2025 júniusában rendezték az első zsidó anticionista kongresszust Bécsben. Olyan zsidóként vettem részt a kongresszuson, akinek a legkedvesebb gyerekkori emlékei közé tartoznak a magyar cionista gyerektáborokban és péntek esténként közösségben eltöltött idő. Én is, mint sokan mások, régóta elkezdtük megkérdőjelezni a cionizmus univerzalitását és szélsőségességét, viszont az elmúlt két év nyitotta igazán fel sokunk szemét.

A kongresszus annak az egyre nagyobb számú globális zsidó közösségnek a hangját szólaltatta meg, amely szolidaritást vállal a palesztin felszabadító mozgalommal. Több százan gyűltek össze, hogy arról beszéljenek, milyen hatással van a cionizmus palesztinokra és zsidókra, valamint arról a különleges helyzetről és felelősségről, amely a zsidókat terheli az anticionista mozgalmon belül. Ennek elismerése mellett azonban fontos leszögezni, hogy nem a zsidó anticionista mozgalom megerősödése legitimizálja azokat a palesztin hangokat, amelyek már évtizedek óta számolnak be a cionizmus brutalitásáról – a palesztinok szavainak nincs szüksége kóser bélyegre.

A háromnapos eseményen újságírók, akadémikusok, politikusok, aktivisták, holokauszt- és Nakba-túlélők szólaltak fel, a felvételek a kongresszus YouTube-csatornáján nézhetők vissza. Az előadásokból és a résztvevők felszabadult beszélgetéséből a szünetek során egyértelműen kihallatszott egy központi téma: a cionizmus történelmi elhelyezése és megértése a nyugati imperializmus részeként – mert csakis ebben a kontextusban lehet alóla felszabadulni.

Jelenleg Izrael és a nyugati államok rendszerszinten mossák össze a cionista mozgalmat a több ezer éves judaizmus vallási és kulturális hagyományaival. Ezzel hitelesítik azt a cionista állítást, miszerint Izrael minden zsidót képvisel. Ez oda vezetett, hogy a cionizmust érintő kritikákat könnyen antiszemitizmusnak nyilvánítják a nyugati médiák, politikusok, hatóságok és egyéb politikai intézmények, bármilyen hangosan is ellenzik e kettő összekapcsolását zsidók világszerte mindenütt.^[1] A cionista Izrael Állam pedig azzal, hogy bűneit minden zsidó nevével takarózva követi el, ott is antiszemitizmust teremt, ahol eddig nem volt.

Ahhoz, hogy leszámoljunk a hamis, gyilkos és mind a palesztin népet, mind a zsidóságot veszélybe sodró cionista ideológiával, fontos megérteni azt a történelmi helyzetet, amelyben megszületett.

A cikk elsősorban azokra a beszédekre tér ki, amelyeknek ez volt a fókusza.

A cionizmus születése

A kongresszust 129 évvel azután rendezték meg, hogy a budapesti Herzl Tivadar 1896-ban megírta A zsidó állam című röpiratát. A művet a zsidó cionizmus – az ezt több száz évvel megelőző keresztény cionizmusról később – alapító iratának tekinti a történelem. Herzl a 19. század végi Európában egyre erősödő antiszemitizmusra reagált. Egy maréknyi értelmiségi zsidóval közösen úgy gondolta, hogy csakis egy exodus a rasszista és antiszemita Orosz Birodalomból és Európából garantálhatja a zsidóság számára a biztonságot. Több célállomás is szóba jött, köztük Palesztina vagy akár Argentína^[2], ahol fogadtak európai bevándorlókat abban az időben, és közös földvásárlás lett volna a terv. Herzl úgy spekulált, hogy egy zsidó nemzetállam létrehozásának terve elnyerhetné más nyugati nemzetállamok támogatását, és ezzel végre állami védelmet nyerhetne az üldözött zsidó nép.

Azonban a 19. század végétől egészen a holokausztig kevés zsidó vált cionistává, hiszen a legtöbben a szülőföldjükhöz kötődtek.

A cionista mozgalom első lendületét az orosz pogromok elől Angliába menekülő zsidók megérkezésével kapta. Arthur Balfour, a brit kormány hírhedten antiszemita és fehér felsőbbrendűséget hirdető külügyminisztere 1919-ben kiadta a Balfour-nyilatkozatot^[3]. Ebben segítségét ígérte egy zsidó állam létrehozásában, messze földön, Palesztinában, ami felett az Egyesült Királyság épp megszerezni látszott a hatalmat. Az angol parlament egyetlen zsidó tagja, Edwin Montagu mindezt vehemensen ellenezte, és A jelenlegi kormány antiszemitizmusa című nyilatkozattal válaszolt. Montagu aggályai máig jelentőséggel bírnak. Fontosnak tartotta a zsidók egyenjogúságáért és biztonságáért folyó küzdelmet az eredeti otthonaikban Európa-szerte, és aggódott, hogy egy nemzetállam létrehozása szervezett és akár kényszerített száműzetéshez vezetne. Palesztinában egy gettó jöhetne létre, ami nem csak a zsidók számára, hanem a helyi muszlimokra és keresztényekre is veszélyes lehet. Szintén ellenezte azt a gondolatot, miszerint minden zsidó vallású ember, származzanak bárhonnan is, Angliától Irakon át Spanyolországig, egy nemzet részei lennének.

Fontos leszögezni, hogy „a nacionalista zsidó nemzetállam megalapításának ötlete abban a korban és azon a földrészen bukkant fel, ahol a többi nemzetállam mítoszai és mozgalmai, mint pl. a német és a szláv”.^[4] A kongresszus alatt a témáról hosszabban Tony Greenstein, angol ortodox zsidó családból származó holokauszt-történész beszélt, aki hangsúlyozta a cionista és más etnonacionalista eszmerendszerek közötti szoros kapcsolatot. Több idézetet olvasott fel, az egyik egy olyan levélből származik, melyet a Német Cionista Szövetség küldött Hitlernek 1933. június 2-án:

„Az újonnan alapított, faji alapokon nyugvó államban a totális struktúra részévé akarjuk tenni a közösségünket, hisz a nekünk kínált szférában mi is gyümölcsöző tevékenységgel tudunk hozzájárulni a hazához. Mivel mi is elismerjük a zsidó nép létezését, világos és őszinte a kapcsolatunk a német néppel és annak nemzeti és faji valóságával. Pontosan azért, mert mi sem hazudtoljuk meg ezeket az alap tényeket, mert mi is elítéljük a kevert házasságot, hogy megőrizzük a zsidó csoport faji tisztaságát. A cionizmus beteljesülését csakis azok a külföldi zsidók akadályozhatják, akik ellenzik a német fejleményeket.”

A cionista szervezet már a kezdetektől egyértelműen egyetértett a náci ideológiával és annak alapját képző fajelmélettel. Greenstein megjegyezte, hogy a cionista mozgalom volt az egyetlen olyan zsidó szervezet Németországban, amely üdvözölte a nácik hatalomra jutását. A viszonzás Reinhard Heydrichtől, a „zsidókérdés végső megoldásának” kitervelőjétől érkezett. Heydrich 1935. január 28-án így fogalmazott: „a cionista irányzatú ifjúsági mozgalmak tevékenységei, amelyek területfoglalással akarják újrarendezni a zsidóságot, a nemzetiszocialista állam vezetésének az érdekében állnak. Velük szemben nincs szükség olyan szigorú bánásmódra, mint a többi német zsidó szervezettel (asszimilációpártiak)”.

Szakítva a több ezer éves diaszpórában éléssel – „szétszórva a világ nemzetei között” (Tora, Ezékiel 6:8) – az új cionista mozgalom egy homogén zsidó nemzet létrehozása mellett érvelt, a kezdetekben európai zsidók számára. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, szükséges volt elfoglalni és nemzetállammá alakítani a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti, főként muszlim, de kisebb számban zsidó, drúz és keresztény vallású palesztin őslakosok által nagyrészt békességben lakott földterületet. A történelmi Palesztinára mint területi egységre már az i. e. 12. évszázad óta találhatók hivatkozások.^[5] 1516-tól az Oszmán Birodalom része volt, amíg az fel nem bomlott az első világháborúban. Anglia mandátumot szerzett Palesztina felett 1920-ban, és végül 1948-ban Anglia közreműködésével megalakult Izrael állam, amely azóta is hatalmat és agresszív monopóliumot gyakorol a terület felett.

Dávid Ben-Gúrión kulcsszereplője volt a történteknek. Mint korai cionista gyarmatosító 1906-ban érkezett Palesztinába Lengyelországból, és a Hashomer milícia alapítója volt, amely elsősorban az új telepek őrzésével foglalkozott. Később ő lett Izrael első miniszterelnöke, aki 1947-ben úgy nyilatkozott, hogy „csakis az az állam lehet stabil és működő, amelyet legalább 80%-ban zsidók laknak”. Ez a gyakorlatban nem jelentett mást, mint etnikai tisztogatást, a palesztin nép zömének elüldözését és a mai napig tartó faji megkülönböztetését. A 20. század elején teljes mértékben elfogadott volt etnikai és vallási tisztaságról és faji alapokra épülő nemzetállamokról beszélni. 1902-ben Herzl Tivadar például a Cecil Rhodesnak, Dél-Afrika befolyásos gyarmatosító imperialistájának írt levelében kérte a cionista mozgalom támogatását, pontosan azért, mert az „egy gyarmatosító törekvés”.

A kongresszuson több felszólaló, köztük a már említett Tony Greenstein, valamint az elismert történész, Ilan Pappé és Iris Hefets pszichoanalitikus, a német Zsidó Hang az Igazságos Békéért a Közel-Keleten (Jewish Voice for a Just Peace in the Middle East) nevű szervezet egyik vezetője, akik mindketten zsidó izraeli állampolgárok, fontosnak tartották tisztázni, hogy

a cionizmus nem a judaizmus része, hanem körülbelül 400 éve jött létre, azon kívül. A gondolat, miszerint a zsidóknak vissza kell térniük Palesztinába, a reformáció és a reneszánsz alatt lett népszerű azon antiszemiták körében, akik úgy gondolták, hogy a zsidók nem tartoznak Európába.

Az ideológia vallásos értelmezése az Ótestamentumra hivatkozik, amely azt sejteti, hogy a zsidók Palesztinába való visszatérése fontos előfeltétele Krisztus második eljövetelének. Egyesek úgy értelmezik a bibliát, hogy ezután a zsidóknak megadatik majd a választás, hogy megkeresztelkedjenek vagy örök tűzben égjenek. Érthető módon a cionizmus rendkívül népszerűtlen volt a zsidók között, akik Európában egészen a holokausztig elkötelezettek voltak a szülőföldjeiken való beilleszkedés mellett. Jelenleg is a legnagyobb cionista szervezet keresztény evangelistákból áll, akik apokaliptikus, bibliai világvége-hitből támogatják Izraelt: az Egyesült Keresztények Izraelért (Christians United for Israel) 10 millió tagot számlál. Összehasonlításképp: a globális zsidó népesség körülbelül 15-16 millió főből áll.

A cionizmus a palesztinokat és a zsidókat is veszélybe sodorja

Nemcsak 400 éve a keresztény cionizmus vagy 100 éve a Balfour-nyilatkozat, hanem a mai napig az a gondolat, hogy nyugati nagyhatalmak támogatásával a levantei régióban legyen egy ország, ahova az összes zsidó költözik, egyértelműen antiszemitizmusban gyökerezik. A fasiszta ideológiából táplálkozó politikai vezetők, mint Marine Le Pen, Giorgia Meloni, Donald Trump vagy a mi saját Orbán Viktorunk, hangos és elkötelezett támogatói az izraeli entitásnak. Ennek mindenkit gondolkodásra kellene ösztönöznie, aki hisz az emberi jogokban, demokráciában vagy akár csak a földi életben. Herzl Tivadar jól tudta már 1895-ben, hogy „az antiszemiták lesznek a legnélkülözhetetlenebb barátaink és az antiszemita országok a legfontosabb szövetségeseink”.

Izraelt nemcsak szélsőjobboldali vezetők támogatják, hanem egy ennél szélesebb, rendszerszintűbb összefonódás is van a nyugati kultúra és a cionizmus között. Joe Biden például sokatmondóan úgy fogalmazott 2024-ben: „úgy gondolom, hogy Izrael nélkül egy zsidó sincs biztonságban a világban”, és „ha még nem létezne Izrael, akkor ki kellene találnunk”. Felmerül a kérdés, hogy miért ne lehetnének biztonságban zsidók ott, ahol hangosan támogatják az antiszemitizmus elleni küzdelmet, és dollármilliókat költenek e címszó alatt az izraeli projektre, mint pl. az USA-ban (több milliós zsidó lakossággal), az Egyesült Királyságban, az Európai Unióban vagy éppen Németországban, amely foggal-körömmel védi Izrael morális legitimitását.

Gyakran ismételt modern cionista érv, hogy „a holokauszt nem történhetett volna meg, ha egy állam képviseli a zsidók érdekeit”. Ez a közhellyé vált kijelentés elfeledteti a több millió nem zsidó áldozatot. Ezen kívül nehéz, de fontos szembenézni a ténnyel, hogy

a korai cionista vezetők hozzáállása a holokauszt zsidó áldozataihoz kacifántos és önérdektől vezérelt volt.

Elsősorban az államalapítás és az ezzel járó hatalom lebegett a szemük előtt, gyakran megfeledkezve az áldozatokról, ahogy erről Idith Zertal Hannah Arendt nyomdokaiban járva hosszan ír az Izrael holokausztja és a nemzet politikája (Israel’s Holocaust and the Politics of Nationhood) című könyvében. Például az egyetlen eddigi alkalom során, amikor lehetőség volt bizonyítani, hogy egy cionista állam megmentené-e a zsidókat egy holokauszttól, akkor azok a cionista vezetők, akik máig tiszteletnek örvendenek, nem adtak okot megnyugvásra. Dávid Ben-Gúrión így fogalmazott 1938-ban:

„ha tudnám, hogy az összes német zsidó gyermek menthető lenne Angliába szállításukkal, és csak a felük, ha Palesztinába visszük őket, akkor az utóbbit választanám”.^[6]

Yitzhak Gruenbaum, az ironikusan A Zsidó Ügynökség Mentőbizottságának (Rescue Committee of the Jewish Agency) csúfolt entitás vezetője pedig 1943-ban így nyilatkozott: „fontos hangsúlyozni, hogy a cionizmus mindenek feletti… Nem fogom azt kérni, hogy a Zsidó Ügynökség 300,000, sem, hogy 100.000 schillinget költsön az európai zsidók megmentésére. Úgy gondolom, aki ezt kéri, az anticionista cselekményt hajt végre”.^[7] Ezen a ponton fontos hangsúlyozni, hogy a náci népirtás egy fasiszta, nacionalista nemzetállami törekvés és az azt eltűrők bűne volt, ami a fehér németek felsőbbrendűségét hirdette különböző, a faji elméletek mentén kijelölt csoportok felett. Az ideológia új kontextusba menekítése, ami csak megváltoztatja annak alanyát, és ugyanúgy egy olyan nemzetállami törekvés, ami a nemzeti felemelkedését akarja, akár egy másik nép kiirtásának az árán, az sehogy sem lehet logikus törekvése a nélkülözhetetlen antiszemitizmus elleni küzdelemnek.

Érdemes talán megfordítani az előző bekezdés felvetését. Lenne-e holokauszt emlékezés ma, és hogyan lenne más az izraeli projekt nélkül? Tony Greensteint egy szünetben kérdeztem erről a kongresszuson, és tömören csak annyit felelt, hogy biztosan nem így emlékeznénk, mielőtt félbeszakította egy rajongója, aki könyve dedikálását kérte. Ami biztos viszont, az az, hogy a holokauszt áldozatai akarva és akaratlanul is központi motívumává váltak Izrael nemzetállam-formálásának. Különösen felzaklató, sokatmondó példái ennek a lefoglalható körutak, amik érintik az izraeli Nova Fesztivál helyszínét és Auschwitzot is, szégyentelenül összefűzve a cionista Izraelt az európai fasizmus áldozataival. A holokausztra hivatkozva Izrael örökös immunitást követel a népirtás vádja alól, ahogy erről Peter Bienart ír, akkor is, ha 50-szer annyi civilt mészárol le az IDF, mint ahányan az október 7-ei Hamász támadás következtében haltak meg.

A gondolat tehát, amelyet nácik és cionisták egyaránt népszerűsítettek, miszerint a zsidók egy külön fajt alkotnának, a kezdetektől Izrael állami narratívája volt, és máig fennmaradt náci relikvia. Izrael összetartozást ígér minden^[8] zsidónak, a valláson túl, egy nekik ígért földdarabon, akkor is, ha nem hisznek Istenben. Európa antiszemitizmusát és a holokauszt okozta traumákat Izrael háborús és megszálló fegyverként használja a névtelen és arctalan mások, „az arabok”, vagyis az állítólagos „új nácik” ellen.^[9] „A zsidó izraeliek 47 százaléka minden egyes gázai palesztint kivégezne” egy, a kongresszuson gyakran emlegetett, a Pennsylvania State University által készített felmérés szerint. Függetlenül attól, hogy a palesztin lakosságnak semmi köze nem volt a náci Németország bűneihez, ők viselik Európa antiszemitizmusának a következményeit.

A népszerű hőstörténetek ellenére, amelyek a náci haláltáborok szövetséges erők általi felszabadításáról szólnak, a náci hadsereg veresége nem jelezte Európa rasszizmusának és antiszemitizmusának a végét.

Sem a holokauszt, sem a nácik hatalomra kerülése nem egy történelmen kívüli, megismételhetetlen és kizárólag a múltra jellemző esemény,

még csak Németországban sem, ahol a náci milliárdosok tovább gazdagodtak a háború után, és a legtöbb náci tisztviselőnek sem kellett a következményekkel számolnia. A rasszizmus, ami azt a rendszert táplálta, tovább él Európában, hiszen már az évszázadokkal korábban kezdődő gyarmatosítás alatt is fontos hajtóműve volt az európai imperializmusnak.^[10] Primo Levi író és az auschwitzi haláltábor túlélője nem hagy illúziókat:

„sok túlélő arról számol be, hogy amíg náci táborokban raboskodott és halovány életfoszlányokba kapaszkodott, mindenekfelett azért, hogy visszatérhessen az élők földjére tanúskodni, egyértelműen tudta, hogy senki sem várja a vallomását odakint, vagy akarja hallani azt.”^[11]

A táborok felszabadítása után rengeteg túlélő szögesdrótok mögött, osztrák és német táborokban sínylődött évekig,^[12] vagy Európa-szerte hajléktalanságba tért haza, mert az otthonaiktól rendszeresen megfosztották őket.

Ilan Pappé így fogalmazott a konferencián:

„Nem volt egyetlenegy európai politikus vagy akadémikus Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa-szerte, aki felállt, és azt mondta volna, hogy közösen építeni fogunk egy antiszemitizmus-mentes Európát, ahol a zsidók biztonságban élhetnek. Ehelyett a hatalmon lévőknek nagyon is tetszett a keresztény evangélisták és egy maroknyi zsidó azon ötlete, hogy épüljön egy nyugat-európai és zsidó állam az arab világ közepén, a palesztin nép kárára. A második világháború után Európa nem tudott mit kezdeni a zsidókkal szembeni rasszizmusával. Hogy lehetett ez a logikus lépés ennek a rendezésére?”

Hogy jutottunk oda, hogy a zsidók védelmére hivatkozva támogatja a nyugat morálisan és anyagilag egy faji alapokon szegregált állam berendezkedését, etnikai tisztogatásait és a gázai népirtást? Sokan a kongresszuson kiemelték válaszul, hogy minden zsidónak morális kötelessége felszólalni, és aki nem teszi, az bűnrészes. Viszont az a gondolat, hogy a zsidók világszerte felelősek Izrael bűneiért, egy veszélyes mítosz. A cionizmus elsősorban egy nem zsidó mozgalom volt, amely később kihasználta a náci népirtás zsidó áldozatainak mérhetetlen szenvedését, azt alibiként egy gyarmatosító, imperialista törekvés szolgálatába állította. Hovatovább,

Izrael kiapadhatatlan forrása a világban növekvő antiszemitizmusnak, mert összemossa a népirtást és Palesztina gyarmatosítását a judaizmussal és minden zsidó érdekével és értékrendjével.

A gyerekeket hidegvérrel kínzó és gyilkoló zsidó egy régi európai antiszemita kép, amelyből Izrael valóságot csinált Gázában, legalább 50 000 alkalommal 2023. október 7-e és 2025 májusa között. Ghada Karmi palesztin akadémikus a beszédében rámutatott, hogy azok a zsidók, akik felszólalnak, és nem adják a nevüket a szörnyűségekhez, elsősorban jogos önvédelemből teszik ezt, és a judaizmus felszabadítása a cionizmus alól Palesztina felszabadításához is hozzájárul, annak talán egy nélkülözhetetlen előfeltétele is.

Karmi felvetésére sokak beszéde válaszul szolgált, többen rámutattak, hogy amióta van cionizmus, azóta ellenállnak neki zsidó közösségek. De vajon mi történik akkor, ha a cionizmusnak újra hátat fordít a legtöbb zsidó? Elég lesz-e annak a gyorsan növekvő zsidó közösségnek az erőfeszítése, akik Palesztina és a judaizmus felszabadításáért dolgoznak, és nem engedik, hogy alibiként szolgáljanak a népirtáshoz? Elég lesz-e ahhoz, hogy megrezegjen a nyugati imperializmus érdekeltsége Palesztinában? Nincs más választásunk, mint megpróbálni.

Németország, a népirtások szakértője

A mai Németország egy különleges és zord példa, amely válaszul szolgálhat e kérdésre. Wieland Hoban a Globális Zsidók Palesztináért (Global Jews for Palestine) munkatársa és a Zsidó Hang az Igazságos Békéért a Közel-Keleten (Jewish Voice for a Just Peace in the Middle East) vezetőségi tagja egy éleslátó betekintéssel készült arról a kacifántos logikáról, amelyet a német államapparátus követ, miközben megrendíthetetlenül támogatja Izraelt.

„A német vezetés rendszeresen azt állítja, hogy különös felelősséggel tartozik Izraelért, valamint hogy szakértője a népirtásoknak, hiszen a legnagyobbat Németország követte el, vagy legalábbis a legközelebbről vizsgáltat”

– mondta el. Ami gyakran kimarad a történetből, az az, hogy az évszázad első népirtását is Németország követte el, a herero és nama népek ellen Namíbiában. Ezt pedig csak 2021-ben ismerték el hivatalosan. Népirtások gyakran gyarmatosító körülmények között történnek, más bőrszínű emberek ellen, így halt meg például több tíz millió amerikai őslakos, hárommillió bengáli vagy tízmillió kongói. A náci népírtásnak viszont európai áldozatai voltak, ráadásul nem csak szegényebb társadalmi osztályból származók és kelet-európaiak, hanem középosztálybeli, asszimilált németek is. Mindeközben a mai napig kínosan kevés szó esik a náci népirtás nem zsidó áldozatairól. A roma emberek például máig rendszerszintű diszkriminációnak vannak kitéve Európa-szerte. Németország mindent átszövő rasszizmusa jól látszik abból, hogy a nácik által kivégzett 500 000 és 1,5 millió közti roma és szintó ember halálát csak a ’80-as években, Helmut Schmidt német kancellár ismerte el. Pedig az ő esetükben is létezett egy „végső megoldás”.^[13] Ugyanígy feledésbe merültek más áldozatok is, mint pl. a melegek, szlávok, kommunisták, a mozgáskorlátozott és neuroatipikus emberek, fekete németek és sok más megbélyegzett csoport. Nehéz nem elgondolkozni azon, miért csak a 6 millió zsidóra gondolunk, amikor a náci népirtásról beszélünk, amikor 17 millió körülire tehető a náci rendszer áldozatainak száma? Hoban beszédét hallgatva felmerült a kérdés, hogy mennyiben járult hozzá Izrael állam ahhoz, ahogyan ma a holokausztra emlékezünk. A kérdés válasz nélkül maradt a kongresszus alatt, de Naomi Klein október 7-ét és a holokausztot összekapcsoló cikke rendkívül tanulságos e tekintetben is.

Hoban egy fontos jó tanáccsal is szolgált:

„ha szeretnénk úgy megemlékezni a holokausztról, hogy az ne legyen fehér felsőbbrendűség által szennyezett és a cionizmus által manipulált, akkor azt csakis úgy lehet, ha testvériséget és szolidaritást vállalunk a nácik többi áldozatával”.

Hoban a beszédét azzal folytatta, hogy a „zsidókérdés” a mai napig fontos szerepet tölt be a német politikában. Hannah Tzuberi a „zsidó újraerdősítésről” szóló munkájára hivatkozott:

„a berlini fal leomlása után Németország immár nem egy hidegháborús ütközőállam volt, hanem Európa egyik vezető hatalmává vált, és bizonyítani akarta, hogy modern, demokratikus állam. Ebben a kontextusban a német földön megvalósuló »zsidó újraéledés« gondolata garantálta Németország demokratikus, liberális és toleráns jellegét (…) A zsidó újraéledés pontosan azért vált kívánatossá, mert valójában német újraéledés.”

A projektnek van egy másik, sötétebb oldala is, ugyanis az a kis csoport zsidó (ma a körülbelül 120 000 zsidó aki Németországban él, a lakosság 0.14%-át teszi ki) a politikai narratívaalkotás során ellenpéldául szolgál a sokkal nagyobb számú arab világból származó bevándorlókkal szemben. Mint a német állam zsidókhoz való hozzáállásának minden aspektusa, ez is rasszizmusról tesz tanúbizonyságot, hiszen „minket” használ fel „mások” ellen, miközben a szemükben továbbra is mások vagyunk.

Önjelölt zsidóvédőként a német társadalom szinte minden rétege azt állítja, hogy küzd az antiszemitizmus ellen, ami rögtön morális legitimitást biztosít látszólag minden helyzetben. Például az antiszemitizmus elleni harcot emlegetik német vezető politikusok, amikor a társadalom „radikális” elemeit üldözik, azaz a muszlim, arab és egyéb bevándorlókat.

Szemléletes példa a gyakran politikusok által emlegetett kifejezés, ami egy új törvény neve is lett 2024 novemberében: „A soha többet most jött el”. Nem, nem arról van szó, hogy Németország több népirtást nem támogatna, hiszen Gázához kis híján 500 millió euróval járult hozzá eddig. Itt arra a mondvacsinált veszélyre gondolnak, amit az arab és muszlim németek jelentenének a zsidókra Németországban, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy mind az iszlamofób, mind az antiszemita támadásokat szinte csak a fehér felsőbbrendűséget hirdető németek követik el. Egy logikai bakugrással Németországnak sikerült mosnia kezeit, és úgy tenni, mintha az antiszemitizmus egy import lenne abban az országban, ahol 6 millió zsidó legyilkolása után a legtöbb náci bűnöst nem vártak komoly következmények. Más esetekben pedig a múltbeli német elkövetői szerep kerül előtérbe, ezzel alátámasztva a „szakértelmüket” népirtásban: erre hivatkozva hagyják figyelmen kívül a Nemzetközi Bíróság, az ENSZ és a különböző emberi jogi szervezetek döntéseit, amely intézmények ironikus módon pont azért jöttek létre, hogy a náci népirtást ne követhesse több.

2025 Németországában a zsidók szinte teljesen irrelevánssá váltak az antiszemitizmus elleni küzdelemben. Hoban egy másik beszédében beszámolt arról, hogy zsidó és nem zsidó aktivistákat, akik a cionista állam vagy annak német támogatása ellen szólalnak fel, rendszeresen antiszemizmussal vádolnak meg, és sokszor brutális rendőri erőszak áldozatai. Erről német újságok nem írnak, de a közösségi média felületek tele vannak videókkal, mint például ezzel, amit a Berlini Pride-ról osztott meg Udi Raz, ex-izraeli aktivista és történész. Gyakoriak az önkényes letartóztatások már csak egy „zsidók a népirtás ellen” tábláért is, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy senki ne tudja, mi is pontosan a törvény erősítve az öncenzúra működését. Elkezdődtek a bírósági perek azok ellen, akiket az elmúlt majd három évben állítottak elő Izrael kritizálásáért. Berlin egyik emblematikus kulturális intézménye, az Oyoun már 2023 novemberében elveszítette a már több évre megítélt közfinanszírozását egy zsidók által szervezett esemény miatt, amely a palesztin és izraeli áldozatokra kívánt megemlékezni. A szervező zsidó szervezetet antiszemitizmussal vádolta meg a városi tanács. Ami ekkor még hirtelen buzgóságból hozott, valójában illegális döntés volt, hamar legálissá, sőt, szokássá vált különböző szektorokban. Például a berlini közfinanszírozáshoz mára csak kimondottan az férhet hozzá, aki nem kritikus Izrael állammal szemben. Egy másik groteszk példa pedig, hogy a német honosítási vizsga része lett Izrael állam létezéshez való jogának elismerése. Továbbá, aki csak német politikusok beszédeiből informálódik, könnyen úgy érezheti, mintha palesztin emberi jogokért tüntetni eredendően antiszemita tettnek számítana, mintha a palesztin emberek egy monolitikus antiszemita blokkot alkotnának.

Hoban beszédeit sok hangos reakció követte, a következő állítására pedig egy emberként hördült fel a több száz jelenlévő:

„(…) ebben a kontextusban mondta egy pár hónapja Barbara Slowik, a berlini rendőrfőkapitány, hogy a »német rendőrség a legnagyobb elszenvedője az antiszemitizmusnak«. A német államapparátus zsidóbb lett, mint a zsidók, akik tüntetnek ellene”.

Hoban felhívta a figyelmünket arra is, hogy a német lakosságnak jelenleg a 80 százaléka nem ért egyet Izrael állam támogatásával. Harsány tükörképe ez a szám annak az óriási néma tömegnek, akiktől a nácik nem kértek mást, csak csendet.

Hoban beszéde aláhúzta azt a kérdést is, amit Tony Greenstein tett fel a kongresszuson: „relevánsak egyáltalán a zsidók a cionista projektben? Hiszen elsősorban a nyugati nagyhatalmak gyarmatosító, imperialista kezdeményezéséről beszélünk.” A zsidók ma Európa-szerte privilégiumokkal rendelkeznek, amelyeket, mint minden más csoportnak, aki rendelkezik velük, kötelessége használni. A zsidókat illetően úgy látszik, hogy a privilégiumok csak feltételesek, addig rendelkezhetnek velük, amíg a rendszer működését nem akadályozzák, és a tökéletes, jobb esetben néma áldozatok szerepét játsszák.

Az anticionista mozgalom jelenleg

A kongresszusnak mindebből következőleg fontos elemei voltak azok a beszédek, amelyek mozgalomépítésre összpontosítottak, annak tudatában, hogy a cionizmus történelmi fordulópontján vagyunk.

A kapitalizmus és a klímaválság előrehaladott állapotában egyre egyértelműbbé válik, hogy a kormányok nem a társadalom jólétét tartják a szemük előtt, és ha változást akarunk elérni, akkor széleskörű szerveződésre van szükség. Ez Palesztina sorsát illetően sincs másképp, hiszen az a néhány közlemény, amelyet az államfők kiadtak, nem állította meg a népírtást lehetővé tevő fegyverszállítmányokat. Gyakran említett Dél-Afrika példája: világszerte rengetegen fogtak össze a BDS – Boycott, Divestment, Sanctions (bojkott, befektetés-megvonás, szankció) nevű akció keretében, ami segített elsősorban anyagilag térdre kényszeríteni az apartheid, azaz a vélt faji, rasszista alapokon szegregált államot. A BDS népszerű eszköze a Palesztina felszabadításáért folyó küzdelemnek is, hiszen különböző szintű elköteleződést, és így praktikus belépési pontokat kínál. A kongresszuson részt vett Roshan Dadoo, dél-afrikai zsidó, koordinátora a helyi BDS-nek és a Palesztin Szolidaritás Kampánynak (Palestine Solidarity Campaign), aki beszédében alaposan beszámolt a mozgalomról. A mozgalom egy közös, erős, nyomásgyakorlásra képes láncba fűzi össze az egyének és kis csoportok akcióit, mint például az izraeli termékek és cégek egyéni bojkottját, illetve azokat az eseteket, amikor a marseille-i rakodó szakszervezet megtagadta a fegyverszállítmányok hajóra pakolását, a tandíjfizető diákok akadályozták, hogy az egyetemeik izraeli cégekbe fektessenek, világszerte Pride felvonulásokon utasították el az izraeli pinkwashing kampányokat és különböző kormányok szankciókat vetettek ki Izraelre.

A világ minden nagyvárosában tüntetők tömegei tették láthatóvá azt, amit a közvéleménykutatások számai is bizonyítanak, hogy a többség szívén viseli Palesztina sorsát.

Sok mindenki életéért, és a megmérgezett földterületekért felszólalni már késő, viszont rengeteg mindenkiért még igenis fel kell.

Minél többen vagyunk, annál nehezebb a megfélemlítés és az elhallgattatás. Rahma Zein és Katie Halper, közismert újságírók, mindketten azt hangsúlyozták a kongresszuson, hogy mindenkinek más kiváltságai és képességei vannak, amelyek fényében el tudja dönteni, hogy mivel és hogyan járul hozzá a mozgalomhoz. Rengetegen szerveznek adománygyűjtő vásárokat, filmesteket, beszélgetnek a szomszédjukkal, családtagjaikkal, munkatársaikkal. Tökéletes hozzájárulást várni mindenkitől elidegenítő, és sajnos nem segíti a mozgalom növekedését, amely minél gyorsabban nő, annál több életet ment meg. A történelem gyakran hősökre emlékezik, elfelejtve a tömegek erejét. Talán a legnagyobb ajándék, amit a hatalmat kuporgatóknak tudunk adni, az annak a reménynek az elvesztése, hogy egy igazságosabb világ egyáltalán létezhet, ha összefogunk és küzdünk érte.

Fontos nem elfelejteni, hogy a cionizmus sokaknak közösséget ad, és óriási összekovácsoló ereje van. A magyarországi zsidók számára ez különösképp igaz, hisz itthon nincs olyan zsidó közösség, melyet nem fűz szoros kapcsolat Izraelhez. Alissa Wise rabbi, a Zsidó Hang az Igazságos Békéért a Közel-Keleten egyik fontos tagja úgy fogalmazott, hogy

„a cionizmust elhagyni sokaknak olyan érzés, mintha a Föld felszínéről sétálnának le, hiszen kevés közösséget adó alternatívája van”.

Éppen ezért rendkívül fontos, hogy összefogjanak az anticionista zsidók, és releváns alternatívát kínáljanak.

A kongresszuson rengeteg anticionista zsidó szervezet vett részt, tanúskodva a mozgalom erejéről és gyors növekedéséről. Ebben a videóban találhatók a rövid bemutatkozásaik. A Nemzetközi Zsidó Anticionista Hálózat (International Jewish Anti-Zionist Network) és a Globális Zsidók Palesztináért (Global Jews for Palestine) lakóhelytől függetlenül várják a jelentkezőket, míg a legtöbben egyes országokat, városokat fognak össze. Budapesten több kisebb kezdeményezés is indult az elmúlt két évben, voltak anticionista zsidó találkozók, filmvetítés, és ismertető est a Jewish Bundról. A már megszűnt Szeszgyár közösségi park Facebook oldalán fel tudják venni az érdeklődők a kapcsolatot az alakuló anticionista kezdeményezések szervezőivel. Elképzelhető továbbá, hogy vannak más anticionista kezdeményezések, szervezetek is Magyarországon, melyekről én nem tudok, ez esetben ezek összehangolása, hirdetése is fontos lenne.

Befejezésképp egy rövid történettel zárom a cikket Rima Hassantól, aki Zoomon tudott csak csatlakozni, egy nappal az izraeli börtönből való szabadulása után. Hassan az Európai Parlament francia delegációjának a tagja, és a híres Freedom Flottilán több ismert aktivistával, köztük Greta Thunberggel együtt hajózott Gáza felé. A cél az illegális blokád megtörése és a figyelem felhívása volt, ám nemzetközi vizeken az izraeli katonaság elit alakulatai elrabolták a hajó összes utasát. Rima Hassan, aki Szíriában egy palesztin menekülttáborban született a Nakba után négy generációval, életében először lépett palesztin földre, amikor pár napot izraeli börtönben töltött. Szabadulása után a börtönből egyenesen a reptérre vitték. Hassan megkérdezte az őt kísérő katonát, hogy megállhatnak-e egy pillanatra, hogy tegyen pár lépést, és szedjen egy olajfaágat és egy virágot. A katona azt felelte, hogy ismeri a történetét, tudja mi történt, és ezért aztán megengedte neki, hogy magával vigyen egy darabot a szülőföldjéből.