Az elmúlt valamivel több mint egy hónap folyamán az amerikai hadsereg legalább négy ,,droghajót” semmisített meg Venezuela partjainak közelében. A jelen tudásunk szerint eddig összesen 21 ember életét követelő csapások elvben a Trump-kormányzat ,,drogellenes műveleteinek” részét képezik. Egyre több jel utal azonban arra, hogy a közelmúltbéli események valójában egy amerikai fegyveres intervenció kísérte venezuelai rezsimváltás forgatókönyvébe illeszkednek, Washington új drogháborúja pedig könnyen egy kiterjedt erőszakhullámot és regionális destabilizációt zúdíthat Latin-Amerikára.

Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter (avagy újabban hadügyminiszter) október 3-án, pénteken arról posztolt az X-en, hogy az amerikai hadsereg ismételten kilőtt egy hajót a Karib-tenger déli részén, amely állításuk szerint nagy mennyiségű kábítószert szállított az USA-ba. Szeptember 2-a óta ez volt immár a negyedik alkalom, hogy az amerikaiak Venezuela partjaitól nem messze ,,droghajókra” mértek csapásokat. Donald Trump, illetve Hegseth valamennyi esetről felvételeket is megosztottak a közösségi médiában, ám ezeken csupán a szóban forgó vízijárművek likvidálása látható, miközben Washington egyik hajó kapcsán sem mutatott be megnyugtató bizonyítékokat arra nézve, hogy azok valóban kábítószert szállítottak volna, vagy hogy a legénység tagjai kartellek/bűnszervezetek tagjai lettek volna.

Eközben Nicolás Maduro venezuelai elnök szeptember második felében már egyenesen ,,hadüzenet nélküli háborúnak” nevezte a Trump által még augusztusban a Karib-térségbe vezényelt amerikai erők ténykedését, akik az USA-ba irányuló kábítószer-kereskedelem és a drogkartellek (avagy Trumpék szóhasználatával: a ,,narkóterroristák”) ellen küzdenek. Legalábbis a hivatalos nyilatkozatok szerint.

A Trump-kormányzat Venezuelával kapcsolatos közelmúltbéli retorikája, a minden korábbinál inkább militarizálódó washingtoni drogpolitika, valamint az amerikai hadsereg megjelenése a karibi régióban ugyanis mindinkább afelé mutatnak, hogy az Egyesült Államok egy fegyveres beavatkozással egybekötött rezsimváltást készít elő Venezuelában. Mindennek nemcsak a dél-amerikai országra nézve lennének katasztrofális következményei, de az USA újjáéledő – a kartellek és a terrorszervezetek közé lényegében egyenlőségjelet tévő – „drogok elleni háborúja” (’War on Drugs’) is alapjaiban rengetheti meg Latin-Amerika békéjét és (relatív) stabilitását.

A drogellenes politika a második Trump-kormányzat fókuszában

Az Egyesült Államokban nem új keletű a kábítószerek, azokon belül is különösképpen az – alapvetően a kerti mák gubójában található ópiumból kinyert – opioidok okozta társadalmi és egészségügyi krízis. A statisztikák szerint 2000 óta több mint 1 millió ember halt meg az USA-ban drogtúladagolás miatt, nagyobb részt az opioidok használatának következtében. Ennél is aggasztóbb, hogy az elmúlt években itt történt túladagolásos eseteknek több mint kétharmadáért egy különösen halálos szintetikus opioid, a fentanil volt a felelős.

Donald Trump már 2024-es elnökválasztási kampányában minden korábbinál keményebb fellépést ígért a kábítószer-kereskedelem kapcsán, harcot hirdetve a drogkartellek, illetve a szervezett bűnözői csoportok ellen. Napjainkban az USA-ba érkező fentanil túlnyomó részét a mexikói határon át csempészik az Államokba, míg a fentanil összetevők vezető előállítója továbbra is a Kínai Népköztársaság – dacára annak, hogy a kínai kormány 2019-ben valamennyi fentanilvariáns gyártását betiltotta. Részben emiatt is vált a drogkérdés a trumpi külpolitika egyik lényeges elemévé: a Kanadával, Mexikóval és Kínával szembeni vámintézkedéseket a Trump-kormányzat többek között azzal indokolta, hogy ezen országok nem tesznek eleget a fentanil előállításának és USA-ba csempészésének megakadályozása érdekében.

Ennél is vészjóslóbb lépés volt, hogy Donald Trump már hivatalba lépése napján, január 20-án elnöki rendeletet írt alá a nemzetközi drogkartellek „külföldi terrorszervezetekké” (foreign terrorist organizations, FTO) nyilvánításáról. Ez volt az első lépés afelé, hogy Washington a kábítószerek problémakörét immár kizárólag biztonsági kihívásként keretezze, egyúttal pedig – jogilag finoman szólva is kétes lábakon álló – hivatkozási alapot próbáljon teremteni magának a katonai eszközökkel történő fellépéshez. Júliusban Trump titkos utasítást adott a Pentagonnak, amelyben engedélyezte, hogy a hadsereg akár idegen vizeken vagy más országok területén is fegyverrel vegye fel a harcot a „narkóterroristák” ellen.

Az események ezután gyorsultak fel igazán. Az Egyesült Államok augusztus második felében csapatösszevonásba kezdett a Karib-térség déli részében, méghozzá Venezuela partjainak közelében, azzal a hivatalos céllal, hogy az itteni kábítószer-kereskedelem és az azt bonyolító drogkartellek ellen katonai erő alkalmazásával lépjenek fel. Így jutottunk el odáig, hogy szeptember eleje óta az amerikai fél tulajdonképpen kénye-kedve szerint likvidál olyan venezuelai hajókat/csónakokat, amelyekről – számunkra ismeretlen, kétes információk alapján – azt állítják, hogy azokon kábítószereket csempésznek az USA-ba.

Dzsihadisták helyett narkóterroristák, Irak helyett Venezuela

A washingtoni retorikának hosszú hónapok óta visszatérő tárgya a venezuelai Tren de Aragua (TdA) nevű bűnszervezet, amelyet a Trump-kormányzat idén februárban ugyancsak külföldi terrorszervezetnek minősített. Az amerikaiak szerint a TdA kulcsszerepet tölt be az USA-ba irányuló kábítószer-kereskedelemben, jelentősége és befolyása pedig párhuzamba állítható az olyan hírhedt és jól szervezett kartellekével, mint a mexikói Sinaloa és a Jalisco, vagy az El Salvadorban gyökeret vert Mara Salvatrucha (MS-13). Trumpék a Karib-tengeren mostanáig kilőtt ,,droghajók” közül is nem egyet kifejezetten a Tren de Araguához kötöttek.

Az Egyesült Államok ezenfelül az utóbbi időben azzal kezdte vádolni Nicolás Maduro venezuelai elnököt, hogy ő maga annak a Cartel de los Soles nevű bűnszervezetnek a feje, amelynek tagjait a közhiedelem szerint a venezuelai hadsereg tisztjei és a caracasi kormányzat egyes magas rangú tisztségviselői adják. Washington azt is mind intenzívebben hangoztatja, hogy Maduróék a Cartel de los Soles-en keresztül kapcsolatban állnak a Tren de Aragua és a Sinaloa kartelekkel is, illetve, hogy Venezuela a dél-amerikai kokaintermelés és -kereskedelem egyik fő gócpontja. A venezuelai elnököt egyenesen „a világ egyik legnagyobb kábítószer-kereskedőjének” titulálták, az amerikai kormányzat pedig júliusban a Cartel de los Solest is terrorszervezetté nyilvánította, továbbá megduplázta, azaz 50 millió dollárra növelte az olyan információért járó jutalmat, amely Nicolás Maduro letartóztatását eredményezheti (Madurót még az első Trump-éra idején, 2020-ban ítélte el a manhattani szövetségi bíróság narkóterrorizmusért és kokainkereskedelemben való részvételért).

E vádak többsége ugyanakkor igen gyenge lábakon áll, miként azt Vijay Prashad indiai-amerikai származású marxista történész és újságíró a Brasil do Fato oldalán megjelent írásában is kifejti:

• Washington egyrészt számottevően eltúlozza a Tren de Aragua befolyását és jelentőségét. A TdA ugyanis feltehetően sem kartellként nem funkciónál, sem kiterjedt, szervezett hálózattal nem rendelkezik, ehelyett sokkal inkább arról lehet szó, hogy a bűnbanda egykori tagjai egymáshoz legfeljebb lazán kapcsolódó, ám alapvetően önálló „sejteket” működtetnek. Ezeknek a szerepe a latin-amerikai szervezett bűnözésben – pláne a drogkereskedelemben – meg sem közelíti a befolyásos, vertikálisan szerveződő mexikói vagy kolumbiai kartellekét.
• Hasonlóképp, a Cartel de los Soles kapcsán annyi igaz, hogy a venezuelai hadsereg és állami vezetés köreiben voltak/vannak olyan korrupt szereplők, akik érintettek a drogkereskedelemben, de valódi kartellről itt sem beszélhetünk. Ennek igazolására Prashad cikke idézi a száműzetésben élő és a témában 2014-ben könyvet is megjelentető venezuelai újságíró, Héctor Landaeta szavait, aki még 2015-ben a Miami Heraldnak úgy fogalmazott, hogy a Cartel de los Soles „inkább egy jelenség, mintsem szervezett csoport”.
• Nehezen igazolható emellett Trumpék azon lépése is, hogy éppen a Karib-tengerre, illetve Venezuela partjaihoz vezényelnek hadihajókat, és hajtanak végre csapásokat a (feltételezett) drogcsempészek ellen. Az USA szövetségi kábítószer-ügynöksége (Drug Enforcement Administration,  DEA) és az ENSZ jelentései egyaránt azt igazolják, hogy az Egyesült Államokba irányuló drogkereskedelem alig 10%-át bonyolítják a kartellek a Karib-térségen keresztül. A kábítószerek több mint 80%-a valójában a csendes-óceáni útvonalon keresztül jut el az Államokba.

A fenti érvek mellett fontos megemlíteni, hogy az amerikaiak nem mutattak érdemi bizonyítékot arra, hogy a Tren de Aragua és a Cartel de los Soles között bármilyen tényleges kapcsolat állna fent, ahogyan azt sem támasztották alá, hogy Nicolás Maduro ténylegesen érintett lenne a régióbeli drogkereskedelemben. Sőt, még egy idén áprilisban nyilvánosságra hozott, eredetileg titkosított amerikai hírszerzési jelentés is arról számol be, hogy nem találtak olyan bizonyítékokat, amelyek igazolnák a Maduro-kormányzat körei és a Tren de Aragua között állítólagosan meglévő kapcsolatokat.

A jelentés mindössze annyit állapít meg, hogy a megengedő venezuelai környezet sok tekintetben megkönnyíti a drogbandák működését. Ehhez jön a tény, hogy az USA-ba érkező kokain elsöprő többségben a Kolumbiában, Bolíviában és Peruban termesztett kokacserjékből kerül kinyerésre, Venezuelában csupán minimális mennyiségű kokaint állítanak elő. Nem is beszélve arról, hogy az Egyesült Államok jelenkori drogproblémájának a fő „felelőse” a fentanil; a kokain szerepe – főleg, ha a kábítószer-fogyasztás okozta haláleseteket nézzük – másodlagos.

Mindez jól mutatja, hogy Washington épp egy hamis narratívát épít Venezuela kapcsán. Joggal emlékeztethet minket ez arra, ahogyan az amerikaiak 9/11 után vért izzadva, válogatott hazugságok révén igyekeztek a terrortámadást és az al-Kaidát Szaddám Huszein Irakjával összekötni, megteremtve ezzel a casus bellit az ország elleni invázióhoz, méghozzá a „terror elleni globális háború” részeként. Hasonló kísérletnek lehetünk szemtanúi ma latin-amerikai kontextusban, annyi különbséggel, hogy az „ellenséget” ezúttal nem a dzsihadisták, hanem az USA-t drogokkal elárasztó „narkóterroristák” jelentik, akiket az amerikai történetmesélés szerint a másodállásban nemzetközi drogbáróként tevékenykedő venezuelai elnök irányít.

Küszöbön az erőszakos rezsimváltás?

Látva a Venezuelával kapcsolatos aktuális washingtoni retorikát, valamint az amerikai erők Karib-térségben való jelenlétét, joggal lehet déjà vu érzetünk. A mostani történések számos múltbéli, az USA által menedzselt rezsimváltás/fegyveres intervenció forgatókönyvét megidézik. Jelen tudomásunk szerint a venezuelai partok közelében nyolc amerikai hadihajó és egy atommeghajtású tengeralattjáró állomásozik – összesen nagyjából 4500 fős legénységgel, azon belül is 2200 tengerészgyalogossal –, továbbá az amerikaiak P8-as kémrepülőgépekkel és számos drónnal kémlelik a vizeket.

Mindez egy esetleges teljes körű invázióhoz alapvetően nem elegendő, ugyanakkor  a Maduro-rezsimmel szemben számos lehetséges megoldás kínálkozik a Trump-kormányzat számára: a háttérben folyó lehetséges (titkosszolgálati) szervezkedéstől kezdve, az amerikai és venezuelai erők közti valamilyen – ürügyként szolgáló – fegyveres incidens kiprovokálásán át, egészen a helyi társadalomnak és/vagy akár a hadsereg egyes frakcióinak a hatalom megdöntésére való „motiválásáig”.

Különösen aggasztó, hogy az amerikai csapatok Karib-tengerre történő vezénylése óta Washington még feljebb kapcsolta azt a kommunikációt, miszerint nem fogadják el Venezuela legitim elnökének Madurót. Karoline Leavitt fehér házi szóvivő ráadásul már augusztus 19-én arra az újságírói kérdésre, hogy bevethetik-e az USA csapatait venezuelai földön, azt felelte, hogy Donald Trump „felkészült az amerikai hatalom valamennyi elemének alkalmazására” annak érdekében, hogy gátat szabjanak a drogkereskedelemnek, és annak felelőseit „törvény elé állítsák”.

Eközben az elmúlt több mint másfél hónapban a venezuelai vezetés is erőt kívánt demonstrálni. Nicolás Maduro kijelentette, hogy a venezuelai partoknál megjelenő amerikai csapatok „az elmúlt 100 évben látott legnagyobb fenyegetést” jelentik az amerikai kontinensen, hozzátéve, hogy 4,5 millió embert kívánnak nemzeti milicistaként mozgósítani annak érdekében, hogy megvédjék az országot bármilyen külső behatolás ellenében.

Emellett Caracas mozgósította a venezuelai hadsereget, hadihajókat és drónokat vezényelve az ország partjainak védelmére. Jelezték továbbá azt is, hogy a dél-amerikai államot érő bármilyen esetleges támadás azonnal „fegyveres harcot” eredményezne. Maduro mindezen felül arra figyelmeztette Donald Trumpot, hogy külügyminisztere, a külpolitikai héjának és keményvonalas antikommunistának számító Marco Rubio tudatosan bele akarja rángatni az országát egy Venezuelával szembeni háborúba. Rubio köztudottan a latin-amerikai baloldal kérlelhetetlen ellenfele, mindez pedig hatványozottan igaz a kubai kommunista és a venezuelai bolivári kormányzatok vonatkozásában. A New York Times szeptember végén közölt cikke ki is emeli, hogy Marco Rubio jelenleg Nicolás Maduro megbuktatásának egyik leglelkesebb támogatója és szervezője a Fehér Házon belül.

A helyzet mindenesetre hétről hétre forrósodik: szeptember 4-én például két F-16-os venezuelai vadászgép veszélyesen megközelített egy amerikai rombolót, amire válaszul az USA bejelentette, hogy tíz F-35-ös lopakodó vadászgépet küld Puerto Rico repterére, hogy elrettentse a Maduro-rezsimet a további hasonló akcióktól. Trump ennek kapcsán arra figyelmeztette Caracast, hogy csapataik szükség esetén le is lőhetik a venezuelai gépeket. Ezt követően szeptember 18-án a venezuelai fegyveres erők háromnapos hadgyakorlatot tartottak a karib-tengeri La Orchila szigetén, aminek szükségességét az ország vezetése az amerikai katonai jelenléttel indokolta.

Donald Trump immár teljesen nyíltan beszél annak lehetőségéről, hogy hadserege kifejezetten Venezuela területén mérjen közvetlen csapásokat a „narkóterroristákra”. Az elnök ugyanis úgy látja, hogy közelmúltbéli akcióikkal a tengeren mostanra ,,sikeresen megállították” a drogcsempészeket, emiatt utóbbiak innentől inkább a szárazföldi útvonalakon fognak próbálkozni. Hangsúlyozni sem kell, hogy egy ilyen lépés egyértelmű agressziót jelentene a dél-amerikai országgal szemben, és lényegében azonnali nyílt fegyveres konfliktust eredményezne Venezuela és az Egyesült Államok között. Mindennek kapcsán Nicolás Maduro már szeptember 29-én bejelentette, hogy a venezuelai kormányzat megkezdte a ,,konzultációs folyamatot” annak érdekében, hogy egy lehetséges amerikai támadás esetén szükségállapotot vezessenek be.

További olaj a tűzre, hogy Nicolás Maduro október 7-én, hétfőn egy tévés interjúban arról tájékoztatta a hazai és nemzetközi nyilvánosságot, hogy a venezuelai biztonsági erők sikerrel hiúsítottak meg egy hamis zászló műveletet (false flag operation), amelynek során a ,,venezuelai jobboldal szélsőséges szekciói” robbantásos merényletet terveztek elkövetni az amerikai nagykövetség caracasi épülete ellen. Habár Venezuela és az Egyesült Államok 2019-ben megszakították formális diplomáciai kapcsolataikat, s így jelenleg az amerikai követség épületében diplomáciai misszió nem tartózkodik, Maduróék szerint a sikertelen akció célja egyértelműen az volt, hogy tovább élezze a Caracas és Washington közti viszonyt, azáltal, hogy a venezuelai kormányt tünteti fel az incidens felelősének, immár valódi fegyveres eszkalációt előidézve a felek között.

Minderre alig egy nappal azután került sor, hogy a CNN egy október 5-i cikkében arról írt: forrásaik szerint az amerikai Igazságügyi Minisztérium Jogi Tanácsadó Irodája a Trump-kormányzat kérésére egy olyan titkosított jogi véleményt készített, amely arra hivatkozva igyekszik a halálos kimenetelű katonai csapásokat legitimálni a drogkartellek és a feltételezett kábítószer-kereskedők ellen, hogy utóbbiak ,,közvetlen fenyegetést jelentenek az amerikai emberek életére”. A CNN forrásainak elmondása alapján ráadásul az így született jogi érvelést Trumpék a kartellek egy sokkal szélesebb köre ellen tervezik alkalmazni, mint ahányat ma az amerikai kormány hivatalosan ,,terrorszervezetként” tart számon. A cikk szerint az érintett bűnszervezeteket egy terjedelmes, titkos listába gyűjtötték össze. Ami ennél is nagyobb aggodalomra ad okot, hogy az Igazságügyi Minisztérium által összeállított jogi vélemény kiterjesztett jogköröket javasol a CIA számára is abban, hogy utóbbi halálos akciókat és fedett műveleteket hajthasson végre a latin-amerikai régióban.

Mindezek fényében nem tűnik túlzónak a feltételezés, miszerint az USA caracasi követsége elleni sikertelen ,,hamis zászló művelet” már kifejezetten az amerikai titkosszolgálatok rezsimváltó ténykedését jelzi Venezuelában. Amennyiben ez valóban így van, az azt jelentené, hogy a Trump-kormányzat egy olyan eszkalációs útra lépett a Maduro-rezsim kapcsán, ahonnan már nagyon nehéz visszafordulni.

Az amerikai sas ismét Latin-Amerikába vájná a karmait

Aki az elmúlt 20-25 év során akár csak minimálisan is elmélyült Latin-Amerika politikai-társadalmi folyamataiban vagy az amerikai kontinens geopolitikai viszonyaiban, tisztában lehet vele, hogy Venezuela – a néhai Hugo Chávez elnök nevéhez kötődő bolivári forradalom kezdete óta – Washington egyik fő regionális nemezise. Az ország nemcsak a világon ma ismert legnagyobb – a globális készletek kb. 1/5-ét kitevő – olajtartalékkal rendelkezik, de más szempontból is stratégiai fontosságú.

Geopolitikai értelemben Venezuela egyfajta „kapu” Dél-Amerika irányába, ráadásul Caracas az ezredforduló óta igen szorosra fonta kapcsolatait az USA olyan globális ellenlábasaival, mint Kína, Oroszország és Irán.

A 2010-es évek második fele óta az Egyesült Államok – s így többek között az előző Trump-kormányzat – az ún. „maximális nyomásgyakorlás politikájának” jegyében sem gazdasági szankciókkal és olajembargóval, sem a venezuelai ellenzék hathatós támogatásával nem tudta megbuktatni Nicolás Madurót. A fent elmondottak alapján azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy Washington ezúttal elmenne a falig, és akár fegyveres beavatkozás révén is kísérletet tenne a rezsimváltásra.

Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy Maduro hatalma – különösen a tavalyi elnökválasztáson történtek fényében – ne érett volna meg a bukásra, miképpen vitathatatlan az is, hogy a bolivári forradalomnak mielőbb szüksége lenne a megújulásra. Egy ilyen folyamat azonban csak és kizárólag alulról, a venezuelai társadalom irányából és által indulhat meg. Korábbi tapasztalatokból ugyanis tudhatjuk jól, hogy milyen katasztrofális politikai, társadalmi és gazdasági következményekkel járnak a világ népei számára az USA által levezényelt, erőszakos rezsimváltások.

Nem is beszélve arról, hogy a jelenlegi agresszív amerikai fellépés belpolitikailag számos tekintetben inkább Nicolás Madurónak kedvez, hiszen az elnök a venezuelai szuverenitás védelmezőjeként és az antiimperializmus harcosaként pozicionálhatja magát Washington ellenében.

Mindez apropóként szolgál számára ahhoz is, hogy a külső fenyegetésre hivatkozva még inkább elhallgattassa és elnyomja ellenzékét, kiszélesítse és bebetonozza hatalmát. Szemléletes példája ennek, hogy Maduro szeptember 29-én olyan rendeletet írt alá, amely különleges jogkörökkel ruházza fel őt ahhoz, hogy egyszerűbben mozgósítsa a hadsereget országszerte, továbbá növelje a fegyveres erők kontrollját a közszolgáltatások és az ország olajipara felett.

Venezuela mostani esete ugyanakkor egy tágabb, a latin-amerikai régiót általánosságban érintő veszélyes tendenciába is beleillik. Sok elemzésben olvashattuk/hallhattuk az elmúlt pár évben, hogy globális hegemóniája gyengülésének tudatában az Egyesült Államok a világ számos térségében vagy részlegesen feladja pozícióit, vagy a hegemón szereppel járó költségeket megpróbálja helyi szereplőknek/szövetségeseknek kiszervezni. Ezzel párhuzamosan viszont azt is láthatjuk, hogy ma a közvetlen szomszédságában – s így leginkább a nyugati féltekén – Washington épphogy igyekszik „szorosabbra fogni a gyeplőt”. Latin-Amerika szerepe e téren különösen meghatározó: az amerikai kül- és geopolitikai gondolkodásban a régió mindig is az USA „hátsó udvarának” szerepét töltötte be, és lényegében az itteni dominancia alapozta meg Washington 1945 utáni globális vezetőszerepét. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az USA számára nincs globális hegemónia latin-amerikai hegemónia nélkül.

Ez a fajta regionális egyeduralom azonban számos csorbát szenvedett az ezredforduló óta. Most úgy fest, hogy a Trump-kormányzat az Egyesült Államok térségbeli befolyásának helyreállítását épp az amerikai külpolitika elmúlt pár évtizedének két legpusztítóbb doktrínája, a drogok és a terror elleni háborúk ötvözete révén képzeli el. Trumpék kísérlete, hogy egyenlőségjelet tegyenek a kartellek és a terrorszervezetek közé, illetve, hogy a drogbandák és -csempészek elleni halálos katonai akciókat lényegében ,,önvédelemként” tálalják, komoly jogi vitákat váltott ki az elmúlt több mint két hónapban mind az amerikai jogrendszert, mind a nemzetközi jog releváns rendelkezéseit illetően. Bár ezeket a vitákat jelen cikk nem tárgyalja bővebben, annyit mindenképpen lényeges rögzíteni, hogy

igen széles konszenzus formálódik akörül, hogy az amerikai hadsereg aktuális ,,drogellenes műveletei” sem az amerikai, sem a nemzetközi jog szempontjából nem védhetőek, sőt súlyosan sértik az emberi jogokat, valamint más országok szuverenitását és területi integritását.

(E viták részleteit és főbb dilemmáit lásd egyebek mellett itt, itt, itt, itt és itt.)

Talán a jogi dimenziónál is nagyobb probléma ugyanakkor, hogy a Trump-kormányzat jelenlegi drogstratégiája már paradigmájában is mélységesen elhibázott, mert katonai eszközökkel kíván választ adni egy olyan összetett társadalmi-gazdasági problémahalmazra, mint a droghasználat és -kereskedelem. Régóta tudvalevő, hogy minden olyan drogpolitika, amely a kínálati oldal elfojtását célozza, miközben érintetlenül hagyja a keresleti oldalt, a kezdetektől kudarcra van ítélve. Ismert egyebek mellett az ún. lufihatás (balloon effect) tézise, mely szerint, ha egy adott országban/térségben rendvédelmi/militarizált eszközökkel lépünk fel a kábítószer-előállítás és -kereskedelem ellen, ám közben nem törekszünk a keresleti oldal visszavágására, az csupán azt fogja eredményezni, hogy a csempészek és kartellek egész egyszerűen „áthelyezik működésüket” máshová (lásd a latin-amerikai kábítószer-kereskedelem részleges eltolódását Kolumbia felől például Ecuador és Mexikó irányába az utóbbi egy évtizedben).

Mindezek csak újfent megerősítik, hogy a Trump-kormányzat drogpolitikai lépései nem a „narkóterrorizmus” elleni küzdelmet vagy a kábítószerek kérdéskörének hosszú távú megoldását szolgálják, hanem az USA azon törekvését, hogy ürügyet teremtsen magának latin-amerikai befolyásának ismételt megerősítéséhez és a régióbeli ideológiai ellenlábasokkal szembeni intervenciókhoz. Megjegyzendő, hogy Washington a drogok elleni háborút már annak 70-es évek elején történt meghirdetése óta visszatérően használja a térségbeli államok (főként az andoki országok, pl. Kolumbia, Peru, Bolívia) belügyeibe történő beavatkozásra.

Emellett a múltban is akadt példa nyílt katonai intervencióra kábítószer-ügyben – lásd az 1989-es panamai esetet. Ezzel együtt is kijelenthető viszont, hogy a múltban az amerikai drogellenes fellépés az esetek többségében legalább formálisan a latin-amerikai országokkal folytatott valamilyen partnerség vagy együttműködési program keretében zajlott. Még ha e programok hosszú távon jórészt kudarcosnak is bizonyultak, nem ritkán csak súlyosbítva a kartellek jelentette problémákat, és növelve a helyi társadalmak szenvedését (lásd a 2000-ben útjára indított, több mint 8 milliárd dolláros Plan Colombiát).

A terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem összemosásával ugyanakkor már nincs szó sem együttműködésről, sem formalitásokról. Csak az egyoldalú amerikai katonai fellépés marad, amely jogot formál arra, hogy bármely latin-amerikai országban fegyveresen avatkozzon be a „narkóterroristák” ellenében, és szabadon buktasson meg olyan kormányokat, amelyek Washington narratívája szerint támogatják a kartelleket. Egy végletesen militarizált, kizárólag az erő módszerében gondolkodó drogellenes paradigma végső soron azt eredményezheti, hogy maguk a kartellek is miliarizáltabbá, felkészültebbé és kegyetlenebbé válnak.

Venezuelával tehát veszélyes precedenst teremthet a Trump-kormányzat, ami könnyen egész Latin-Amerikára kiterjedő erőszakhullámhoz és regionális destabilizációhoz vezethet. Mindezt egy olyan térségben, amely napjainkban a világ azon kevés részei közé tartozik, ahol a közbiztonsági problémák, a politikai erőszak különféle formái vagy a (kvázi-)polgárháborúk ugyan nem ismeretlenek, de mégsem zajlanak nyílt államközi vagy véres proxy-háborúk.

S miután Donald Trumpék a „narkóterrorizmus” elleni harcukban könnyen készséges partnerekre lelhetnek az olyan rendpárti, USA-barát jobboldali vezetőkben, mint az ecuadori Daniel Noboa, az El Salvador-i Nayib Bukele vagy az argentin Javier Milei, így létfontosságú volna, hogy a latin-amerikai baloldal képviselői is határozott, egységes fellépést tanúsítsanak a régiót fenyegető régi-új amerikai agresszióval szemben. Ezt nehezíti, hogy Nicolás Maduro az elmúlt egy év során – köszönhetően mindenekelőtt a 2024-es venezuelai választások körül történteknek – az olyan térségbeli partnereket (pl. Lula da Silva brazil és Gustavo Petro kolumbiai elnököket) is „sikerrel” idegenítette el némiképp magától, akik korábban relatíve elnézők voltak a bolivári rezsim ténykedését illetően.

Így vagy úgy, de ezeket az ellentéteket sürgősen fel kell oldani. Ki tudja, hogy Venezuela után nem kerül-e következőnek Washington célkeresztjébe Kuba, Nicaragua, Kolumbia vagy akár Mexikó. Üdvözlendő ugyanakkor, hogy az elmúlt időszakban a mexikói, kolumbiai és brazil vezetés is egyre kritikusabb hangot ütött meg az Egyesült Államokkal szemben, hangsúlyozva, hogy a Karib-térségben zajló amerikai csapatösszevonás alapjaiban veszélyezteti a térség békéjét és stabilitását. Ezen aggályok kifejezésében egyébként mostanra Kína és Oroszország is csatlakozott a latin-amerikai államokhoz, így a sikeresebb érdekérvényesítés jegyében szóba jöhet akár a globális partnerek bevonása is.

Annyi mindenesetre biztosnak tűnik, hogy Venezuela és egész Latin-Amerika forró hetek-hónapok elé néz. Ahhoz pedig, hogy a legrosszabbat elkerüljük, nemcsak a térség baloldali vezetőinek és az itteni társadalmaknak az összefogására, hanem várhatóan arra is szükségünk lesz, hogy a nemzetközi baloldali és antiimperialista társadalmi mozgalmak képviselői is résen legyenek, és teljes erővel mozgósítsanak latin-amerikai szövetségeseink védelmében, ha a helyzet bármikor úgy kívánná…