Miközben a klímacsúcsok célja a közös kibocsátáscsökkentési irány kijelölése, a háttérben zajló geopolitikai versengés és a fosszilis ipar erős jelenléte újra és újra rávilágít egy kényes kérdésre: mennyire nehezíti meg a valódi előrelépést az, hogy még a konferenciák helyszínválasztása is komoly diplomáciai csatatérré vált? A COP továbbra is kulcsfontosságú fórum, de érdemes szembenézni azokkal a feszültségekkel, amelyek lassítják az éghajlatvédelmi ambíciók megvalósulását.

A tavalyi COP29, és ezzel együtt a magyar uniós elnökség lezárulta után, idén online veszek részt a COP30 tárgyalásain az energiapolitikával foglalkozó fiatalok érdekeit képviselve. A klíma COP (vagyis a Conference of the Parties, magyarul: Részes Felek konferenciája) az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének (UNFCCC) éves ülésszaka, ahol az országok közösen egyeztetnek az éghajlatváltozás elleni fellépésről. Miközben Belémben már javában zajlanak az idei megbeszélések, a fenntarthatóság díszletei mögött egészen más cél kerül előtérbe: a COP31 megrendezésének joga – és nevezetesen az ezzel járó regionális, globális presztízs. Brazília reflektorfényének árnyékában tehát már a következő klímacsúcs házigazdájának személye kapcsán zajlik a diplomáciai kötélhúzás, ezúttal Ausztrália és Törökország között.

Tolakodás a szervezési jogokért – regionális érdekcsoportok a pályán

Az ENSZ-nek öt regionális csoportja van, és első körben köztük folyik a verseny a COP-házigazda címért.

• Az Afrika Csoport (Africa Group) – amely 54 országot foglal magába – klímadiplomáciai törekvéseinek fő fókuszában az éghajlati sérülékenység, az igazságosság és finanszírozás áll. E csoport keretében rendezte Egyiptom 2022-ben a COP27-et.
• Emellett van egy Ázsia–Csendes-óceáni Csoport (Asia-Pacific Group) is, amely 56 országot tömörít magába, köztük olyan nagy olajkitermelő államokat, szigetországokat, fejlődő es fejlett országokat, mint Kína, India, Indonézia vagy Japán. 2023-ban az Egyesült Arab Emírségek adhatott otthont a COP28-nak.
• Hazánk a Kelet-európai Csoport (Eastern Europe Group) tagja, ami 23 államot tartalmaz, (rajtunk kívül) többek között Moldovát, Örményországot, Bulgáriát, Azerbajdzsánt és Oroszországot is. A mind politikailag, mind történelmileg megosztott térségben Azerbajdzsán rendezhette meg a COP29-et 2024-ben, amikor az EU-s álláspontot hazánk képviselhette.
• A Latin-Amerika és Karib-térség csoportja (GRULAC) 33 országot tömörít egybe, köztük olyan rendkívül klímaváltozás-érzékeny országokat, mint pl. Brazília, Belize, vagy a Karib-szigetek térsége. Innen került ki az idei COP30 házigazdája is. A csoport prioritása a biodiverzitás, földhasználati kérdések és éghajlati igazságosság.
• Végezetül pedig a Nyugat-Európa és „mások” (WEOG – Western Europe and Others Group) csoport, ami tömöríti többek között az EU nyugati-európai országait, az USA-t – mint „like-minded megfigyelő”, azaz nem hivatalos tag (részt vesz és szavaz a WEOG keretein belül a legtöbb ENSZ-bizottságban) –, valamint Kanadát, Ausztráliát, illetve Izraelt és Új-Zéland is.

Mire fókuszál az idei klímacsúcs, a COP30?

A 2023-as klímaváltozás mitigálására, avagy a mérséklésre, hangsúlyt helyező COP28-cal, majd a tavalyi, klímafinanszírozásra fókuszáló COP29-cel ellentétben az idei klímacsúcs egy holisztikus, átívelő fókuszt tudhat magáénak, ami az éghajlatvédelmi intézkedésekre és célkitűzésekre (climate action) helyezi a hangsúlyt. Az egyes államok klímapolitikai terveiket és törekvéseiket az úgynevezett Nemzeti Hozzájárulásban (NDC) teszik publikussá. Ezek az NDC-k is központi szerepet kapnak az a COP30 tárgyalások során. Az idei úgynevezett Action Agenda hat tengely mentén épül fel:

1. Az energiatermelés, ipar és közlekedés szektorok átmenete
2. Az erdők, óceánok és a biodiverzitás védelme és megőrzése
3. A mezőgazdaság és élelmiszerrendszerek átalakítása
4. A városok, az infrastruktúra, a vizeink és a vízrendszerek ellenálló-képességének javítása és kiépítése
5. Az emberi és társadalmi fejlődés elősegítése
6. Ráadásként: mindezeket átívelve a klímafinanszírozás, technológia, kapacitásépítés

Különösen hangsúlyozandó Amazónia (az amazonasi esőerdő) mint a COP30 helyszínének szerepe, aminek mindig van mondanivalója. Idén a helyszín képviseli az erdőgazdálkodás, biodiverzitás védelmét, valamint a fosszilis energiahordozók kivezetése és az őslakos és helyi közösségek szerepe is kulcsfontosságú alappillérei a COP30-nak. Ez az első alkalom, hogy a klímakonferenciát őslakos közösségek otthonában rendezik meg, ami a házigazda, Brazília számára politikai és diplomáciai lehetőségek tárházát nyitja meg.

Helyszínvita kicsiben – klímapolitika nagyban

Minden évben csak az adott ENSZ-regionális csoport országai közül lehet házigazdát jelölni a következő klímacsúcsra. A döntéshez teljes konszenzus szükséges – nincs vétójog, nincs többségi szavazás, csak az egyhangú támogatás működik. Ha ez elmarad – ahogy az Azerbajdzsán–Moldova–Bulgária közötti háromszög esetében is történ a COP29 alatt –, a kijelölés akár hónapokig is csúszhat. Ilyenkor diplomáciai tárgyalások, visszalépések, háttéralkuk és kölcsönös gesztusok határozzák meg, voksával ki hova teszi a zászlóját.

A COP31 helyszíne most a WEOG-on belül dől el, és itt folyik Ausztrália és Törökország között a verseny – még akkor is, ha Törökország technikailag az Ázsia–Csendes-óceáni csoport tagja, diplomáciai értelemben azonban számos ENSZ platformon a WEOG-gal szavaz együtt. Pontosan ez zajlik most a COP31 esetében is: a belső rivalizálás gondoskodik arról, hogy hosszú levelezések, sajtónyilatkozatok mellett, és legfőképp zárt ajtók mögötti tárgyalásokkal és nagy ellentmondásokkal, de végül megszülessen a döntés (amennyiben nem, úgy a következő klímacsúcsot 2026-ban Bonnban, a UNFCCC titkárságának székhelyén rendeznék meg, aminek lehetősége 2024-ben is fennállt).

Ezért aztán érdemes minél hamarabb realizálni, hogy a COP nem (csak) tudományos fórum, hanem gyakorlati makett, amely a világ geopolitikai és energiapolitikai dinamikáit modellezi. Mindez pedig jól mutatja, hogy egyes államok külpolitikai motivációi nem különülnek el olyan nagyon energiapolitikai céljaiktól. Az, hogy melyik ország rendezhet COP-ot, azt is jelzi: milyen zöldpolitikai profilt épít, milyen diplomáciai erőforrásait mozgósítja, es milyen gazdasági kapcsolatokat akar erősíteni, valamint érvényre juttatni (pl. Magyarország – Azerbajdzsán, Törökország – EU, Ausztrália – szigetországok kontextusában).

Akárcsak egy olimpia rendezési joga esetében, a klímakonferencia házigazdájának lenni korántsem csupán szervezési kérdés.

Ez politikai üzenet, hatalmi gesztus és óriásplakát, azaz nagyméretű nemzeti reklámfelület is. Nem véletlen, hogy két ambiciózus állam, Ausztrália és Törökország is ragaszkodik ahhoz, hogy a 2026-os COP-nak ők adhassanak otthont. Jelenleg viszont minden a WEOG kezében van – a 28 államnak konszenzusra kellene jutnia, csakhogy az hosszú hónapok óta várat magára.

COP31-patthelyzet: Ausztrália kérlel, Törökország viszont hajthatatlan

A COP31 házigazda címért folytatott küzdelem tehát már egy hónapok óta tartó diplomáciai játszma Ausztrália és Törökország között – a tét pedig jóval több, mint egy naptárban rögzített csúcstalálkozó. A COP megrendezése egyszerre jelent globális jelenlétet, politikai legitimációt és energiapiaci térnyerést. Emiatt mindkét állam nagy téttel játszik: egyikük sem hajlandó hátrálni, pókernyelven mindketten „all in”-t mondtak.

Ausztrália már a COP28-on morális érvek mögé rejtett geopolitikai pozícióépítésbe kezdett. Az ország, amely sok évig a fosszilis energiahordozók – főleg a szén és a cseppfolyósított földgáz (LNG) – első számú exportőreként volt ismert, új diplomáciai üzenettel érkezett: a „klímafrontvonal” képviseletében lép fel. A COP31-re beadott pályázatát a Csendes-óceán kis szigetállamaival (Tuvalu, Kiribati, Vanuatu) együtt nyújtotta be, és arra hivatkozik, hogy a klímacsúcsot azok közelébe kell megrendezni, akik már most az éghajlatváltozás legközvetlenebb áldozatai. Magának a morális indítéknek van legitimációja, hiszen a leginkább érintett közösségek védelme és az igazságos átmenet, azaz a „senkit sem hagyunk hátra”-elv az ENSZ és az EU zöld átmeneti terveinek is az egyik alapköve. Ezért nem is meglepő, hogy Ausztrália a csoportból leginkább az EU nyugat-európai országainak támogatását tudhatja maga mögött. Fontos, hogy

a nyugat-európai országok voksa Ausztrália mellett értelmezhető Törökországgal szembeni álláspontnak is, ami szintén mutatja a megbúvó érdekeket egyes nemzetközi klímapolitikai döntések mögött.

Anthony Albanese ausztrál miniszterelnök szinten ennek jegyében nyílt levélben kérte Recep Tayyip Erdoğant, hogy Törökország lépjen vissza a jelöléstől. Csakhogy ez a diplomáciai gesztus egy szélesebb stratégia része:

Ausztrália erősíteni szeretné a regionális vezető szerepét a csendes-óceáni térségben, különösen Kína növekvő befolyásával szemben.

Így a stratégia egyben sajátos diplomáciai taktikát is tükröz: a gazdaságában továbbra jelentős szén- és LNG-exportőr Ausztrália aktív tagja a „Quadrilateral Security Dialogue” (Quad) nevű négyoldalú biztonsági és diplomáciai együttműködésnek, amelynek szintén tagja Japán, az USA és India is, és amelynek egyik hivatalos célja „a szabad és nyílt Indo-Csendes-óceán” jöjjön létre, ellensúlyozva a térségben egyre nagyobb teret meghódító Kínát. A Peking befolyását visszaszorító stratégia kontextusában Ausztrália szándékosan növeli jelenlétét a kis szigetállamokban, mi több pénzügyi, infrastrukturális és biztonsági megállapodások köt velük. Japánnal Ausztrália már védelmi és biztonságpolitikai együttműködést is kialakított („Reciprocal Access Agreement”), ami részben a közös aggályokra vezethető vissza, például Kína kettős felhasználású tengeri tevékenységének erősödésére.

Törökország eközben hideg diplomáciai racionalitással érvel: a COP31-nek logisztikailag és geopolitikailag is ott a helye, ahol Európa és Ázsia találkozik – központi fekvése révén pedig egyértelműen jobb alkupozícióba helyezi az országot. Ankara szerint a 50 000 főt is meghaladó klímacsúcs tökéletesen szervezhető Isztambul vagy a főváros térségében, amely evidencia mellett arra is gyakran helyezi Törökország a hangsúlyt, hogy saját fosszilis exportfüggősége jóval kisebb, mint Ausztráliáé. Ám a látható érv itt is csak a felszín,

Törökország a 2020-as évektől kezdve építi nemzetközi súlyát a NATO-n és EU-n kívüli relációban is.

A COP megrendezése révén pedig tovább építhetné energetikai kapcsolatait számos országgal és energiapiaci óriással a Közel-Keleten, Afrikában és – nem utolsó sorban – Közép-Ázsiában.

Az „egymilliárd ausztrál dolláros hiúságprojekt”: amikor az éghajlatvédelmi tervek a hatalmi logika mentén alakulnak ki

A politikai levelezés hónapok óta tart, de a diplomáciai patthelyzet csak mélyül. Már az ENSZ klímaügyi vezetői is jelezték, hogy a hosszúra nyúlt huzavona már nemcsak a COP31 szervezését, de az idei COP-ot, az ENSZ-t és a klímadiplomácia hitelességét is egyaránt aláássa. Így a COP31 nemcsak egy rendezési dilemma, hanem az ENSZ és a multilateralizmus egyik repedése is, ahol a presztízs a bolygóval szemben kerekedik felül.

Miközben ezek a csoportok versengenek, egyre nagyobb teher hárul azokra, akik a valódi kérdést szeretnék tolmácsolni: hogyan lehetne végre ténylegesen elérni a globális szén-dioxid-kibocsátásunk csökkentését, és nem csak világméretű rendezvényekre járogatni? A COP-konferenciák házigazdaszerepe ugyanis évek óta a klímapolitikai vetítések díszlete lett: több tízezer résztvevő, globális média, jelentős infrastrukturális beruházások, és persze óriási nemzetközi közönség. Nem véletlen, hogy az ausztrál ellenzéki, Nemzeti Párt vezetője, David Littleproud szerint a COP31-pályázat voltaképpen nem más, mint egy „egymilliárd ausztrál dolláros hiúságprojekt” Anthony Albanese, ausztrál miniszterelnök és az energiaügyi miniszter, Chris Bowen számára.

Míg az ausztrál kormány a pályázatot stratégiai és regionális együttműködésként állítja be – különösen a klímaváltozás által veszélyeztetett csendes-óceáni szigetállamokkal összefogva –, addig Littleproud szerint a COP31-re költött pénzt sokkal inkább a megélhetési válsággal küzdő ausztrál családok támogatására kellene fordítani. A kritika pedig egyre inkább élesedik Ausztrália diplomáciai patthelyzetbe kerülésével. Az ellenzéki vezető, akinek pártja hivatalosan is elvetette Ausztrália 2050-re datált klímasemleges kibocsátáscsökkentési célját, új energiapolitikát javasol: továbbra is kiaknázná a fosszilis energiahordozók az országban, valamint a kibocsátáscsökkentési célok helyett az alacsonyabb energiaárakat helyezné a cselekvés középpontjába.

Az elmúlt évek legvitatottabb eseteit is éppen a házigazdák, név szerint az Egyesült Arab Emírségek (United Arab Emirates, UAE) és Azerbajdzsán szolgáltatták. Mind a UAE (COP28, 2023), mind Azerbajdzsán (COP29, 2024) a világ olaj- és gáziparának legfontosabb szereplői, amelyek fosszilis bevételeikből finanszírozzák mind a nagy volumenű hazai fejlesztéseiket mind pedig a nemzetközi befolyásukat. Mivel a klímaváltozással szembeni fellépés már a hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadói véleménye (2025 júliusa), szerint is szükséges állami feladat, tehát az államokat is terheli a felelősség, a konferenciák élére kerülő és ilyen, a fosszilis energiahordozókon nyugvó gazdasági szerkezetet erősen fenntartó államok házigazda státusza többszörös veszélyt hordoz magában:

1. Miközben a világvezetők mind a globális „zöld átmenet” élharcosainak vallják magukat, a háttérben egy geopolitikai versenyfutás folyik – amely egyre kevésbé szól a klímáról, és egyre inkább szól a díszlet mögött megbúvó erőfitogtatásról. Amikor az államok ezen klímacsúcs idején zárt ajtók mögött tárgyalnak olaj és gázipari beruházásokról, akkor azt üzenik a világnak, hogy a nem megújuló energiaforrásokra épült globális energiarendszer igazából nincs is olyan nagy ellentétben a globális energiaátmenet jövőjével és irányvonalával. Az Egyesült Arab Emírségek esetében éppen a COP28 közepén szivárgott ki egy dokumentum, amelyben a házigazda fél állítólag olajüzletekről akart tárgyalni más államokkal az esemény margóján. Jól látszik, hogy a házigazda címért folyó diplomáciai harc groteszk fényt vet a klímapolitika kétszínűségére, ugyanis a COP28 esetében, ha nyögvenyelően is, de pont arról egyeztek meg a Részes Felek (azaz azok az országok, amelyek elfogadták az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét), hogy a fosszilis energiahordozókat fokozatosan ki kell vezetni az állami energiamixekből.
2. Másrészt, és ez a még súlyosabb hatás, a szakmai, tudományosan megalapozott és előre vivő vitákat eltorzítják a diplomáciai nyomásgyakorlással, a vállalati lobbival és az állami imázsépítés törekvéseivel. Azerbajdzsán a COP29 előtt nagyívű beruházási megállapodásokat kötött európai energetikai cégekkel, hogy még jelentősebb gázexportőrként építse tovább saját befolyását. Ezek az együttműködések ugyanakkor nem szakpolitikai jellegűek: erősen érzékelhetőek az energiabeszerzési, állami gazdasági és geopolitikai érdekek. A Magyarország és Azerbajdzsán közötti megállapodás mögötti hazai érdek, hogy Budapest diverzifikálja energiabeszállítói hálózatát, új partnerekkel és forrásokkal, míg Azerbajdzsán befolyásos olaj- és gázipari szereplőként nemcsak túléli, de igyekszik profitálni is a globális energiaátmenet hullámveréséből. Így kerül az állami imázs előtérbe a tartalommal szemben.
3. Ebből fakad az is, hogy a házigazdákkal kooperáló országok is gyakran saját érdekeik mentén teszik le voksukat. Példának okán, amíg Olaf Scholz, Emmanuel Macron vagy Ursula von der Leyen nem tettek jelenést a bakui COP29-en a házigazda miatt, addig Magyarország – akinek a feladta az EU közös álláspontjának képviselete lett volna, ún. „honest broker” szerepkör – teljes mértékű támogatását fejezte ki Azerbajdzsán elnöki célkitűzései kapcsán. Így válhat a COP-házigazda, avagy az adott COP-ot elnöklő ország kiválasztása vagy támogatása diplomáciai eszközzé, miközben a világ még mindig évi 40 milliárd tonna szén-dioxidot pumpál a levegőbe.

A COP mint presztízsparádé – a Guardian a lobbisták nyomában

A Guardian exkluzív cikkben mutatta be azt a kutatást, amely feltárja: az elmúlt években a világ vezetői és klímatárgyalói között összesen 5 350 lobbista mozgott, akik legalább 859 fosszilis energiával foglalkozó szervezetet – köztük iparági szövetségeket, alapítványokat, valamint 180 olaj-, gáz- és szénvállalatot – képviseltek. Tevékenységük a teljes ellátási láncot lefedi a kutatástól és kitermeléstől kezdve egészen a szállításig és berendezésgyártásig.

Nem meglepő, hogy az utóbbi években rendezett klímacsúcsokon a legtöbb ismert lobbista a UAE, Oroszország és Azerbajdzsán állami vállalatait képviselte. A világ legnagyobb olajvállalatai rendre jelen voltak a COP-okon, miközben az államok még a fokozódó nemzetközi nyomás ellenére is csak úgy tudtak megegyezni a fosszilis energiahordozók fokozatos kivezetéséről, hogy aztán – valódi, jogi kötőerő hiányában – szépen visszatáncoltak idővel. 2021-2024 között, miközben a világ vezetői a kibocsátáscsökkentésről próbáltak tárgyaltak, a Shell 37, a BP 36, az ExxonMobil 32, míg a Chevron 20 lobbistát küldött a klímatárgyalásokra. Csak ez a négy olajóriás több mint 420 milliárd dollárnyi profitot termelt az elmúlt öt évben. Így tehát kétség sem férhet hozzá, hogy az említett vállalatok példátlan befolyást szereztek a COP26–29 csúcstalálkozókon, akadályozva a sürgető klímavédelmi intézkedések előmozdítását.

A Kick Big Polluters Out (KBPO) – 450 civil szervezet együttműködése – révén kiderült, hogy az a 90 fosszilis vállalat, amely 2021 és 2024 között lobbistákat küldött a COP-okra, az előző évben kitermelt olaj és gáz több mint feléért (57%) felelt. A kutatás szerint e vállalatok – köztük a világ legnyereségesebb magán- és állami olajóriásai – 33 699 millió hordó olajegyenértékű fosszilis energiahordozót termeltek ki 2024-ben, ami elegendő lenne ahhoz, hogy Spanyolország teljes területét egy centiméter vastagon olaj borítsa be.

Továbbá, ugyanezek a cégek az összes rövid távú, upstream fosszilis beruházás közel kétharmadáért (63%) felelősek, vagyis azokért a projektekért, amelyek új kitermeléseket indítanak. A fejlett és a legnagyobb CO₂-kibocsátó országok tétlensége miatti dühöt csak fokozza, hogy a fosszilis ipar szereplői mára nagyobb hozzáférést élveznek a klímatárgyalásokhoz, mint számos ország képviselői. 2024-ben például 1 773 regisztrált fosszilis energialobbi-képviselő vett részt a bakui klímacsúcson – 70 %-kal több, mint a tíz legsebezhetőbb ország összesített képviselőszáma (1 033 fő).

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a lobbisták valós befolyása még ennél is nagyobb lehet, hiszen a statisztikák nem tartalmazzák azokat a vállalati vezetőket, akik hivatalos országdelegációk tagjaiként vagy kormányzati meghívottként (ún. overflow delegáltként) vettek részt a tárgyalásokon. Ugyan hosszú civil nyomásgyakorlás eredményeként az idei COP30 résztvevőinek már nyilvánosan fel kell tüntetniük, ki finanszírozza jelenlétüket, és igazolniuk kell, hogy céljaik összhangban állnak az UNFCCC elveivel, az új átláthatósági szabályok mégsem vonatkoznak a hivatalos állami delegációkra és meghívott vendégeikre – így a rendszer továbbra is messze áll a valódi transzparenciától.

Egyértelműen kirajzolódik, hogy

miközben az őslakos közösségek a túlélésért küzdenek, ugyanazok a cégek, amelyek legnagyobb részben felelősek a klímakatasztrófáért, politikai befolyást vásárolnak, hogy tovább bővíthessék fosszilis birodalmaikat.

A frontvonalon pedig újfent maradnak többek között a kis szigetállamok, ahol a tengerszint-emelkedés már ma is házakat sodor el, az északi-sarkvidék vagy az amazonasi esőerdő őslakos közösségei, ahol az olvadó permafroszt és tengeri jégsapkák, valamint az állat- és növényfajok eltűnése már ezen népek évszázados életformáját és kultúrájuk fennmaradását fenyegetik. Illetve maradunk mi, a fiatalok, akik már most a döntéshozók felelősségén túllépve, saját jövőjükért küzdenek.

A nemzetközi klímapolitika egyetlen alulról építkező motorja a közösségépítés és a részvétel. Ha nem kérdezünk, nem vagyunk jelen, a döntések kizárólag állami célok mentén és bilaterális módon születnek, és a nemzetközi klímacsúcsok valódi tétje eltűnik a díszletek mögött. A COP legfontosabb szereplői nem feltétlenül a vörös szőnyegen érkeznek, hanem ők azok, akik ebben a hatalmas zajban is komolyan és rendíthetetlenül hiszik (mert tapasztalták), hogy a 1,5 °C-os cél nem csak szlogen!