„Ukrajna csak egyféleképpen nyerhet… ha befejezi ezt a háborút, és megpróbál talpra állni” – mondja Julija Mendel, Volodimir Zelenszkij korábbi sajtótitkára, aki szerint Ukrajna ma nem a győzelem és a kapituláció, hanem az emberek és a területek között kényszerül választani. Az interjúban a Trump–Witkoff-féle béketervről, az ukrán társadalom kimerültségéről, a meghatározó nyugati narratívák torz voltáról és arról beszél, miért tartja a háború lezárását az egyetlen reális, sőt ukránbarát opciónak – akkor is, ha ezért sokan megbélyegzik.

Tóth Csaba Tibor: Először is, mondanál nekünk néhány szót magadról? 

Julija Mendel: Ukrajnából származom. Újságíróként kezdtem a pályafutásom, körülbelül 20 éve vagyok az infokommunikációs szektorban. Dolgoztam a World Press Institute-nál és a kormányzati kommunikációban is. Két évig, 2019-től 2021-ig voltam a jelenlegi elnök, Volodimir Zelenszkij sajtótitkára. Azokkal az üzenetekkel dolgoztam, amelyeket aztán egész országban terjesztettek. Tehát kidolgoztam és népszerűsítettem Ukrajna politikai vezetésének hivatalos álláspontját.

Nyilvánvaló, hogy amikor a nyolc évig tartó háború után bekövetkezett a teljes körű orosz invázió, mindenki azt mondta: „Ez a harc a győzelemért folyik. Meg kell védenünk az országunkat.” De az utóbbi időben sok hangot hallottam Ukrajnából, amelyek változásról tanúskodtak. Ez az úgynevezett Trump-béketerv kapcsán volt a legnyilvánvalóbb. Sokan beszélnek „kapitulációról” vagy „orosz tervről”, de egyre több ukrán kommentátor egyértelműen kijelentette, hogy foglalkozni kell vele, és végül az elnöki hivatal is egyértelműen leszögezte ezt. Te is azok közé tartozol, akik szerint szükség van a fegyverszünetre és a békére. Miért gondolod így?

Azt remélem, hogy sokan osztják a véleményemet. Egyrészt nagyon bonyolult most ukránnak lenni, és a hivatalos állásponttól valamilyen okból eltérő véleményt képviselni. Úgy érzem, hogy erkölcsi kötelességem ezt tenni, amikor látom, hogy az országomról szóló információk globálisan torzulnak. Ismétlem, én az ukrán kormány ügyeit belülről nézem, és úgy gondolom, hogy ismerem az Ukrajna-szerte létező különböző álláspontokat is, amelyek lényegesebbek, életbevágóbbak a helyzet szempontjából, mint azok a gyakran nemes, de elvont szlogenek, amelyek valójában azt hirdetik, hogy Ukrajna katonai eszközökkel is győzhet.

Szeretném megmutatni, hogy Ukrajnában más vélemény is létezik, és nem csak én osztom ezt. Vannak politikusok, akik ugyanezt a problémát próbálják felvetni.

Átlagos családból származom, a szüleim orvosok és tanárok, kapcsolatban állok Ukrajna különböző régióiból származó emberekkel. Sokan vannak Ukrajnában, akik kétségbeesetten szeretnék, hogy véget érjen ez a háború. Mint emlékezhetnek, egy idén júliusban közzétett Gallup-felmérés szerint az ukránok 69 százaléka szeretné, hogy ez a háború minél hamarabb véget érjen. 17 százalékkal többen, mint 2024 szeptemberében. Ma ezeknek az embereknek a száma még nagyobb. Beszélek menekültekkel. Beszélek emberekkel, akik élni akarnak, de nem tudnak.

A Nemzeti Bank legfrissebb adatai szerint az elmúlt három hónapban ugyanannyi ukrán hagyta el az országot, mint az előző kilenc hónapban. Úgy gondolom, hogy a menekültek száma csak növekedni fog, mert az élet Ukrajnában jelenleg nagyon nehéz.

De kapcsolatban vagyok azokkal a delegációkkal is, akik Ukrajnába jönnek. Gyakran ezek a diplomaták csak erős biztonsági intézkedések mellett érkeznek, kizárólag Kijev belvárosába, és ötcsillagos szállodákban szállnak meg. Előfordul, hogy még csak nem is töltik az éjszakát Ukrajnában, mondván, hogy nagyon veszélyes számukra Ukrajnában maradni. Aztán meg egyszerűen elmennek.

Biztosan örömmel hallják ezt a helyiek…

Van egy ilyen, igen korlátolt módja az Ukrajnában történtek értelmezésének. Azok az üzenetek, amelyek a béke vagy a tűzszünet mielőbbi elérésének szükségességéről szólnak, sokkal inkább kiérleltek, mint azok a felhívások, amelyek abból a reményből indulnak ki, hogy Oroszország majdcsak összeomlik valahogy.

Hallom, hogy Oroszország majd összeomlik ezen a télen. Ez a negyedik egymást követő tél, amikor ezt hallhatjuk. Esetleg majd 18 hónap múlva, vagy máskor. De azoknak, akik ezt mondják, valójában nincs más megoldásuk, mint a háború meghosszabbítása. És azt sem látom, hogy az európai országok valóban akarnának katonákat küldeni a helyszínre, vagy harcolni és vérüket ontani. Most láttam a finn külügyminiszter könnyen igazolható közleményét, hogy az elmúlt 100 évben egyetlen szomszédos ország sem támadta meg Oroszországot, de Oroszország 19 országot támadott meg. Ez egy nagyon nemes álláspont.

Másrészt a múlt héten a finn miniszterelnök kijelentette, hogy Finnország nem fog biztonsági garanciákat adni, nem fog szerepet vállalni Ukrajna biztonsági garanciáiban, mert az emberek nem akarnak harcolni. Mégis mi ez? És ugyanez vonatkozik Németországra, Lengyelországra és sok más országra is: a közvélemény-kutatások szerint az ottani emberek nem akarnak harcolni, nem akarnak háborút.

Az általános nézetnek Európában jelenleg az tűnik, hogy valamiért csak az ukrán nemzetnek kell meghalnia azokért az értékekért, amelyek állítólag mindannyiunk közös értékei.

Ez tényleg nevetségesen hangzik.

Nem ez az első alkalom, hogy egy kelet-európai országot így képzelnek el. Az elit körében azonban sokat beszélnek arról, hogy ez a béke, és a „földet a békéért” megállapodás valójában jó dolog. Te Herszonból származol, az egyik olyan régióból, amelyet jelenleg részben Oroszország tart megszállás alatt. Mit hallasz az ott élőktől? Mi a véleményük az egész helyzetről?

Érteni kell, hogy a háború alatt a demokrácia hanyatlásnak indult Ukrajnában. Hajlandóak vagyunk ezt általánosítással elhessegetni, mondván, ez háborúk idején így történik. De sok ukránnak nagyon nehéz most hangot adni a béke iránti vágyának, mert azt félreértelmezhetik. Bárki, aki a területek átadására való hajlandóságról beszél, árulónak tekinthető. Ha valaki hangot ad annak, hogy legyen vége a háborúnak, hazaárulás vádjával, vagy az Oroszországgal való együttműködés vádjával találhatja szemben magát. Holott ennek semmi köze sincs az Oroszországgal való együttműködéshez.

Az emberek iszonyúan szenvednek. Ha Herszonról beszélünk, akkor ez a város a nagy háború előtt körülbelül 300 000 lakosú volt. Most körülbelül 60 000 ember él még ott. A kórházak tele vannak civilekkel, gyerekekkel. Agysérüléseket, végtagi sérüléseket szenvedtek. Szörnyű történetek érkeznek onnan. Például volt egy család egy kis faluból Herszon régióból, két gyermekük volt, egy fiú, aki szerintem kilenc éves volt, és egy kislány, aki 23 napos volt.

Egy orosz rakéta vagy drón eltalálta a házukat a faluban, és mindannyian meghaltak. Az anyám gondoskodott a babáról, mint orvos. Számára ez személyes történet. Ismertünk egy kórházi ápolónőt is, aki éppen hazafelé sétált, telefonált, és egy orosz drón célba vette, végül eltalálta. Megsebesült. A telefonja tönkrement. Nem tudott segítséget hívni. Nem tudjuk, mennyi ideig feküdt vérző sebekkel a földön, végül elvérzett. Nem igazolom az orosz agressziót, mert szörnyű. Embertelen, teljes katonai szafari a civil lakosság ellen. Az orosz katonák és hatóságok boldogan osztják meg az ilyen videókat az interneten.

Úgy gondolom, hogy a háborúról feleslegesen átpolitizált módon beszélnek külföldön. Mindannyian elfelejtettük, hogy sokan Nyugaton egyszerűen nem ismerik a számokat, és nem értik teljesen a helyzetet. Már nincs olyan vágy, hogy segítsenek Ukrajnának, mint 2022-ben. Mi elmondjuk, hogy segítségre van szükség, de a másik oldalon – a nyugati országokban, az európai országokban, az Egyesült Államokban- már nem látjuk a hajlandóságot. Ők megértették, hogy az örökös háborúhoz való hozzájárulás csak rontja a gazdasági helyzetet.

A második tényező az, hogy Ukrajna gazdasága súlyos problémákkal küzd. Ezzel szemben ott van Oroszország, amely elkerüli a szankciókat, továbbra is olajat ad el, és közép-ázsiai közvetítőkön keresztül kereskedik az EU-val.

És olyan gazdasággal rendelkezik, amely még csak nem is vett fel hitelt erre a háborúra. Beszélhetünk Oroszország bukásáról, de ez egyszerűen nem fér össze össze az ukrajnai rögvalósággal.

A harmadik dolog, amit nagyon fontos megérteni: nem arról van szó, hogy vagy katonai úton visszaszerezzük a területeket és az embereket, vagy egyszerűen „kapitulálunk”, vagy mit mondanak erre.

Az igazság az, hogy vagy elveszítjük most ezt a területet, vagy később még sokkal többet veszíthetünk.

Ukrajna csak egyféleképpen nyerhet, és az egyetlen lehetséges győzelem jelenleg az, ha befejezi ezt a háborút, és megpróbál talpra állni.

Én azt gondolom, hogy lehetséges a területek későbbi visszaszerzése, de nem katonai úton. Érett fővel el kell fogadnunk, hogy Ukrajna egy határvidék. Ez az a hely, ahol a nyugati érdekek és értékek, valamint az orosz érdekek és értékek ütköznek egymással.

És a vonatkozó elképzelések ellenére Oroszország nem fog eltűnni a térképről.

Mindenesetre nagyon furcsa számomra erről valóságról hallani, és összehasonlítani azzal a groteszk diskurzussal, amely az egész Európai Unióban, és különösen Magyarországon folyik. Először is, ott van a brüsszeli diskurzus, amely szeptemberig vagy októberig még azt hangoztatta, hogy „támogatjuk Ukrajna háborús erőfeszítéseit, ameddig csak szükséges”, mintha ez a mi döntésünk lenne. Másodszor, ott van Orbán Viktor, aki egy teljesen különálló probléma: persze ő legalább beszél arról, hogyan lehetne megállapodást elérni. Ő legalább politikai tőkét merít ebből. De ez egy furcsa megkülönböztetést eredményez. Vannak olyanok, akik egyetértenek vele, de ugyanakkor hajlamosak elhinni és hangoztatni Orbán ukránellenes szólamait. És vannak azok, akik nem értenek egyet Orbánnal, azt állítják, hogy Ukrajna-pártiak, ezért azt mondják nekik, hogy ne értsenek egyet a béketerv egészével sem. Hogyan magyaráznád el ezt a problémát azoknak az embereknek, akik valószínűleg jót akarnak Ukrajnának, de ezt a kérdést csak Orbánnal összefüggésben látják, és gyakran azt mondják, hogy „rendben, mivel Orbán ezt a békét akarja, ő mindenhova beengedné Oroszországot. Tehát elleneznünk kell.”?

A háború leállítása nem Oroszországnak lenne kedvező.

A háború leállítása elsősorban Ukrajnának kedvező.

Van ez a nagyon torz narratíva, amely szerint a béke iránti vágy, a béke iránti vágyakozás azt jelenti, hogy valaki oroszbarát. Azt hiszem, értem, honnan jön, de ez egy téves narratíva, ahogyan sok más hasonló beállítás is nagyon leegyszerűsített. Mint például az, amely szerint mi a területek mellett állunk. Beszélünk ezekről a területekről, aztán ideológiáról beszélünk, aztán valami másról. Minden alkalommal más okokat hozunk fel. De most a kérdés a területekről szól, igaz? 2023-ban a The New York Times közölt egy cikket – ez akkoriban ritkaságszámba ment -, amelyben azt írták, hogy Ukrajnának választania kell a területek és az emberek között. És úgy gondolom, hogy olyan helyzetben vagyunk, hogy választanunk kell, de mi mindig a területeket választjuk az emberek helyett.

Őszintén szólva, ez teljesen értelmetlen, az ukrán demográfiai helyzet katasztrofális. Láttam számokat, de nem hiszek a hivatalos jelentéseknek. Számoltunk néhány olyan kormánytisztviselővel, akik korábban fontos pozíciókban dolgoztak. És egyetértünk abban, hogy jelenleg már mindössze 20-25 millió ukrán élhet csupán Ukrajnában, ami talán a teljes körű invázió előtti létszám 60 százaléka. Sok menekült már most sem fog visszatérni, miután gyermekeik négy-öt évig külföldi iskolákba jártak, különböző nyelveket tanultak, és gyakorlatilag a semmiből építették fel újra az életüket.

Minél hamarabb véget ér ez a háború, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy hazahozzuk az embereinket.

A másik dolog, amit nem értenek, az ukrán élet színvonalának romlása. Ez döbbenetes méreteket ölt. A nyugati újságírók és diplomaták általában Kijevbe vagy a kijevi régióba látogatnak el, néha Odessza belvárosába, de próbáljanak meg Herszonba menni, próbáljanak meg meglátogatni Csernyihivet vagy Szumit, sőt, próbáljanak meg ott élni.

Emlékszem, 2024-ben láttam a nemrég lemondott Andrij Jermak urat, aki akkoriban Zelenszkij kabinetfőnökeként dolgozott, és egy skandináv országba utazott, hogy elmondja nekik, az ukránok készek harcolni. Aztán látom, mi történik Ukrajnában, ahol a férfiakat egyszerűen az utcáról ragadják el a területi toborzóközpont tisztjei, teherautókba rakják őket, és nagyon sokan hívnak minket segítségért. Ez az egész nem az emberekről vagy a katonák megsegítéséről szól. Ez egy húsdaráló gépezet. (Az ukrajnai toborzóirodák gyakorlatairól itt írtunk. – szerk.)

A korrupciót szintén tragikusnak gondolom. Ha megkérdezed bármelyik magyart, hogy készen áll-e a harcra, sokan nyilván azt fogják mondani, hogy nem akarnak harcolni, mások meg azt, hogy igen. Jermak ezzel szemben akkor egy egész ország összes lakosa nevében kijelentette, hogy készen állnak a harcra. De Ukrajnában látom, hogy a férfiak félnek kimenni az utcára. Miközben kialakult a korrupció, nem alakítottuk ki olyan rendszer, ami motiválná a katonáskodásra az embereket. Itt konkrétan arra gondolok, hogy ez a 100 millió dollár, amelyet állítólag elloptak a költségvetésből, 10 ezer dolláros belépési szerződést is jelenthetne 10 000 új ukrán katonának. Ehelyett ezt a pénzt ellopták, és valaki valahol házat épített magának. És ez csak az a 100 millió dollár, ami ebben az egy botrányban tűnt el.

Szóval az a véleményem, hogy a sokféle módon közvetített üzenetek nem reálisak, és csak a társadalom egy kis részében találnak visszhangra.

De az ukrán társadalom már elég régóta depresszióban és kimerültségben él, miközben másfajta megoldásokat keresne a háború befejezésére. A háború folytatásával csak egyre rosszabb és rosszabb lesz, erről van szó.

Természetesen a mi médiakörnyezetünk egy kicsit más. Magyarországon sokan látják a videókat a hadseregbe hurcolt ukrán és magyar férfiakról, és a propaganda-bulvársajtó tele van ukrán korrupcióról szóló hírekkel. Tehát ezt a részt megértik. De ott van a társadalom ellenzéki, Tisza-szavazó része, és ők általában azzal érvelnek, hogy ha Ukrajna most nem folytatja ezt a háborút, akkor öt-hat év múlva nekünk is Oroszországgal kell harcolnunk. És jobb most megállítani őket, mint itt szembeszállni velük, mert elkerülhetetlenül megtámadják a Baltikumot vagy Európa más részeit.

Lefordíthatom ezt az olvasóidnak? Lefordíthatom, hogy ez az üzenet mit jelent az ukránok számára?

„Most meg kell halnotok, hogy mi esetleg ne haljunk meg évek múlva.”

Igen, pontosan.

Katonai úton nem lehet megállítani Oroszországot. Diplomáciai úton lehet megállítani, ez az egyetlen módszer. Így ez egy másik, nagyon leegyszerűsített üzenet, és sok ilyen leegyszerűsített üzenet van, amelyeknek közük sincs a józan észhez.

A nyugati nyilvánosságban nem mutatják meg, mi történik az országunkkal a háborúban.

Tehát ez bizonyos értelemben propaganda.

Igen, igen. A propaganda mindenhol ott van, minden háborúban használják ezt az eszközt. De ismétlem, már nem 2022-ben vagyunk. És biztosan tudom, hogy Ukrajna egyetlen vágya még 2022-ben is az volt, hogy véget vessen ennek a háborúnak. Legalább két esélyünk volt is a háború lezárására, de úgy döntöttünk, hogy nem tesszük. Hittük, hogy külföldi segítséggel megnyerhetjük. De az igazság az, hogy 2022 óta csak veszítünk. Ez a probléma.

És három évnyi terület- és emberveszteség nagyon sok.

A békeajánlatról szóló tárgyalás kapcsán sok ellenvetést látunk az EU és az ukrán kormány részéről, de Moszkvából is. Lehetséges-e, hogy ez az ajánlat most reális időkereten belül sikerrel járjon? Hogyan látod a folyamatot a korábbi kísérletekhez képest?

Nem akarom, hogy az ukrán hadsereget gyávák hadseregének tekintsék, mert úgy gondolom, hogy az emberek, a katonák nagyon bátrak. Ott voltam a frontvonalon. Sokakat ismerek katonáink közül. De ma a harc már inkább politikai mint hadi cselekmény, mert katonáink a maguk szempontjából mindent megtesznek, amit csak tudnak. De ha nem érkeznek fegyverszállítmányok, mit tehetnek? Ez nevetséges. Én tényleg hiszek az ukrán hadseregben. Az ukrán politikusokban nem hiszek.

És most olyan szakaszba értünk, amikor nehéz politikai döntéseket kell hozni, és nyilvánvalóan senki sem akar felelősséget vállalni a történtekért.

Sokféle kritikát látok a békekezdeményezéssel kapcsolatban. Működőképes alternatívákat viszont nem látok. És nem látom, hogy más hatalmak ugyanúgy a békéért lobbiznának, mint ahogyan Donald Trump.

Ukránként nagyon fájdalmas számomra, hogy Ukrajna sok országban szimpla politikai-ideológiai témává vált. De valójában nem hiszem, hogy ezek a látszólag támogató EU-politikusok tényleg törődnének Ukrajnával, vagy bármit is tudnának a hazámról. Inkább a politikai ellenfeleikkel való küzdelemről van szó.

Nem én hozom a döntéseket, de erős vezetésre van szükségünk, hogy valóban felelősséget vállaljunk, és meghozzuk ezeket a döntéseket. Úgy gondolom, hogy jövőre véget ér a háború, és mindent meg kell tennünk, hogy a megállapodás következményei a lehető legenyhébbek és a lehető legelfogadhatóbbak legyenek. Ez nem könnyű feladat. De az embereket kell előtérbe helyezni, mert ha nem tesszük, akkor elveszítjük a nemzetet, és több minden utal arra, hogy ez a folyamat már el is kezdődött.

Oroszország végső soron a Donyec-medencét (Donyeck és Luhanszk megyéket) akarja, de ez katonailag még több hónapig eltarthat. Előrenyomul Ukrajnában, és sajnos valószínűleg folytatni fogja az előrenyomulást. A másik kérdés, hogy ez mennyibe fog kerülni Ukrajnának a gazdaság, az emberi életek, az energia és sok más tényező szempontjából. Ha befejezzük a háborút, akkor helyreállhat a gazdaság. Ennél is fontosabb, hogy helyreállhat a demokrácia, ami rendkívül fontos dolog. Legalább az emberek újra lélegezni tudnak, és újrakezdhetik az életüket.

Jelenleg egyszerűen nem tehetünk semmit. Be vagyunk zárva ebbe a ketrecbe, zárt határokkal, harci kedv nélkül, ahol a korrupció virágzik, és ahol a kimerült katonák megpróbálnak mindent megtenni, de nincs elég ellátmány a frontvonalakhoz. És vannak, akik szerint ez „oroszbarát narratíva”. Éppen ellenkezőleg:

ez a leginkább ukránbarát narratíva, ami létezik, mert én valóban törődöm a nemzetem jövőjével. Stratégiailag gondolkodom, és azt mondom, amit az ukránok mondanak: a háború nem megoldás.

Sokan elfelejtik, hogy jelenleg Oroszország legalább hét ukrán régiót részben vagy teljesen megszállt. A Donbaszról beszélünk, de ott van még Zaporizzsja egy része, Herszon egyes részei, Mikolajiv egy nagyon kis része, Harkiv egy kis része, Szumi kis részei és Dnyipropetrovszk kisebb részei. És ha visszakapjuk ezeket a régiókat, az máris valami.

A 28 pontos Trump-Witkoff-javaslat szerint máris kijelentették, hogy Moszkva a Krím-félszigetet és a Donbaszt akarja. Nem én hozom ezeket a döntéseket, de úgy hiszem, hogy stratégiai gondolkodással egy idő után visszaszerezhetjük a Donbaszt. Valójában nagyon képmutató dolog Washingtonból vagy valamelyik nyugodt nyugati fővárosból kiállni az 1991-es ukrán határok teljes és azonnali helyreállításáért anélkül, hogy harcolnának vagy elküldenék a fiaikat harcolni.

Valaki azt mondta nekem: szóval te nem is akarod visszakapni a Krím-félszigetet?

Hogyan függ ez az én vágyaimtól? A helyes kérdés az, hogy hány életet fogunk feláldozni a Krím visszaszerzéséért, ha egyáltalán van esély arra, hogy visszaszerezzük.

Csak a valósághoz kell hűnek lennünk, és tényleg gondolnunk kell erre a vérző nemzetre. Azt mondják, hogy minden orosz börtönökben senyvedő ukrán fogolyért harcolnunk kell. Ez teljesen megdöbbent. Láttál már olyan ukrán hadifoglyot, akit katonai úton hoztak vissza Oroszországból? Nem, 2014 óta senkit sem hoztak vissza katonai eszközökkel. Szóval mit is jelent ez az állítás? Be kell törni a hadsereggel Rosztov-na-Donuba vagy Moszkvába? Ez csak diplomáciával, csak tárgyalásokkal lehetséges. Tehát ha vissza akarjuk hozni ezeket az embereket, tárgyalnunk kell. És ez a lényeg.

Így történt egyébként a fogolycsere is. Oroszországgal való tárgyalások útján.

Természetesen vannak jogi különbségek a hadifoglyok és a polgári foglyok között, és ezekre megoldást kell találni. De a Taurus vagy a Tomahawk rakéták nem fogják őket visszahozni.

Az EU és Ukrajna politikai vitái olyanok, mint egy nagyon rosszul végződő mese, nagyon rossz, leegyszerűsített narratívákkal. És

senki sem gondol azokra az emberekre, akik meghalnak, akik elveszítik végtagjaikat, családjukat, otthonukat, akik menekülnek, akik elveszítik a reményt.

Ez a politikai helyzet.

Ezt nevezem én groteszk európai gondolkodásmódnak. És ez hatással van ránk és a demokráciáinkra is. A szólásszabadság Magyarországon is egyre kevésbé létezik, különböző formákban korlátozzák. Tehát ez nem csak Ukrajnára vonatkozik. Sokat beszélünk most olyan helyekről, mint Donyeck, Luhanszk, de jelenleg nagyon keveset tudunk arról, hogy mi a valós helyzet ezekben a régiókban, hogyan élnek az emberek, és mit jelent valójában ez a fajta megszállás. 

A megszállás soha nem jó dolog. Semmi jó nincs benne. Ez nyilvánvaló. A Donbaszból több videót is láthattunk különböző városokból, ott nincs semmi, csak romok. Néhány helyen, például Mariupolban vagy másutt, ez egy kicsit másképp van. Az orosz hatóságok megpróbálnak pénzt szerezni néhány rész helyreállítására. Valójában ez is egy pénzmosási rendszer az állami költségvetés terhére.

A helyi lakosságra nézve, Oroszország imádja pénzzel táplálni az ottaniak kétségeit. Ha az embereknek kétségeik vannak Ukrajnával kapcsolatban, Oroszország azzal kecsegteti őket, hogy kétszeres nyugdíjat fizethet, vagy valamilyen juttatással segíthet, és azok az emberek végül is csak emberből vannak…

Zelenszkij egyébként tudja ezt. Amikor 2019-ben hivatalba lépett, kijelentette, hogy Ukrajnának vonzóbbá kell válnia, és több szolgáltatást kell kínálnunk a befagyasztott frontvonalon a donbaszi embereknek, hogy lássák, Ukrajna tud nekik valamit kínálni. Ez egy nagyon okos, úgynevezett „soft power” lépés volt. Mára ez is elpárolgott.

Vannak, akik a háború befejezését „kapitulációnak” nevezik, de szerintem ez inkább a saját pszichológiai problémáikról szól mint komoly nagypolitikáról. Az ismerősi körömben vannak olyanok, akik jelenleg vagy korábban a kormányban voltak, vannak szakértők és hétköznapi emberek is. Közöttük senki sincsen, aki azt gondolná, hogy ezt a háborút az örökkévalóságig kellene folytatnunk.