Tizenöt év után kifulladt az orbáni modell: szuverenitás helyett függőség, felzárkózás helyett stagnálás maradt. A háromrészes elemzés első része az orbánizmus felemelkedését és belső ellentmondásait vizsgálja, a második a külső sokkokkal szembeni belső sérülékenységét tárja fel, a harmadik pedig a gazdasági kifulladás és a politikai válság összefonódását elemzi.

Külső sokkok és belső sérülékenységek (2020–2024)

2020 nemcsak a globális politikában jelentett fordulópontot, hanem Magyarország illiberális kísérlete szempontjából is. A felszínen az Orbán-kormány számára a legnagyobb kihívást a COVID-19 járvány jelentette. A válság egyszerre rázta meg a gazdaságot és a társadalmat. A közvetlen egészségügyi veszélyhelyzeten túl azonban

a járvány rávilágított a magyar gazdasági modell törékenységére: a mély függőségekre, az alacsony bérekre és arra az államra, amely a társadalmi ellenállóképesség helyett az elit felhalmozását részesítette előnyben.

Ahogy a lezárások, a kötelező otthoni munkavégzés és a távolságtartási intézkedések megszakították a termelést és visszafogták a keresletet, a magyar gazdaság 4,5 százalékkal zsugorodott. Eközben az államadósság a GDP arányában 60 százalékról 80 százalékra ugrott, feltárva a kormány fiskális stratégiájának korlátait. Ha a gazdaság rosszul teljesített, az egészségügyi rendszer helyzete még súlyosabb volt. Az évtizedes elhanyagolás és alulfinanszírozás, valamint a lakosság körében elterjedt elhízás és krónikus betegségek együtt azt eredményezték, hogy Magyarország aligha volt felkészülve egy ekkora egészségügyi kihívásra. A következmények pusztítóak voltak: a járvány végére Magyarország a világ harmadik legmagasabb, Európában Bulgária után a második legmagasabb Covid-halálozási rátáját mutatta lakosságarányosan.^[1]

Mindezen rendszerhiba ellenére Orbánnak sikerült átvészelnie az azonnali politikai következményeket, részben az EU pénzügyi támogatásának, részben az agresszív választás előtti költekezésnek köszönhetően.

A valódi fordulat azonban nem a járványból, hanem a geopolitikából következett. 2022-re Brüsszel megkezdte a magyar demokrácia hanyatlásának újraértékelését, és szigorítani az uniós forrásokhoz való hozzáférést. Ezzel egy időben Oroszország ukrajnai inváziója energiaár-robbanást váltott ki, amely megrendítette azt a gazdasági stabilitást, amelyre Orbán legitimitása nagyban épült.

E sokkok együttesen világítottak rá a felhalmozó állam és a függő fejlesztési modell belső ellentmondásaira, és új szakaszt nyitottak a rezsim instabilitásában.

Az új évtized egybeesett a Kohéziós Alap következő finanszírozási ciklusával. Ennek keretében Magyarország 22 milliárd euróra volt jogosult csak a Kohéziós Alapból. Ehhez járult további 5,8 milliárd euró a Helyreállítási és Ellenállóképességi Keretből, amelyet a 2021 és 2027 közötti gazdasági újjáépítés támogatására hoztak létre. GDP-arányosan ez nagyjából 20 százaléknyi forrást jelentett.^[2] Magyarország tehát minden korábbinál több pénzhez juthatott volna.

A háború előtt az európai politikai elit jórészt csendes partner volt Orbán demokratikus normákat lebontó törekvéseiben. Az EU-források és a nyugati FDI zavartalan beáramlása lényegében finanszírozta is ezeket. A kormány 2018 végéig 79 stratégiai partnerségi megállapodást kötött a legnagyobb transznacionális vállalatokkal Magyarországon.^[3] Ezek segítségével sikerült „megnyugtatni” a technológiaigényes gyártó nagyvállalatokat. A Budapester Zeitung szerkesztője szerint a német befektetők annyira elégedettek voltak a kormánnyal, hogy 90 százalékuk Orbánra szavazott volna.^[4]

Eközben a kormány sorozatban indított kampányokat az Európai Unió vezetése ellen, alig találkozva érdemi uniós ellenlépésekkel. A helyzet azonban gyökeresen megváltozott, amikor a háború kitört Európában, és Magyarország ismét a közös európai álláspont ellenében lépett fel, nem ítélve el egyértelműen és nem szankcionálva Oroszország indokolatlan agresszióját.

Ekkor az EU politikai (és kisebb mértékben ipari) vezetése először döntött határozott fellépés mellett. Jelentősen korlátozta Magyarország hozzáférését a kohéziós és helyreállítási forrásokhoz, és a nyugati működőtőke-beáramlás is gyorsan visszaesett. Ahogy Orbán tovább erősítette illiberalizmusát belföldön és a külpolitikában, az EU-elit végül ténylegesen szembefordult vele.^[5]

2022-ben az Európai Bizottság új stratégiára váltott, az EU-s források kifizetését intézményi reformokhoz kötve. Ez az Orbán-kormányt nehéz helyzetbe hozta, mivel Brüsszel olyan eszközt alkalmazott, amellyel kikényszerítheti a változást: reformok nélkül nincs pénz. Budapest így kénytelen volt tárgyalóasztalhoz ülni, és az év nagy részét kompromisszumkereséssel töltötte. Szeptemberre a kormány 17 intézkedésből álló csomagot terjesztett elő a korrupció visszaszorítására; a Bizottság ezt kiindulópontnak elfogadta, de elégtelennek ítélte, és további tíz feltételt, valamint igazságügyi és közigazgatási reformokat követelt.

Hivatalosan a Bizottság lépései a jogállamiság helyreállítását célozták. Ám noha a 27 intézkedés – és más hasonló javaslatok – e célhoz hozzájárulhattak volna, valójában a kormányzás egy szűk metszetére összpontosítottak: a korrupcióra. A magyar demokrácia hanyatlásának tágabb problémája nem volt a Bizottság elsődleges fókusza.

A korrupció nem egyszerűen deviancia az orbánizmusban, hanem a rezsim szerkezeti pillére. A rendszer politikailag irányított vagyongazdálkodásra épül, amely lojalitást biztosít a gazdasági elit körében, ez az elit pedig fenntartja a rezsim hatalmi stabilitását.

Ennek a klientúrahálózatnak a megbontása lázadást kockáztatott volna a kormányzó koalíción belül, hiszen a háttérbe szoruló oligarchák más politikai központok felé fordulhattak volna.

Így nem meglepő, hogy a kormány hajlandósága a reformokra a lehető legkorlátozottabb maradt.

Még az általa eredetileg felajánlott 17 intézkedést is lassítva, ellenállással hajtotta végre, nem is beszélve a Bizottság által előírt további tízről. Ez rövid távon megmentette a klientúrahálózatot, hosszabb távon viszont aláásta a járadékvadász elit anyagi bázisát.

Hazai és nemzetközi civil szervezetek értékelése szerint a magyar kormány a szükséges mérföldkövek közül mindössze 9–13-at teljesített sikeresen; a többit csak részben vagy egyáltalán nem hajtotta végre.^[6]

2023 vége óta a folyamat gyakorlatilag leállt. 2025 márciusáig Magyarország az eredetileg a felzárkóztatást szolgáló források kevesebb mint 8 százalékát kapta meg. Összehasonlításképpen: az előző finanszírozási ciklusban, a folyamat hasonló szakaszában – mindössze nyolc hónappal később – a magyar kormány már a számára megítélt kohéziós források 73 százalékát kifizette.^[7] Ez minden mutató szerint jelentős visszaesés. Még egy valószínűtlenül kedvező forgatókönyv esetén is, amelyben Magyarország a következő két évben hozzájut a fennmaradó forrásokhoz, az elérhető keret már most szűkült. 2025 elejére 1,04 milliárd euró vált véglegesen elérhetetlenné, mert határidőig nem történt meg a lekötése. További mérföldkövek elmulasztása esetén 2025 végéig újabb 1,1 milliárd euró veszne el.^[8]

Közben Magyarország szembenállása bizonyos uniós szabályokkal egyre súlyosabb pénzügyi árat rótt az államra. 2024 júniusában az Európai Unió Bírósága 200 millió eurós bírságot szabott ki a kormányra az uniós menekültügyi politika rendszeres megsértése miatt. Budapest nem fizette ki a bírságot, és nem módosította a jogszabályait sem. Válaszul az Európai Bizottság nemcsak a 200 millió eurót kezdte levonni a Magyarországnak járó forrásokból, hanem további napi egymillió eurót is, mindaddig, amíg a kormány nem igazítja menekültügyi rendszerét az uniós joghoz. Az eredmény:

Magyarország 2024 júniusa óta több bírságot halmozott fel, mint amennyi uniós támogatást kapott volna.

Ebből következik, hogy azóta egyetlen euró sem érkezett meg az ország költségvetésébe.^[9]

Mielőtt rátérnénk az uniós támogatások elvesztésének súlyos gazdasági következményeire, meg kell említeni egy másik kulcsfontosságú sokkot: Oroszország 2022 eleji ukrajnai agresszióját. A háború Európa-szerte felborította az energiapiacokat, példátlan árrobbanást okozva. Magyarország pedig különösen sérülékenynek bizonyult, nem csupán globális tényezők miatt, hanem az Orbán-kormány 2020 előtti energiapolitikája következtében is. Az EU tagállamai közül Magyarország volt az egyik leginkább függő az orosz fosszilis energiahordozóktól: 2010 és 2020 között az orosz olaj az import 70–99 százalékát, a földgáz pedig 70–91 százalékát tette ki.^[10]

Ez még súlyosabb, ha az ország teljes energiafogyasztási szerkezetét nézzük. 2020-ban az olaj 37 százalékot, a földgáz 30 százalékot, az áram pedig 17 százalékot tett ki a végső energiafelhasználásból. Az áramellátás is jelentős részben orosz függésű, mivel nagy része földgázalapú termelésből származik, és az ország villamosenergia-ellátásának közel felét az orosz fűtőelemekkel működő, szovjet építésű paksi atomerőmű adja. Magyarország energiaellátásának biztonsága tehát egy olyan geopolitikai szereplőtől függ, amelynek megbízhatósága súlyosan megkérdőjeleződött.

A háború, valamint Moszkva európai gázszállításainak visszafogása példátlan energiasokkot váltott ki. Az európai földgáz irányadó ára, a TTF, 2022 augusztusában történelmi csúcsra, 339 euró/MWh-ra ugrott, ami tizenkétszerese a megelőző év 27 eurójának. A válság rávilágított egy olyan energiarendszer sebezhetőségére, amely hosszú ideje orosz importra épült. A piac 2022 végére az enyhe tél, a vártnál magasabb készletszintek és a fogyasztás visszaesése miatt stabilizálódni kezdett, de az árak tartósan magasak maradtak, 100 euró/MWh körül.^[11] 2023-ban az átlagos ár ~50 euró/MWh, 2024-ben pedig ~35 euró/MWh volt – még mindig jóval a háború előtti szintek fölött.

Az árrobbanás súlyos csapást mért az Orbán-kormányra, mivel megmutatta annak a politikának a sérülékenységét, amely egy évtized óta a rezsicsökkentést tette a politikai siker középpontjába.

A lakossági áram- és gázárakat 2013 óta teljes mértékben állami szabályozás rögzíti: 0,08 euró/kWh áramért és 0,25 euró/m³ gázért, jövedelemtől és gazdasági környezettől függetlenül. 2022 áprilisára a magyar háztartások az uniós átlaghoz képest 60 százalékkal kevesebbet fizettek az áramért és 75 százalékkal kevesebbet a gázért, ami a rezsicsökkentést a kormány egyik zászlóshajójává tette.

Azonban egy olyan árplafon, amely a piaci egyensúly alá van kényszerítve, csak akkor tartható fenn, ha az állam képes folyamatosan finanszírozni. Már a háború előtt is évi 450 milliárd forint (~1,1 milliárd euró) volt a lakossági energiatámogatási program költsége; 2022-ben ez több mint duplájára nőtt, körülbelül 1 billió forintra (~2,5 milliárd euró). 2025 első hat hónapjában az államnak ugyanannyit kellett az MVM-nek juttatnia (484 milliárd forint), mint a háború előtti teljes éves támogatás.^[12]

A kormány kisebb módosításokkal próbálkozott, de a valódi megoldást nem szakpolitikai átalakítás, hanem a nemzetközi gázárak lassú csökkenése jelentette – vagyis lényegében a szerencse.

2020 után – különösen 2022-t követően – Magyarország szűkülő bevételek és növekvő kiadások kettős szorításába került. A gazdaságot tovább terhelték az energiaárak, az EU-források befagyasztása és a romló nemzetközi befektetési környezet.

Egy terület azonban kivételnek bizonyult: a külföldi működőtőke. A UNCTAD adatai szerint Magyarország 2020 és 2023 között rendre 6,8; 8; 9,3 és 6 milliárd dollár FDI-t vonzott.^[13] Azonban a befektetők összetétele és földrajzi eredete drámaian átalakult: Magyarország Kelet-Ázsia felé fordult, és elektronikai és akkumulátorgyártási központtá kívánt válni, különösen Kína és Dél-Korea tőkéjére támaszkodva.

2023-ban a beruházási ügynökség adatai szerint 209 FDI-ügyletről kötöttek szerződést, és ezek 82 százaléka ázsiai befektetőkhöz kötődött.^[14] 2024-ben a beáramló FDI mindössze 400 millió dollár volt a félév során, miközben az új beruházások 80 százalékát kínai, dél-koreai és japán vállalatok adták.^[15] Ennek ellenére a teljes FDI-állomány GDP-arányosan tovább csökkent: 2012-ben még 80 százalék körül volt, 2024-re azonban 50,9 százalékra esett vissza.^[16]

Az ázsiai tőkére való átállás európai kontextusban még látványosabb: 2022 óta Magyarország fogadta a Kínából Európába irányuló befektetések több mint egynegyedét.^[17]

Magyarország ugyanazért vált vonzóvá az ázsiai cégek, mint korábban a nyugatiak számára: alacsony bérek, minimális környezetvédelmi és adminisztratív követelmények, olcsó föld.

További előny volt a Budapest és Peking közötti politikai viszony szoros volta. Ennek ellenére a kínai tőke részesedése még mindig marginális: 2024-ben az összes nem uniós befektetés aránya 7,4 százalék, ebből a kínai rész mindössze 1,1 százalék.^[18]

A 2020-as évekre Magyarország akkora lendülettel kötelezte el magát az akkumulátorgyártás mellett, hogy 2025-re a világ második legnagyobb akkumulátor-gyártójává válhatott volna, Kína mögött.^[19] A világ legnagyobb akkumulátorgyártói közül több is milliárdos üzemeket létesített vagy létesít Magyarországon (CATL, SK Innovation, Sunwoda, BYD).^[20]

Ez a „battery gamble” azonban rövid távon kockázatosnak és inkább tehernek bizonyult. A globális iparpolitikai változások – különösen Németország 2023-as EV-támogatáscsökkentése – visszavetették az elektromos autók iránti keresletet. A magyar akkumulátorágazat túlkapacitásba csúszott: a termelés feleződött, több ezer munkahely szűnt meg, az üzemek kihasználtsága harmadára esett 2024 végére. A szektor állami garanciái pedig költségesek voltak: a GDP kb. 2 százalékát, az államadósság kb. 3 százalékát tették ki.^[21]

Az orbánizmust megalapozó politikai-gazdasági blokk így egyszerre külső és belső okokból kezdett repedezni.

A Tisza Párt felemelkedése részben annak a gazdasági elitnek a frusztrációjából ered, amely elveszítette hozzáférését az EU-forrásokhoz, és vagy vesztesként került ki Orbán Európa-ellenes konfliktusából, vagy a rákényszerített korrupcióellenes intézkedések árát fizeti.

Így az az elitkoalíció, amely az orbánizmus és a felhalmozó állam alapját képezte, saját ellentmondásain bukott meg.

---

Összefoglalva az eddigieket, az első rész az mutatta be, hogy a 2010-es évek látványos makrómutatói mögött a függőségek és társadalmi feszültségek tovább erősödtek. A gazdasági nacionalista szólamok ellenére Orbán képtelen volt saját talpára állítani a gazdaságot. Az állam a társadalmi-gazdasági kapacitások helyett az elit felhalmozását támogatta, így a válságok idején nem tudott stabilizáló szerepet betölteni. E belső feszültségek különösen sérülékennyé tették a magyar gazdaságot a külső sokkokkal szemben.

Az első pofont a COVID‑járvány jelentette, ahol a világrekorder halálozási ráta világított rá a magyar modell végzetes betegségére. Ebből még némi történelmi szerencsével és ellenzéki szerencsétlenkedéssel sikerült politikailag felállni. Ám Orbán és köre eddigre már saját rendszerük foglyaivá váltak, úgy gazdasági téren, mint az intellektuális horizont és a narratívák terén. A negyedik kétharmad csak ráerősített arra a tévhitre, hogy rendben mennek a dolgok.

Az orosz–ukrán háború első hónapjai segítették Orbánt, ám hamar jött a feketeleves a tartós árrobbanás és a geopolitikai mező átalakulása formájában. Mindez lerántotta a leplet a magyar gazdaság sérülékenységéről. Az árrobbanás sokkját tetézte, hogy a háború megkeményítette az európai eliteket, akik végre sarkukra álltak Orbánnal szemben. Az uniós források befagyasztása egy következő csapás volt. Végül, a keleti nyitás egyelőre szintén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a távol-keleti tőke nem tudja helyettesíteni a nyugati beruházások és kereslet apadását. Az akkumulátoripar állami kockázatmentesítése újabb hatalmas terhet rótt a költségvetésre, miközben a szektor gyengélkedik.

A klientúrahálózat fenntartása egyre költségesebbé vált. A plutokráciát Orbán már sem megbontani, sem finanszírozni nem tudja. A politikai következmény ennek megfelelően az orbánizmust összetartó elitkoalíció repedezése lett. A gazdasági elit egy része vesztesként került ki a külső sokkokból.

A rezsim így nem egyszerűen gazdasági stagnálásba, hanem politikai válságba is sodródott:

a felhalmozó állam logikája, amely eddig a hatalmi stabilitás alapját adta, saját ellentmondásain akadt fenn.