mintha itt maradnak. Fájdalmas felismerés volt.

Pedig akkor még nem is tudtuk…

Nem tudtuk a húsba tépő szögesdrót kerítést, a menekültügyi rendszer későbbi teljes leépítését, a déli határnál a rengeteg erőszakos visszakényszerítést, a további uszító plakátkampányokat, mindezek arcul csapásaként betanított munkások tömeges betelepítését, a szomszédunkban dúló háború körüli, nem egyértelműen a békét támogató sorozatos kormánypárti megnyilvánulásokat…

Nem tudtuk még ezeket, de már akkor is nagyon rossz volt. Rossz volt a kaotikus helyzet, amit a kormány szánt szándékkal okozott.

Rossz volt, de mindeközben a Keleti kövén, a zákányi állomáson, Tovarnikban, Dobován, az ország és a környező országok számos pontján születtek csodás, mélyen átélhető, tartalmas és felemelő órák, percek, pillanatok.

Összetartó közösségek születtek. Életre, vagy évekre szóló barátságok. Szerelmek. Gyermekek és házasságok. Kötelékek. Eltéphetetlen kapcsolatok.

Voltak, akik sokat tanultak magukról. Szerintem ezzel többé vagy kevésbé mindannyian így voltunk.

Voltak, akik rájöttek, hogy másban is jók, mint amivel addig foglalkoztak. Továbbképezték magukat, szakmát váltottak.

Sokan döntöttek úgy, hogy a rendszeres karitatív tevékenység továbbra is az életük része lesz. Ha nem is a fő fókusza. Vagy igen. Ők ma rászorulóknak szerveznek akár életmentő, akár „csak” szükséges és hasznos programokat, bármely területen, földrajzilag és átvitt értelemben.

Mások esetleg kiszálltak az aktív, csoportos munkából, de ha egyszer megtapasztalták, hogy adni jó (vagy megerősítették magukban ezt a már korábbról hozott tapasztalatot), akkor soha nem felejtik. Alkalmasint, a jó példa erején át továbbadják. A környezetüknek, családjuknak.

Azok a kisgyermekek, akiknek édesapja, édesanyja kijárt segíteni az állomásokra, ma már kamaszok. És egy olyan értékrendet láttak, olyan értékrendben nőhettek fel, amit csak megbecsülni tudok. Ami korábban jellemző volt erre az országra. Amit nem tudtak teljesen eltörölni a gyűlöletkeltő plakátkampányok sem.

2015, és azután 2016 és 2017 is egy-egy elvesztegetett lehetőség volt. Azóta rosszabb lett, nem jobb. Az ország közérzetére és morális állapotára gondolok.

Azok a zsúfolt vonatok, amelyek magukkal vitték a menekülőket egy jobb jövő, egy befogadóbb közösség felé, a mi álmainkat, reményeinket is magukkal vitték. A mi szebb jövőbe vetett hitünket gázolták halálra, tépték szét. És ezért az etikai normákat épp úgy, mint a jó közérzetet és a szimpla megélhetést folyamatosan romboló kormányé a felelősség. Meg a nekik – sokszor talán jóval  kevésbé tudatosan – még mindig esélyt adó szavazóké.

Választhattuk volna azt, hogy egy befogadó, sokszínű, egymás tálentumaira építő, egymástól tanuló, egymás mellett békében élni tudó, kedves és jószándékú ország leszünk. De nem tettük. Mert ti a gyűlöletet választottátok. Igen, volt propaganda, ahogy a csövön kifért. De a választás, amíg csak szabad, mindig egyéni döntés. El lehetett volna jönni a Keleti lépcsőjére, megismerni ezeket az embereket. Mint ahogy sokan tették, tettétek. De messze nem elegen. Nem vagyok a hazámra büszke ebben a kérdésben. A (volt) önkéntestársaimra viszont, akiket akkor megismerhettem – vagy akiket személyesen nem –, egytől egyig igen.

Azokra is, akikkel vállt vállnak vetve a néhány itt maradt, vagy később érkezett család felszínen tartásáért harcoltunk. Albérletekért, munkalehetőségekért, óvodai és iskolai helyekért. A bürokrácia útvesztőiben a papírjaikért. Állami egészségügyben emberséges bánásmódért. Tisztes ellátásért. Vagy akár pusztán csak az ellátásért.

A nyelvet nem beszélő, kapcsolatokkal itt nem rendelkező, nem fehér bőrszínű emberek számára. Igen, emberek számára. Elsősorban – még ha ezt nem is mindenki látta, vagy látta be – emberek számára. Embertársaink számára. Hús-vér, valós, kedves emberek számára. Nem plakáton szereplő, légből kapott számok és hozzájuk kapcsolt, stock fotókkal ábrázolt, mesterségesen gerjesztett félelmek tárgyai számára.

Aztán, 2016, 2017 és a rá következő évek során megtapasztalhattuk a sok apró küzdelem feladását, a belefásulást és azt, hogy végül egytől egyig külföldre költözött szinte minden család. Itt éhen haltak volna. Mi se marasztaltuk őket. Nem tehettük. Nem volt miért. Nem maradt rá érv. Győzött, bár könnyek között, a belátás. Az őrületben a józan ész.

Aztán az önkéntesek, a barátaink jó része is utánuk ment, külföldre. Mert úgy érezték – a menekültválságtól függetlenül is, persze –, hogy ami itt van, az élhetetlen. Megfojtja őket.

Az ő hiányuk is fáj. Ezért is a kormányé a felelősség.

Ez volt 2015, és a rá következő évek, éveink elvesztegetett lehetősége. Itt, nálunk, a gyönyörű, kincsekben gazdag Kárpát-medencében.

Az a tűz, ami tíz éve még lángolt, ma már alig pislákol. A remény, hogy egy jobb ország lehetünk – amíg még tart az életünk. Hogy közösen egy szebb jövőt építhetünk. Mindennapi cselekedetekkel. Minden új nap, felébredve és a közvetlen környezetünkben körülnézve.

Jövőre választási év lesz.

Lehet, hogy kiderül, hogy ez az aprócska láng végleg ellobban-e.

A jobb jövő reménye.

És 2015 nyara, amikor a valóság, a jelen egy pillanatra az örökkévalósággal találkozott és kezet fogott, na meg mindaz, amit ez magával hozott, csak egy sokak szívében megőrzött szép emlék marad. És örökre a vitrinben ragad.

Vagy újra valami élő, felemelő indul, amiből újra cselekvés, újra aktivitás és építés lehet. Valami új, valami perspektívát adó, valami reményt keltő születhet.

Amiben most talán többen részt vesznek. Talán közületek is többen, talán ti is részt vesztek.

Talán egy teljes nemzet.

És akkor felszáll a köd, ami mindannyiunkat befed.

Újraindul a vérkeringés, erőre kap a lendület.

Újra ráköszönnek egymásra és beszélgetni kezdenek a szomszédok vagy az utcán szembejövő ismeretlenek.

És akkor újra mosolyogni fognak egymásra a villamoson az emberek.

Ebben az országban is mosolyogni fognak egymásra az emberek.