Egy emberöltő telt el, hogy Kelet-(Közép-)Európa és Észak-Eurázsia egykori államszocialista társadalmai visszatolattak a (fél)perifériás kapitalizmusba. Ma már az államszocializmus geopolitikai súlypontja Kelet-Ázsiába került. Böröcz József szociológus a posztállamszocialista országok rögös útját követi az 1989-90-es átalakulásoktól kezdve. Ez az elemzésének a második része. Az elsőt itt olvashatod.

Posztállamszocialista katasztrófák 1. – Regionális súlyvesztés

Az 1989-90-es átalakulások jelentős változásokat hoztak Európa és Észak-Eurázsia egykori államszocialista társadalmainak globális helyzetében. E változásoknak három fő megnyilvánulási formája volt:

• Teljes körű, katasztrofális fogyókúra az érintett makrorégiókban;
• a szövetségi államaikat szétcincáló szeparatista nacionalizmus belpolitikája okozta széttöredezettség; és
• a széthullás háborúi.

A posztállamszocialista fogyókúra mértékét a 3. ábra szemlélteti. Ez a Kínai Népköztársaság 1950 és 2022 közötti pályájával veti össze a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsának (köznyelven: a KGST-nek) és egykori tagállamainak teljesítményét.

A KGST (az ábrában, angol rövidítéssel: „CMEA”) 1964-ben érte el globális gazdasági súlyának csúcsát – ekkor a globális termék 11,3%-át adta. 1968 után a KGST eleinte viszonylag enyhe visszaesést tapasztalt, majd 1978 után valamivel meredekebben kezdett lecsúszni. A szovjetközpontú „tömb” feloszlásakor a KGST mindössze 8,6%-kal járult hozzá a világtermékhez. Globális értelemben sem a súlygyarapodás, sem pedig fogyás nem volt különösebben lélegzetelállító; a szocialista blokk pályája hol enyhén emelkedő, hol kicsit kevésbé finoman leereszkedő – félperifériás államok csoportjához hasonlított. A világra, a világgazdaság és világpolitikai szabályaira gyakorolt potenciális, kollektív befolyásuk csökkenését meglehetősen jól jelzi, hogy a KGST 1991-es feloszlatásával a korábbi tagállamok a bruttó világtermék a KGST-ként regisztrált 8,6%-ról átlagosan 0,8%-os globális gazdaság súlyú, mégoly „szabadon” lebegő”, ám annál jelentéktelenebb szereplőkké váltak. Az Oroszországi Föderációnak – az egykori KGST legsúlyosabb tagállamának – világ-GDP-beli részesedése 3,5%-ra csökkent. A KGST, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia gyors egymásutánban történő felbomlása együttesen összesen huszonkilenc, formális értelemben posztállamszocialista, új tőkés államot-államocskát hozott létre. A belépés valamely egyéb, „nagytérgazdálkodást” szolgáló integrációs rendszerbe – itt, konkrétan, a kelet-(közép-)európai társadalmak számára egyértelműen: az EU-ba – élet-halál kérdésévé vált.

1. táblázat Egykori államszocialista államok és EU-tagság

Az Európai Unió 2004-ben fogadta be az első nyolc volt államszocialista tagjelöltet, majd 2007-ben további kettőt, 2013-ban – azaz: 12 évvel ezelőtt – pedig Horvátország belépésével ért véget a volt államszocialista országok EU-ba tömörülésének eddigi története. Jelenleg az EU-tagjelöltek listáján a fennmaradó 18 egykori államszocialista állam közül 9 szerepel.

A posztállamszocialista regionális geoökonómiai átalakulás az egyenlőtlenség újabb dimenzióját hozta létre Európa és Észak-Eurázsia egykori államszocialista társadalmai között, pusztán az EU-val való kapcsolataik különbségei – vagyis: az EU-elitek velük szembeni nyílt és abszolút nem racionális, szuverén (azaz: önkényes) diszkriminációs játszmái – miatt.

Az államszocialista „tábor” európai és észak-eurázsiai részének felbomlása, az alkotmányosan védett-előírt magántőke-felhalmozás bevezetése, és az érintett társadalmak új, egyre teljesebb áttérése a magán-kizsákmányolásra nem állította meg Kelet-(Közép-)Európa és Észak-Eurázsia szabadesését. Éppen ellenkezőleg, az egykori KGST-tag társadalmak részesedése a világ bruttó termékéből 1999-re a szánalmas, 5,1%-os szintre – a csoportozat 1964-es súlyának kevesebb mint felére – csökkent. Azóta 5,3% és 6,3% között vergődnek.

A KGST-országok globális gazdasági súlyvesztésének szomorújátéka úgy írható le, mint egy félresikerült fausti alku. Európa és Észak-Eurázsia államszocialista társadalmainak elitjei szinte egyöntetűen úgy döntöttek ugyanis, hogy szándékosan feladják társadalmi-politikai rendszerük minden egyenlőségteremtő és -fenntartó államszocialista intézményi vonását.  „A papír mindent kibír” alapon beleírták ugyan az első posztállamszocialista alkotmányokba, hogy ők, úgymond, „»szociális« piacgazdaságok” óhajtanának lenni – azaz, a politikai vágyfantáziák szintjén átemelték az észak- és nyugat-európai „jóléti” társadalmak jó egy generációval korábbi identitásretorikájának főelemét. Mindez annak a mérlegelése nélkül történt, hogy milyen erőforrásokra és intézményi átalakulásokra volna szükség ahhoz, hogy Kelet-(Közép-)Európa és Észak-Eurázsia tőkés-félperifériás társadalmai az államszocialista intézmények ledarálása után fenntartható szociális intézményhálóval tudják követni a náluk kétszer-négyszer gazdagabb, észak- és nyugat-európai centrumtársadalmak társadalomfenntartó, ellátási rendszereinek példáját. (Tapasztalatból mondom, az anyagi realitásokra való hivatkozás, a periféria és a félperiféria fogalmainak puszta említése, az egész vágyfantázia-rendszerrel kapcsolatos kételyek legbarátibb megfogalmazása is tenyérbe mászó gúnyolódással és általános, mindenre kiterjedő, szakmai-informális hálózati kirekesztéssel járt.)

Az államszocializmust maguk mögött hagyó európai-eurázsiai társadalmak nem kevesebbről álmodoztak, mint kiszámítható, társadalmilag fenntartható és demokratikus, ráadásul – úgymond –  „európai” társadalmi békéről, amely meredek gazdasági felfutásra, továbbá az (Észak- és) Nyugat-Európa leggazdagabb társadalmaihoz való „felzárkózásra” épül. Annak a szelíd, ám annál reálisabb kérdésnek a megválaszolását, hogy mindehhez mit szólnak majd a világ azon – feltehetően Európán kívüli – társadalmai, ahonnan e magasztos elképzelés magját alkotó, érdemi ellentételezés nélküli értékáramlásnak, nettó szubvenciónak „jönnie” kellett volna, lényegében senki nem ambicionálta. A fő erőforrás, amely e felemelkedést táplálni volt hivatott, az addigelé, úgymond „elfojtott társadalmi, politikai és kulturális energiák” lettek volna, amelyek – az akkori nyelvezetet parafrazálva – maguktól felszabadulnak a „kommunista iga” lerázása, az „általános elnyomás” megszüntetése után. Ennek megfelelően a teljes, a kapitalizmusért szurkoló szellemi elit ölbe ejtett kézzel várta, hogy eljön a demokrácia hozadékának csodája.

Az érintett társadalmak ehelyett érzékelhető gazdasági, társadalmi és kulturális veszteségek sorát szenvedték el. A közvagyon technokrata halandzsával „legitimált”, szemérmetlen elrablása után

kialakultak új, élősködő, a helyi társadalmat lenéző és egyre „jobb” hatásfokkal, az új technológiai eszközök kreatív használatával egyre intenzívebb, egyre kilátástalanabb nyomorban tartó, kül- és belföldi uralkodó osztályaik.

Katasztrofálisan csökkent valamennyi érintett társadalom globális gazdasági súlya, s az ezzel járó globális befolyása és cselekvőképessége. Az EU-tagság szintén nem igazán növelte az érintett, volt államszocialista társadalmak globális érdek-érvényesítési lehetőségeit. Ehelyett a függőség új, s egyre szorítóbb struktúrái jöttek létre. A szellemi életben és a politika mezőjében érvénybe lépett a baloldali értékekre emlékeztető szempontok, megfogalmazások, fogalmak szinte teljes körű, informális szegregációja, érvek nélküli leseprése, némelyütt kifejezett, nyílt tilalma is. Így aztán az érintett társadalmak politikai rendszerei és szociálpolitikái elmozdultak… merre másfelé, mint a szélsőjobboldal, konkrétan a tételes, tankönyvi fasizmus irányában.

Így állhat elő az a helyzet például a generációk óta a globális elnyomás bányakanárijaként csiripelő, kalitkájában vergődő Magyarországon, hogy a neoliberális-szélsőjobboldali kormány leváltására törekvő ellenzéki csoportozat főereje… milyen irányzatú alternatívát ígérne, mint… a neoliberális-keresztény-nemzeti jobboldalt.

Kína és a globális hegemónia

Kína pályaíve markáns ellenpontot kínál az egykori KGST-tagállamok társadalmai által megélt átalakulásokhoz. A világgazdaság 3,4-5,6%-nál leragadt, az ötvenes évek végétől a hetvenes évek végéig éhínséggel és kaotikus politikai erőszakkal sújtott Kínai Népköztársaság számos mélyreható reformot vezetett be a hetvenes évek közepén. Ezek eredményeként Kína globális gazdasági súlya a 2020-as évekre meghaladta a 16%-ot. Ami példátlan ebben a történetben, az nem is Kína részesedésének a mértéke – elvégre Kína 1820-ban a globális össztermék egyharmadát, vagyis mai részesedésének cirka kétszeresét birtokolta^[1]–, hanem Kína kitartó, nemciklikus felemelkedésének meredeksége, s az a tény, hogy politikai rendszerét, tulajdoni és társadalomszerkezetét tekintve szolidan államszocialista társadalom jut így igen jelentős globális befolyáshoz, vezető szerephez a tőkés világgazdaságban. Ráadásul – egy sor technológiai és környezeti körülmény következtében – a ma keletkező kínai befolyás az Egyesült Államok egy-másfél évszázaddal ezelőtt kialakult hegemóniájához képest is új, sok szempontból sokkal nagyobb hatékonyságú elemeket, formákat is tartalmaz.

Az európai és észak-eurázsiai (volt) államszocialista országok gazdasági súlyának csökkenése egyébként időben egybeesett Kína és legközelebbi stratégiai partnereinek meredek felemelkedésével. Emiatt az államszocializmus összeomlása Észak-Eurázsiában és Kelet-(Közép-)Európában ütéstompító pufferként szolgált, akarva-akaratlan rövid időre „megvédte” a világ többi részét, beleértve a kapitalista világgazdaság „nyugati” centrumát^[2] is attól, hogy azonnal, s a leginkább húsba vágó módon megtapasztalja saját relatív globális súlya elkerülhetetlen geostratégiai-geoökonómiai összezsugorodását. A jelenlegi helyzetben, amikor Kína és közvetlen stratégiai partnerei növekedése már elkerülhetetlenül a „nyugati” centrumgazdaságok relatív súlyveszteségét kell, hogy előidézze – hiszen a zérus-összegű globális befolyási játszmában már nincs honnan elvenni –, borítékolhatók az ebből fakadó hadi-geostratégiai feszültségek és „a Nyugat” kontra Kína szerkezetű konfliktusok élesedése.

Mindez elmondható úgy is, hogy a „nyugati” centrumot markában tartó atlanti uralkodó osztály^[3] globális osztályuralma válságban van – pusztán azért, mert a világgazdaság realitásai egyre jobban arra kényszeríti őket, hogy, ha nem is feladják, de mindenképpen megosszák eddigi globális előjogaikat egy kelet-ázsiai, legalább is névlegesen „kommunista” legitimációs bázisú, államszocialista intézményeit hatékonyan működtető, elismerésre méltó gazdasági növekedést produkáló társadalom „nyugati” elitek által jószerével ismeretlen elitjével.

Az államszocializmusok elmúlt hét és fél évtizedes történetének igazán szenzációs globális híre tehát az, hogy a világ legnagyobb államszocialista társadalma nemcsak az elmúlt három generáció átalakulásait – beleértve a régi európai és észak-eurázsiai államszocialista államok visszatérését a félperifériás kapitalizmusba – vészelte át úgy, hogy megtartotta államszocialista alapvonásait. Sokkal többről van szó, mint puszta túléléstörténetről. Az államszocialista Kína az egész világ – értsük jól: az egész tőkés világ – legnagyobb, és dinamikusan bővülő gazdasága. Eközben a kapitalista világrendszer vezető centrumhatalmai, köztük az Egyesült Államok – az előző korszak vitathatatlan hegemónja – csúsznak lefelé, mint szánkós gyerek a Normafánál. (Lásd a 4. ábrát.) Ez nyilvánvalóan történelmi méretű elmozdulás, valódi „korszakváltás”. Ma még korai lenne megmondani, hogy mindez mit jelent az emberiség egészének jövője szempontjából. Nagyjából az alábbi alternatívák jöhetnek szóba:

• Hegemónia-átmenet a kapitalista világrendszeren belül, melynek során a történelemben először nem európai, hanem ázsiai, félperifériás, államszocialista állam – a Kínai Népköztársaság – váltja fel az Egyesült Államokat, a kapitalista világrendszer lecsúszó hegemónját?

• A globális kapitalizmus logikájának átalakulása? Ha igen, mivé?

• A globális integráció összeomlása és a regionális és helyi kereskedelmi körforgásokhoz való visszatérés, egyfajta de-globalizálódás? 

• Világháború, amely alapjaiban rendezi át a birodalmi környülállásokat?

• Világháború, amely véget vet az emberi (illetve adott esetben nemcsak emberi, hanem ma ismert „szerves”) életnek a Föld nevű bolygón? 

• Valamiféle nagyszabású, elsöprő társadalmi változás, globális „rendszerváltás” – valami olyasmi, amit Immanuel Wallerstein „szocialista világkormánynak” nevezett két generációval ezelőtt?^[4]

Posztállamszocialista katasztrófák 2. és 3.: A nemzeti egyöntetűség keresése, könnyűsúlytól pehelysúlyig…, akár háborúk által is

A posztállamszocialista gazdaságok látványos súlyvesztésének második és harmadik jelensége a kisállami-etatista nacionalizmusok korai, könnyű győzelméhez kapcsolódott Kelet-(Közép-)Európa és Észak-Eurázsia három szövetségi államában. Jugoszlávia nem kevesebb, mint öt felbomlási háborúban hét új, pro forma független államra hullott szét. 1990-ben Jugoszlávia (lásd az 5. ábrát) a világ bruttó termékének 0,4%-át birtokolta. Utódállamai együttes globális gazdasági súlyának^[5]

súlyozatlan átlaga 2022-ben 0,04%, azaz szétesés előtti, együttes súlyuk egytizede volt.

Az egész régió súlyvesztése és szövetségi államainak felbomlása akkor is az utódállamok ultima ratiójává tette volna a mielőbbi csatlakozást az Európai Unióhoz, ha az érintett társadalmak kulturális és identitássémáit nem szőtte volna át „a Nyugathoz” tartozás (a „nyugati”-eurofehér közegben viszonylag csekélyebb lelkesedéssel viszonzott) eszméje. De átszőtte. Az EU-hoz tartozás „megadása”  vagy „meg nem adása” az önkényes geopolitikai hatalom egyik legnyíltabb formája a volt államszocialista államok „nyugati” orientációjú társadalmainak körében. Megtagadása pedig a térség társadalmainak legkézzelfoghatóbb mai megaláztatása, frusztrációja.

A Szovjetunió 1950 és 1990 közötti globális gazdasági súlyát ábrázoló görbe fordított „J”-betűre emlékeztet (ld. a 6. ábrát). A Szovjetunió 1964-ben a világ bruttó termékének 8,4%-át állította elő. 1991-es felbomlásakor a Szovjetunió globális gazdasági súlya 6% alatt volt. Utódállamainak összege 1998-ban már alulról érintette a 3%-ot, majd bizonyos, kínkeserves emelkedést tapasztalunk, s a volt-szovjet „univerzum” közös görbéje valahol a 3,5% és 4% között stabilizálódott. E totális válság kellős közepén döntött úgy az orosz vezetés, hogy „visszaszerzi” a saját maga és a NATO közötti területet – nagyorosz birodalom-analógiás, nagyképűsködő nyelvezetben: a „határvidéket” –, konkrétan Ukrajnát.

A Szovjetunió felbomlása 15 utódállamot hozott létre 1990-91-ben. A felbomlást gazdaságszerkezeti, tulajdonlási, gazdaságjogi és menedzselési válságok, pénzromlás, a megtakarítások elértéktelenedése, félévekig-évekig elhúzódó, körkörös fizetésképtelenség, a társadalom alapvető intézményeinek és jóléti rendszerének megsemmisülése, a születéskor várható élettartam csökkenése, alkohol- és egyéb szeraddikciós járványok, gyógyíthatatlan betegségek terjedése, általános társadalmi bizonytalanság és irányvesztés, külső és belső „rassz”-gyűlölködés és háborúk követték. Ukrajna orosz megszállásának értelemszerűen ugyancsak ezernyi szálon van köze a szovjet állam összeomlásának puszta tényéhez, ahhoz, ahogy az végbement, és a szétszakadás utáni status quóhoz. Hasonló a helyzet a korábbi posztszovjet utódlási háborúkkal az egykori Szovjetunió területén, amelyek „nyugaton” kevesebb médiafigyelmet kaptak.

Nem könnyű feladat a globális gazdasági súly posztszovjet dinamikáját egyetlen grafikonon ábrázolni (lásd a 6. ábrát). A Szovjetunió vége óta tartó időszakban ugyanis csak két utódállamot – az Oroszországi Föderációt és Ukrajnát – lehet vizuálisan megkülönböztetni a fennmaradó tizenhárom új államot jelző vonalaktól. Utolsó évében a Szovjetunió a világ bruttó termékének körülbelül 3%-át tette ki.

Jugoszláviához hasonlóan a posztszovjet térség nyugati karéján is élet-halál kérdéssé vált az EU-tagság, különösen a legkisebb utódállamok elitjei számára, amelyek kétségbeesetten igyekeztek elhatárolódni a Szovjetunió örökségétől és bebetonozni új előjogaikat. Csakhogy a Szovjetunió tizenöt utódtagállama közül – máig – mindössze a három balti állam kapott EU-tagságot. A jelenlegi tíz EU-felvételiző között három volt szovjet utódállamot találunk, Georgiát, Moldovát és Ukrajnát.

Az égő szemű egykori szovjet és egykori jugoszláv nemzetszurkolókhoz hasonlóan a cseh és szlovák elitek is elérkezettnek vélték az időt, hogy megpróbálkozzanak nemzeti egyedüllétre vonatkozó álmaik megvalósításával. Ennek folyamatát a nyugati főáram – a közhelyek kiapadhatatlan kútforrása – „bársonyos válásnak” nevezte el. Csehszlovákia 1961-ben volt (lásd a 7. ábrát) világgazdasági teljesítményének csúcsán, 0,68%-kal. A válás utáni hanyatlás a térség többi szétszakadt országához képest enyhe mértékű volt. A hasadás előtti Csehszlovákia a világ bruttó termékének 0,43%-át tette ki; ezután a szétválás után tizenöt évvel EU-taggá vált, a két utódállam együttes részesedése 0,3% körüli értékre csökkent.

A rendszerváltó egykori államszocialista országok mindent egybevetve szembeötlő súlyvesztésen mentek át. Ezáltal tovább mérséklődött az a – korábban is meglehetősen korlátozott  – képességük, hogy érdemben befolyásolják „a világ folyását”. Mellőzhető, a világ többi része számára alig-alig releváns társadalmakból a szinte teljesen irreleváns országok csoportjába kerültek. Eközben a Kínai Népköztársaság és néhány, legfontosabb stratégiai partnere – pusztán a világgazdaságban elfoglalt súlyuk és szüntelen növekedésük miatt – kulcspozícióba került.

A Föld nevű bolygón ma kialakulóban levő új geoökonómiai-geopolitikai rend szabályait a huszonegyedik század első felében az államszocialista Kínában is írják.

Függetlenül attól, hogy tárgyalások, nacionalista önfényezés vagy a különféle, szánalmasnál-szánalmasabb „nemzeti” elitek versenyét fegyveres úton „kiteljesítő” háborúk útján mentek végbe, a poszt-államszocialista átalakulások átrendezték a világ érintett részének egykori államszocialista államai közötti hatalmi viszonyokat is. Részletesebb és jóval hosszabb elemzésre lenne szükség ahhoz, hogy dokumentáljuk ezeknek az átrendeződések a pontos, hosszú távú dinamikáját – de az mindenesetre egyértelmű, hogy az általános súlyvesztés ellenére a kelet-(közép-)európai volt szocialista „tábor” feldarabolatlan, egészben maradt volt államszocialista államai – nevezetesen Lengyelország, Magyarország, Románia és Bulgária – szomszédaik többségének összeomlása-feldarabolása-hasadása(i) miatt bizonyos viszonylagos, kistérségi geopolitikai hatalomféleségre tettek szert.^[6] A lengyel–ukrán, lengyel–belorusz, lengyel–litván, magyar–észak-macedón, magyar–boszniai–szerb, magyar–ukrán, román–moldovai, bolgár–észak-macedón viszonyok mai állapotát nem érthetnénk meg a fel nem bomlás előidézte viszonylagos, helyi térnyerés figyelembe vétele nélkül.

Félperiféria: Jómódáhítás és fiaskók

Itt érkeztünk el az egy főre jutó gazdasági teljesítmény kérdéséhez – ahhoz a jelenséghez, amely talán leginkább (mondhatni, saját lelki békéjük szempontjából kicsit túlságosan is) foglalkoztatja az egykori államszocialista társadalmakat és a külső megfigyelőiket. Az európai és eurázsiai államszocializmus-variánsoknak megvolt a maguk, viszonylag szellemes, érzékeny, komplex, kreatív, s a helyi viszonyok ismeretén alapuló – akárhogy is, „belső” – kritikai hagyományuk. E kritikák egy része kimondottan emancipatorikus, egyenlőség-, tisztesség-, szabadság- és testvériségpárti bírálat volt, amely legalább részben azon az alapon illette bírálattal a létezett államszocialista gyakorlat különféle változatait, hogy nem kellőképp valósították meg azokat az elemi szocialista értékeket, melyeket – amúgy – ők maguk hirdettek, amelyekkel legitimálni próbálták önmagukat. Ebben az értelemben, végső soron „balról” bírálták az államszocializmust – vagy legalábbis megengedték a hagyományosan baloldalinak tekinthető értékek meg nem valósulásával kapcsolatos kritériumokat érvényesítő, kritikai értelmezést is. Ismétlem, az államszocialista társadalmi gyakorlatot saját retorikájának egyes kulcselemeivel fogták kérdőre. Megkönnyítették mindezt az hatvanas-hetvenes évek fordulójának „Nyugatról” érkező, jobb híján „eurobaloldalinak” nevezhető kultúra egyes elemei is.

A rendszerváltás időszakának egyik döbbenetes jellegzetessége az volt, hogy micsoda határozottsággal és egyértelműséggel felejtették el, de legalább is hagyták maguk mögött az érintett régiók értelmiségi elitjei „saját” korábbi, szerteágazó, és legalábbis potenciálisan rendkívül sokféle – közte baloldali – következtetésre alapot adó államszocializmus-kritikájukat. E részletek iránt érzékeny, iróniára, összekacsintásra hajlamos „már-már baloldali” kritikák helyét egy faék egyszerűségű,

a „Nyugat: jó, a Kelet: rossz”, illetve „Európa! Európa!”

típusú, szégyenletesen kezdetleges, tanult emberhez méltatlan beszédmód vette át. Középpontjában az az államszocializmus-kritika húzódott meg, mely szerint (1) térségeink társadalmai többre volnának hivatottak, ám (2) fejlődésüket természetellenes erők, ezen belül (3) „a kommunista múlt örökségei” – a tanulmányom által használt nyelvezet szerint az államszocialista társadalmi vonások^[7], ezen belül bizonyos, állítólag „keleti”-„nem-európai” vonások – akadályozzák, fogják vissza.

A létrejött „átmenetszakma” főurai, nagymegmondó arisztokratái – s az őket mímelő társadalom széles csoportjai – az összes néven nevezhető államszocialista intézmény megfojtását, leszámítolását, privatizálását, kiszervezését – Moldovával szólva: a transzformátorház szétverését – várták el a „rendszerváltástól”, abban a reményben, hogy így – a „kommunista béklyók feloldása után” – mintegy automatikusan, ugrásszerűen emelkedni fog a régió társadalmainak gazdasági teljesítménye, életszínvonala, beáll a társadalmi béke, tanyát ver a nép lelkében a demokratikus érzület, s megvalósul a „felzárkózás” a „fejlett Nyugathoz”. A faék egyszerűségű kapitalizmus-szurkoló szövegekből logikusan következett az is, hogy az érintettek repesve várták a posztállamszocialista jövőt, amit semmi szín alatt nem az államszocializmus hagyatékának demokratizálása, igazságosabbá tétele, az újraelosztó rendszerek hatékonyságának javítása, netán a kollektív racionalitás kiterjesztése formájában képzeltek el. Bármit, mindent… csak azt ne.

Tekintettel arra, hogy ez az elvárás – nevezzük talán az egész történelmükben a világátlag körül, időnként icipicivel fölötte kolbászoló, félperifériás társadalmak globálisprivilégium-óhajtásának – mindenütt jelen van a volt államszocialista közegben, méghozzá évtizedek óta, igencsak méltónak és helyénvalónak tűnik megvizsgálni, hogy végül is „összejött-e” ez a nagy ugrás, milyen is volt valójában a világ e részének gazdasági teljesítménye… az egyedül érvényes, értelmes –-  nevezetesen: globális – összehasonlításban, az államszocialista rendszer összeomlása óta eltelt több mint egy generáció alatt.

A 8. ábra az egykori államszocialista társadalmak jövedelmének alakulását mutatja, a mindenkori világátlag százalékában, az 1989-90-es töréspont előtt és után. Nézzük elsőként a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST, az ábrában, angol rövidítéssel: „CMEA”, illetve „fmr-CMEA”) egészének, illetve a rendszerváltás után egykori tagországainak teljesítményét Jugoszlávia (az ábrában: „YU” illetve „fmr-YU”) és a Kínai Népköztársaság (az ábrában: „PRC”) teljesítményével összevetve.^[8]

A 8. ábra szerint az összeomlás előtt az államszocialista időszak nagy részét a KGST-államok gazdasági viszonylagos jólétének cammogó, már-már észrevétlenül lassú, de annál kitartóbb növekedése jellemezte. 1950-ben még hajszálnyival a világátlag 90%-a alatt találjuk őket, ám e mérőszámuk 1961-ben már meghaladta a világátlagot, majd 1975-ben 10%-kal felül is múlta azt. (1975-ben a KGST 110%-os átlagának csúcsához legközelebb eső, nem államszocialista ország Uruguay volt, 122%-kal.)

A KGST 1989-re a világ átlagának 101%-ára pottyant vissza. Ezt a „visszazuhanást”, konkrétan: a világátlagot értelmezték a térség elitjei úgy, hogy „padlót fogtak”, hogy országaik kibírhatatlan, megengedhetetlen gazdasági válságon mennek át.

A világátlag – mint padló

Így aztán „logikus” lépés volt, hogy – Antall József magyar miniszterelnök javallatára – belelőttek a kávéházi tükörbe, azaz nem átszervezték, hatékonyabbá tették, újragondolták, hanem főúri gesztussal, jogutód nélkül feloszlatták a KGST-t – az egyetlen olyan szervezetet, amely európai és észak-eurázsiai államszocialista társadalmak gazdasági integrációjának szervezeti, pénzügyi, technológiai keretéül szolgált. Azóta sem jött létre semmi a helyén, mondván: „majd az EU megoldja.” A kelet-(közép-)európai gazdaságok egymásnak minden versenyhelyzetben aláígérő, lefelé nivelláló, negatív versenyspiráljának láttán elmondhatjuk: ez nagyon bejött.

A KGST-periódus az unalmas biztonság és a szürke kiszámíthatóság időszaka volt. Megszüntetése után jóval izgibb lett a világ.

Az államszocializmus összeomlása ugyanis azonnal kézzelfogható életszínvonal-csökkenéshez vezetett a világ posztállamszocialista közegében. A KGST-tagországok átlaga 1997-ben érte el a mélypontot, a világ egy főre jutó átlagos GDP-jének 82%-át (ez majdnem pontosan megegyezik Costa Rica akkori adatával). Azóta a korábbinál valamivel meredekebb növekedést produkáltak, így 2021-re a csoportátlag meghaladta az egy főre jutó GDP világátlagának 124%-át.

Ha ez a növekedési trend folytatódna, az egykori KGST-tagok csoportozata 2030-ra – szigorúan hipotetikusan – utolérné azt a globális pozíciót, amelyben akkor lenne, ha a rendszerváltás előtti negyven év trendjei folytatódtak volna

– ahhoz persze az kellett volna, hogy ne szűnjenek meg a térségben az államszocialista rendszerek és ne lőjék szét a KGST-tükröt. Hasonló, de valamivel nagyobb amplitúdójú folyamatok zajlottak le a jugoszláv közegben. Jugoszlávia 1974-ig a világátlag vízszintje alatt úszott, de fajlagos GDP-je a hetvenes évekre már 120%-ra emelkedett. A jugoszláv államszocializmusok összeomlása valamivel meredekebb volt, mint a volt-KGST-tagoké; 1996-ra a posztjugoszláv államok átlagértéke visszatért a világátlag 60% -ára, és ezt követően valamivel kevésbé meredek volt a felemelkedésük.

Összességében az európai és az észak-eurázsiai volt államszocialista államok nagy, rendszerváltó drámája a világ más részeiből többé-kevésbé ismert mintázatot mutat. A világrendszer félperifériáján elhelyezkedő társadalmainak modern történelme lényegében ugyanilyen, makrotörténelmi szempontból jórészt érdektelen, kis mértékű fluktuációk sorozatából áll.

Haladás? Talán… De garancia semmire nincs

A közelmúlt államszocialista-posztállamszocialista történelme nem erősíti meg az ontológiai optimizmust, ami a progresszív politikai gondolkodás nagy részét áthatja. E szemlélet az emberi állapot javulásának visszafordíthatatlanságában reménykedik. Fő állítása az, hogy a tőkés termelési módot elkerülhetetlenül és visszavonhatatlanul felváltja (majd – mindig a jövőben) egy „magasabb mozgásszintű” termelési mód – a fölösleges terminológiai szócséplés elkerülése végett nevezzük ezt „posztkapitalizmusnak”. Ebben áll a progresszív világnézet Nagy Telosza. A kapitalista világ rendszerkritikusai előtt álló szellemi, politikai és morális kihívás – az európai és észak-eurázsiai államszocialista társadalmak történelmének láttán – abban áll, hogy képesek legyenek-legyünk a „fejlődésre”, a „kapitalizmus-meghaladásra” irányuló politikai akaratu(n)k, vágyai(n)k, szándékai(n)k kifejezésére – anélkül, hogy automatikusan feltételezné(n)k az általu(n)k progresszívnek gondolt intézményi berendezkedés visszafordíthatatlanságát.

Kelet-(Közép-)Európa és Észak-Eurázsia egykori államszocialista társadalmai rendszereik 1989-1990-es összeomlása óta a következő alapvető globális átalakulásokon estek át:

• Folyamatosan csökkent a globális gazdasági súlyuk, emiatt visszaesett államaik, gazdasági, politikai és társadalmi szervezeteik, intézményeik, társadalmaik képessége, hogy befolyást gyakoroljanak a világgazdaság egészére vagy akár közvetlen környezetükre.

• Mai helyzetük egyik legmeghatározóbb összetevője az, hogy adott volt államszocialista országot az önkényes, kiszámíthatatlan, megalázó és groteszk szelekciós „folyamat” után fölvették-fölveszik-e az Európai Unióba – egy olyan szupraállamba, amely két generációval ezelőtt az egykori államszocialista „tömb” nyugati határain alakult ki… jórészt, mit ad isten, épp azzal a nyíltan vallott céllal, hogy gazdasági, technológiai, politikai és fogyasztásserkentő eszközökkel „legyőzze őket” a „hidegháborúban”.
• Az egy főre jutó gazdasági teljesítményt tekintve az államszocialista tömb gazdasági lecsúszása, amely körülbelül 6-15 évvel az államszocializmus vége előtt kezdődött és nagyjából ugyanennyi idővel utána ért véget, jelentős pusztítást végzett. Megállt az életszínvonal folyamatos emelkedése, és generációk estek ki a megszokott, többé-kevésbé felfelé mutató kollektív mobilitási folyamatból. Legsúlyosabban Jugoszlávia és a Szovjetunió nem központi utódállamait érintette e válság, amelynek fő hatásai 1989-90 után váltak érzékelhetővé. Az államszocializmus vége után jó fél generációval beindult, második periódus szerény fellendülése már-már majdnem visszahozta a korábbi KGST-tagtársadalmak átlagát oda, ahol államszocializmusuk végén tartottak – de nem teljesen. Ha ez megtörténne, akkor „csak” a későállamszocialista és koraújkapitalista összeomlás egy generációs „árát” kellene „megfizetniük”. Hogy mi lenne akkor, ha elmaradna – abba jobb nem is belegondolni.

Morális-geopolitikai kóda

Az „államszocializmusról általában” nyilatkozó művek többsége ennek egy adott alváltozatára, nevezetesen az európai–észak-eurázsiai államszocialista társadalmak tapasztalataira összpontosít. A szakirodalom kedvence Lengyelország, Magyarország és (a volt) Csehszlovákia, illetve Oroszország. Mára világos, hogy az államszocializmusokról alkotott felfogásunk morális-geopolitikai fókuszát tágítani kell, vagy ha nem, akkor át kell tenni pár ezer kilométerrel keletebbre, hogy megszabaduljunk a szakirodalom mindenben, így ebben is megnyilvánuló eurocentrikus részrehajlásaitól – ami a mai államszocializmusok vonatkozásában a teljes vaksághoz vezet –, hogy átfogóbb és finomabb betekintést nyújtsunk az volt államszocialista közeg változatosságába – mindenütt, beleértve a világ Európán kívüli részein is.