Eljött a számvetés ideje. Persze az mindig itt van, sosem „jön el”, csak éppen el kell kezdeni valamilyen módon egy „alkalmi cikket”, ahogy a régi zsurnaliszták nevezték az ilyen, ünnep körüli lamentálásokat.

Merthogy alkalmi ez az írás. Egyrészt mert a Mérce szíves felkérésére született meg, másrészt pedig mert az év vége, ha akarjuk, ha nem, mégiscsak valamiféle alkalom arra a bizonyos számvetésre. No meg alkalom a reménykedésre is, hogy jövőre másképpen, talán éppen jobban mennek majd a dolgaink.

Csak hát a felkérés a magyar közszolgáltatások helyzetéről való nyilvános töprengésre vonatkozik. Nehéz dolog ez ügyben reménykedni.

Mi szükség van közszolgáltatásokra, és miért fontos egyáltalán beszélni ezekről újra és újra? A vállaltan baloldali Mérce olvasói szerint valószínűleg buta kérdést tettem fel, mert hát miért is ne volna szükség jól működő, a társadalom szövetének összetartását, az állampolgári életminőséget emelő, egyre jobb és jobb egészségügyi ellátásra, oktatásra, szociális ellátórendszerre, gazdag és változatos kulturális kínálatra, jól működő hivatalokra, stb.? Miközben azonban a Mérce kedves olvasó közönsége számára mindezek fontossága magától értetődik, azt látjuk, hogy

az egyre kisebb baloldali közösségeken kívül a közszolgáltatások fejlesztése senki számára sem fontos manapság. Sem Magyarországon, sem Európában, hogy az Egyesült Államokat – mint ez ügyben amúgy is konstans elrettentő példát – már ne is említsük.

A közszolgáltatás ugyanis olyasmi, ami akkor működik jól, ha nem a versenyelv logikája szerint működik. Mint ilyen, rendszeridegen a létező és egyre reakciósabb elveket és célokat nyíltan felvállaló kapitalizmus keretei között. Ez a rendszeridegenség napjainkban egyértelműen megmutatkozik akkor, amikor az állam Magyarországon a szociális gondoskodásban az egyén felelősségét és a felekezeti irgalmasságot igyekszik „helyzetbe hozni”. Legújabban pedig a javítóintézetek, ki tudja, tán az egész gyermekvédelem rendészeti kérdésként való kezelésével kívánja csendesíteni azt a politikai vihart, mely a jelenlegi kormány hatalomban maradását látszik veszélyeztetni.

A közszolgáltatások leértékelődésének problémája azonban túlmutat a 2026. évi választásokon. A hazai közszolgáltatások elhanyagolása és piacosítása nem a jelenlegi választási kampányban indult el. Elkezdődött az intézmények teljes magánosítása vagy részprivatizációja már jóval a második Orbán-kormány megalakulása előtt. A leánykori nevén „kiszervezésnek” nevezett privatizáció azonban – ami ma elsősorban a szociális ellátó rendszert, a felsőoktatást, az egészségügyet, legújabban pedig a tudományos kutatást sújtja – lényegében bebizonyította, hogy a kormányzat szabadulni akar mindenfajta közvetlen állami ellátási kötelezettségtől, függetlenül attól, hogy az egyes intézményi struktúrák leépítése az elmúlt 10-15 évben milyen, a versenyképességet és a teljesítménynövelést fetisizáló érvelés mellett ment végbe.

No de mi van most, 2025-ben? Ezt a kérdést leginkább a hiányok felsorolásával lehet megválaszolni, nem pedig állítások megfogalmazásával.

Az önkormányzatok nem szólhatnak bele az oktatás rendszerébe, ahogyan a nemzeti örökség (közgyűjtemények) kezeléséhez, és Budapesten kívül a színházak működtetéséhez sem lehet szavuk. Így aztán nincs a demokratikus kontroll gyakorlására lehetőség e területek felett. A felsőoktatásban és a kutatóintézetekben nincs intézményi autonómia, akkor sem, ha nem egyszer hosszú nyilatkozatokban próbálják megmagyarázni, hogy az alapítványok kurátorai, az egyetemek és a kutatóintézetek „menedzser-igazgatói” olyan tökéletes, nagy tapasztalattal bíró (üzlet)emberek, akik úgyis mindent jobban el tudnak dönteni, mint a demokratikusan választott közösségi képviselők. Az egészségügy központosításával a demokratikus ellenőrzési lehetőségek régen megszűntek, a változó nevű és helyzetű egészségügyi irányító mechanizmus lényegében vak gólemként próbál „mindent is” működtetni, az állampolgárok között végzett ez irányú kutatások tanúsága szerint teljesen sikertelenül. A szociális szféra „kegyességi kézbe adása”, vagyis az egyházak felé való kiszervezése épp akkor kezdett tetőzni, amikor kirobbantak a legvédtelenebbekkel kapcsolatos botrányok, melyek a gyermekvédelem teljes lepusztultságát bizonyítják az ország előtt.

Folytatólagosan súlyos bűncselekmények ugyanis csak akkor válnak elkövethetővé intézményes keretek között, ha a demokratikus kontroll megszűnik, ezen intézmények zártakká válnak, az ott élőkre rázárul az intézményi hierarchia, nincs mód kritikát megfogalmazni, nincs kitől segítséget kérni.

Nincs tehát demokratikus kontroll a közszolgáltatások egésze felett. Nem is lesz, amíg az önkormányzatok nem felügyelhetik a közintézményeket, és nem szólhatnak bele a működtetésükbe, amíg nem decentralizálják azokat az intézményeket, melyeket kizárólag a hatalmai ellenőrzési mánia vont központi ellenőrzés alá. Egy autonóm képviselőkkel teli parlament sem tudná ellenőrizni közvetlenül a helyi intézmények működését, a közszolgáltatások problémáinak napirenden tartását. De hát autonóm képviselőkkel teli tisztelt házról most éppen szó sincs, a mameluk többség „rosszra, jóra, még szavazni jár dobszóra.”

Hol hát a remény a jól működő közszolgáltatásokra, merül fel bennünk, ha már felvetette a remény kérdését mindennapi életünknek most épp Nobel-díjjal jutalmazott nagy magyar krónikása, a Krasznahorkai László is?

A remény azokban van, akik működtetik a rogyadozó közszolgáltatásokat. Mellesleg ez sem újdonság, a reményt mindig azok hordozzák, akik cselekednek. Ők, a közszolgálati dolgozók ugyanis politikai meggyőződés nélkül is hisznek a közszolgálatiságban, nem egyszer saját, mégoly kicsi világjobbító szerepükben is.

Persze nem mindenki hisz benne, ami nem is oly meglepő, ha jobban meggondoljuk. Példaképpen: bizonyos, hogy olyan szobafestő is van, aki nem hiszi, hogy értelmes munkát végez, miért ne lehetne ilyen levéltáros vagy mentőtiszt is? Nem, a közszolgáltatások hívei és működtetői sem tökéletes emberek, ráadásul – mily meglepő! – nyilván sokfélék. Csak éppen ha nem tart rájuk igényt a társadalom, akkor nélkülük, pontosabban a tevékenységük nélkül kegyetlenebb és butább lesz a világ. Pedig tapasztaljuk nap mint nap, hogy már most is épp elég kegyetlenek a mindennapok, és hát butulunk, mind, egyetemlegesen.

Szóval higgyék el, a közszolgáltatásokban dolgozók többsége igenis hisz abban, amit csinál. Éjszakás ápolónak, sokszor éhbérért késő estig is dolgozó muzeológusnak, nyomorgó szociális munkásnak, a pedagógus hiány miatt 70 évesen is irodalom órát tartó tanárnak, rezsiszámlát fizetni csak másodállásból tudó kutatónak, a másnak kijáró munkavállalói jogaitól szinte teljesen megfosztott közhivatali dolgozónak nem lehet elmenni csak azért, hogy „keressek valamit”.

Az a helyzet, hogy most épp nem látszik a magyar horizonton a politikai osztály és a társadalom derékhada részéről arra igény, hogy a közszolgáltatásokat megjavítsák, hogy a közszolgáltatások feletti ellenőrzésre demokratikusan válasszanak testületeket.

Az elmúlt évtized gyakorlata, ami kb. úgy írható le, hogy ha valamilyen állami alkalmazotti csoport nagyon sokat panaszkodik, és ezt a panaszkodást nem sikerül erővel leszerelni, akkor adunk neki több fizetést és minden el van intézve, összeomlott. Pusztán a tanárok béremelésétől nem tud megjavulni az oktatás, és amikor az oktatási szakszervezetek ezt szóvá teszik, láthatóan a hatalomnak nincs válasza az oktatáspolitika kérdéseire, csak az, hogy folytatni fogják a béremelést.

A Covid alatt pánikintézkedésként megemelték az orvosok fizetését, de az egészségügy autoriter fejlesztési kísérlete kudarcba fulladt, a magyar társadalom nem egy felmérés szerint évről évre egyre rosszabbul ítéli meg az egészségügyi szolgáltatások minőségét. Közben – mivel választások jönnek – a szociális és kulturális területen a régi módszerrel próbálkoztak, azzal, hogy emeljenek gyorsan fizetést, aztán „csend lesz”, – de hát úgy tűnik, érdemben mégsem sikerül megemelni e fizetéseket sem. Azt, hogy valóban olyan nagy bajban van az államkassza, hogy visszakozni kell a korábbi ígéretekből, vagy az jött ki kockás papíron, hogy e szakmai csoportok bérrendezése nem mérhető szavazatszámban, nem tudjuk.

Akármerre nézünk, nem találunk más közszolgálati koncepciót ma Magyarországon, minthogy emeljünk bért (ha tudunk), meg néha adjunk látványosan sok pénzt, például kórház fejlesztésre vagy múzeum felújításra, bár mintha ez utóbbi sem igazán sikerülne már.

Mindez nem közszolgáltatási koncepció. Inkább vállalatirányítási tűzoltás, bár gyanítom, hogy annak is elég gyatra.

„Nincs jobb, nincs bal, csak magyar.” Ez az egyik új jelszó, ha sokaknak, akik elég évtizedet éltünk meg, ismerős is ez a szóösszetétel, és rímel egy korábbi szélsőjobboldali párt jelmondatára. Médiapolitizáló korunkban, ahol a digitális tér elfoglalása éppen mindent felülír, talán ez a „rímelés” a legkisebb baj. Nagyobb gond, hogy ez a romanticizáló mondat jelenleg bizony nem sok jót ígér a közszolgáltatások elkötelezett híveinek (sem). A baloldaliak, akik szerint az állam dolga nem csupán a tisztességes jogszabály alkotás, hanem bizonyos szolgáltatások minél szélesebb körű biztosítása is, nem látják, hogy ebben a nagy nemzeti összefogásban hol is a helye a szociális ágazat demokratikus kontrollja megszervezésének, az egészségügyi ellátó rendszer magánosítási folyamata megállításának, az oktatási decentralizációnak, ahol a sokféle, sokszor egymással ütköző vélemények között kell(ene) dinamikus kompromisszumokat kötni, és azokat fenntartani újra és újra. A példák sora hosszan folytatható lenne. Bizony, az „összefogás” édeskevés ahhoz, hogy működjenek a közszolgáltatások. A „lélektől lélekig” gondolat helyett elkelne némi prioritáslista is, benne nem egy konkrét közszolgáltatási elképzeléssel, azon kívül, hogy „hazahozzuk a brüsszeli pénzt.”

Egy szó mint száz, 2026-ban is nehéz idők jönnek.

Ha ifjúkori koncert emlékeim nem csalnak meg, akkor Földes László Hobo 1988-ban énekelte azt, hogy „másik Magyarország, félek tőled”. Igaz, hozzá tette a dal végén azt is, hogy „másik Magyarország, jó reggelt kívánok”.

Meglátjuk.