Az elmúlt hetekben éles vita alakult ki a magyar nyilvánosságban Izrael gázai háborújáról, az izraeli kormány jelen háborúban viselt, és tágabb történeti felelősségéről, a „népirtás” fogalom alkalmazhatóságáról, és arról, milyen jövő vár Gáza megsemmisülése után a gázai palesztinokra, és az izraeli zsidókra és arabokra. Karsai László történész, holokausztkutató „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” c. petíció aláírójaként első ízben a Szombat c. lapban fejtette ki álláspontját, újabb írását a Mércén közöljük.

A petíció, és ami után következett – a vita áttekintése

2025. augusztus 25-én jutott el a sajtóhoz „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” c. petíciónk. Megfogalmazói akkor publikálták ezt a nyílt levelet, amikor már csaknem 300-an – értelmiségiek, művészek, történészek – aláírtuk. Napokon belül több mint 1300 ember csatlakozott hozzánk. Petíciónk nagy vitát váltott ki, melynek alaphangját Gábor György adta meg, aki dühödten támadt ránk. Hegedűs Arno is joggal tette szóvá Gábor stílusát, hangnemét, ránk szórt rágalmait.

Nem kell találgatni, miért írtuk alá a petíciót. Akit érdekel, olvassa el Erőss Gábor alapos érvelését. Gábor professzornak egy viszonylag rövid cikkben válaszoltam. Majd az Élet és Irodalomban az eredetileg a New York Review of Books-ban 2023 november-decemberében zajlott történészvita ismertetésével próbáltam bírálóink néhány érvére válaszolni.

Cikkemben a Netanjahut bíráló történészeket „16-oknak”, vitapartnereiket „33-aknak” neveztem. Egyik barátunk azt írta nekem, hogy szerinte: „a 16-oknak csak kicsit van több igazságuk, mint a 33-aknak”. Szerintem a 16-oknak nagyon igazuk van a következő, és az egész gázai konfliktus megítélése szempontjából nagyon fontos kérdésekben: hatmillió szerencsétlen, védtelen, tehetetlen európai zsidó lemészárlásának emlékével nem szabad, nem lenne szabad visszaélni. A náci Németország 1941-1942-ben Európa leghatalmasabb haderejével rendelkezett. A Hamász, a Hezbollah és más terrorista szervezetek egyesített fegyveres erejét a Wehrmachttal összehasonlítani történelmietlen.

A holokausztra való hivatkozás csak arra szolgál, hogy legitimálja védtelen palesztin civilek, köztük gyerekek, nők, öregek tízezreinek legyilkolását.

A rasszista, iszlamofób, érzelmektől és indulatoktól fűtött izraeli háborús állami propaganda csak háborús és népellenes bűncselekmények leplezésére szolgál. Tárgyalni kellene a túszok kiszabadításáról, nem válogatás nélkül lőni, bombázni Gázát. Meg kellene próbálni megérteni, hogy mit művelnek az (illegális) telepesek az 1967 után megszállt területeken, amelyeket éppen most készül Netanjahu kormánya annektálni, ezzel végleg eltemetni a kétállami megoldást. Bírálóink egyetlen alkalommal nem közölték, hány gázai palesztin civil áldozatot tartanának kevésnek, elégnek, vagy soknak.

Legjobb vitacikkeinket bírálóink szó nélkül hagyták, Erőss Gábor cikkén kívül Varga Máté higgadtan érvelő, adatgazdag cikkét és Ádám Zoltán nívós írását is.

Azt nem tudom, hogy Ádám honnan veszi, hogy az áldozatok 80-90 %-a civil Gázában. Metti Steinberg izraeli biztonságpolitikai szakértő még 2024 novemberében a gázai civil áldozatokon belül 70 %-ra becsülte a nők és gyerekek arányát. Egyes izraeli szakértők, például Benny Morris izraeli történész szerint eddig megöltek kb. 20.000 Hamász-fegyverest. Ha elfogadjuk a gázai egészségügyi hatóságok adatait, akkor az összes áldozat, nők, gyerekek, öregek, civil férfiak, fegyveres terroristák száma kb. 60-70.000 lehet.

Az egyik legfontosabb felvetésünkre, miszerint nem vagyunk egyedül, eddig senki sem próbált kitérni.

Izraelben száz és százezrek követelnek fegyverszünetet, kérik számon utcai tüntetéseken, petíciókban Netanjahun 2023 októberében tett ígéretét: a túszok hazahozatalát.

Talán azért nem foglalkoznak ezzel bírálóink, mert a háborúzó kormány izraeli kritikusait nem lehet azzal vádolni, hogy a Hamásszal, a tömeggyilkos, Izrael elpusztítását célul kitűző terrorszervezettel kollaborálnak.

Nekem válaszolt Gábor professzor. Leszögezte, hogy a tudatlanságom bántó, csúsztatok, félreolvasok, tanítványait megpróbálom ellene hangolni. Gábor professzor vallástörténész, kiválóan ismeri a Tórát és Talmudot, nagyszerűen eligazodik a korai keresztény egyházatyák antijudaista írásaiban is. Szerinte a muszlim világ fő jellemzője a viszonylag ritkásan előforduló békés periódusok előtt-után az antiszemita pogromok, tömegmészárlások sora. Rosszul tudja.

Ahol az Oszmán Birodalom volt az úr, ott a zsidókat nem fenyegette a kitoloncolás, az elűzés, ellentétben mondjuk a keresztény országokkal. Amikor az ibériai félszigetről 1492-ig az utolsó zsidókat is elűzték a katolikus uralkodók, az Oszmán Birodalom területén, Észak-Afrikában és a Balkánon, valamint a református Németalföldön találtak menedéket. A nacionalizmussal, rasszizmussal összefonódott gyilkos antiszemitizmus 19. század végi, európai „import-termék” volt az iszlám világban. Az Oszmán Birodalomban a zsidók és keresztények nem voltak egyenrangúak a muszlimokkal, de a hanyatló, korrupt Birodalomban élő keresztények és zsidók elvileg az állam védelme alatt álltak. Tilos volt téríteni őket, ám tulajdonuk, vagyonuk lehetett, és vallásukat is szabadon gyakorolhatták. Nem építhettek új templomot és nem harangozhattak. Nem ülhettek lóra, és félre kellett állniuk, ha egy muzulmán jött szembe velük. A bíróságokon nem tanúskodhattak a muzulmánok ellen. Külön adókat vetettek ki rájuk és voltak területek, ahol megkülönböztető ruhák viselésére kényszerítették őket. A külön adók lerovása után nem kellett katonáskodniuk, fegyvert sem viselhettek. Mindaz, amit Gábor professzor a zsidókat a tengerbe fojtani akaró iszlámról ír, az már a gyengülő, folyamatosan hatalmas területeket vesztő Oszmán Birodalomra jellemző, amelyről az I. világháború előtt joggal mondták, hogy „Európa beteg embere”.

A történelem és a múlt fogságában

Kapelner Zsolt is félreérti Raphael Lemkinnek az 1948-ban ENSZ-határozatba foglalt genocídium-meghatározását. Kapelner először azt mondja, hogy népirtás csak az, ahol/ amikor az elkövetők szándéka az, hogy adott embercsoport valamennyi tagját legyilkolják. Majd idézi a genocídium-definíciónak azt a részét, ahol a következő olvasható: „…valamely nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport teljes vagy részleges” megsemmisítésének a szándéka. A fő probléma Lemkin definíciójával kapcsolatban számos genocídium-szakértő szerint az, hogy a Szovjetunió követelésére a politikai okokból elkövetett tömeggyilkosságokat kivették a meghatározásból. Ebben a formájában Lemkin definíciójába túl sok minden „belefér”, amiket Kapelner is idéz: nem csak a tömeges lemészárlás, milliók deportálása, hanem a súlyos testi vagy lelki sérelmek okozása, a csoport egészére vagy csak egy részére életüket veszélyeztető körülmények ráerőszakolása, a születések számának korlátozása is. Ha bevontak volna a petíció megfogalmazásába, én a genocídium-kifejezés használata ellen érveltem volna.

1948

Lényegtelen, hogy mondták-e, írták-e (nem írták) haza cionisták Brit-Palesztinából a 19. század végén, hogy: „A menyasszony gyönyörű, de már férjnél van/eljegyezték.” Ami lényeges: amikor az első komolyabb cionista bevándorlás megkezdődött a Szentföldre, ott a zsidó és arab lakosság aránya 1 a 18-hoz volt. A történelmi Palesztina lakossága a 19. század végén mintegy 530.000 fő volt, akiknek több, mint 80 %-a muszlim vallású arab, kb. 10 %-a keresztény arab, 6-8 %-a pedig zsidó volt. 1947-ben 630.000 zsidó és 1.180.000 arab élt Brit-Palesztinában.

Az 1948-as háború 1947. november 30-án kezdődött, miután az előző napon az ENSZ-ben megszavazták a britek palesztin mandátum területének egy arab és egy zsidó államra osztását. Arab fegyveresek tüzet nyitottak Tel Avivtól keletre egy buszra és megöltek öt zsidót. Az utolsó hadműveletek 1949. március 10-én értek véget. Ezalatt a közel másfél év alatt a zsidó haderők vereséget mértek először az arab irreguláris csapatokra, majd Egyiptom, Szíria, Irak és Jordánia egyesült hadseregeire. Az új zsidó állam határait, létrejöttét ennek a győzelemnek köszönheti. Ezalatt a 15 hónap alatt mintegy 700.000-750.000 palesztinai arabból menekült, hontalan lett. Ezt nevezik a palesztinok Nakbának, katasztrófának.

Az 1948-as háborúról Benny Morris izraeli történész (egyébként a „33-ak” egyike) monográfiáiból tájékozódhatunk. Morris szerint sem igaz, hogy az arab államok vezetőinek utasítására, parancsaikat követve menekültek el a palesztinai arabok falvaikból, városaikból, mint azt a cionista mítoszok terjesztői állítják. Ám az sem igaz, hogy létezett részletes, előre kidolgozott zsidó/cionista „mesterterv” Palesztina „megtisztítására”, az etnikai tisztogatásra már 1948 előtt, ahogy azt arabok, palesztinok ma állítják.

Nem igaz, hogy az 1948-as (mint láttuk: az 1947-1949-es) háború Dávid és Góliát harca volt. A palesztinai zsidó közösség, a jisuv szervezettebb, erősebb volt, jobban felfegyverzett, képzettebb katonákból álló, nagyobb létszámú hadsereggel rendelkezett, mint a palesztinai arabok és a velük szövetséges arab államok. Ráadásul a zsidók élet-halál harcot vívtak, tudták, ha vereséget szenvednek, nincs hová menekülni. Amint 1947-ben a harcok kitörtek, a helyi arab vezetők, a kereskedők, imámok, orvosok, ügyvédek, tanárok stb. elmenekültek, magukra hagyták a szegényeket, a földműveseket, pásztorokat, kézműveseket. Az arab elit „távozása” erkölcsi válsághoz, nem egy helyen pánikhoz vezetett. 1948 április-májusban a menekültek száma már elérte 200.000-250.000-ret. Ezek után, 1948 nyarán kezdődött az arabok elűzése, annak ellenére, hogy az izraeli hadsereg vezérkara nem bátorította az ilyen akciókat. Ugyanakkor az izraeli kormány úgy döntött, hogy akik elmenekültek, azok többé nem térhetnek vissza.

Az arabok elűzéséről nem szeretnek beszélni Izraelben. 1979-es emlékirataiban Jichák Rabin, volt miniszterelnök leírta, milyen szerepe volt Palmach-parancsnokként Lod és Ramla, két 1948 júliusában elfoglalt település „arabtalanításában”. (A Palmach volt a jövendő IDF gerincét alkotó föld alatti hadsereg.) Ezt a néhány bekezdést kormányszintről érkezett utasításra kicenzúrázták a könyvéből. Az 1980-as években a történészek rábukkantak Rabin Lod és Ramla arabtalanítását elrendelő parancsára a levéltárában. Lodban váratlanul ellenállásba ütköztek, válaszul mintegy 250 arabot lemészároltak. Több ezer arabot kényszerítettek a forró júliusban gyalogmenetekben kelet felé, férfiak, nők, gyerekek holttestei szegélyezték az utat. Morris azt írja, hogy kb. 400-500 arabok lakta faluból mintegy 20-25-ben követtek el vérengzéseket zsidók katonák. Ezeknek a gyilkosságoknak híre ment, újabb menekült-hullámokat indítva el. Körülbelül 800 arab civilt öltek meg, az arabok valamivel kevesebb zsidó polgárt, azért, mert a harctereken egyre több vereséget szenvedtek. Legyilkolták például a jeruzsálemi óváros zsidó negyedének lakóit és a Kfar Etzion vallásos kibucban 150 embert, miután megadták magukat.

Ugyanazokat az eseményeket a pro-cionisták és a pro-arabok homlokegyenest ellenkező módon interpretálják. 1948 áprilisában kezdődött a nagy zsidó offenzíva, tehát még azelőtt, hogy az arab államok megtámadták volna Izraelt. Ezt egyesek mint a Hagana, a zsidó önvédelmi paramilitáris szervezet D-tervének a megvalósítását írták le. Ezt a Hagana vezérkari főnöke, Jigael Jadin öntötte végső formába. A cél a Jeruzsálembe vezető út megnyitása, és a zsidó államnak juttatott terület fölötti ellenőrzés megszerzése volt. Fontos célként jelölték meg a felkészülést az arab államok várható támadására is. A palesztin-párti történészek szerint a D-terv lényege az volt, hogy elűzzék Palesztinából az arabokat. A valóságban a zsidó haderők vezetői soha nem döntöttek úgy, hogy végrehajtják a D-tervet. Helyi katonai parancsnokok lokális döntéseket hoztak, amelyekről később úgy tűnt, hogy a D-terv végrehajtásának részét képezték. Később, amikor már a Függetlenségi Háborúban a Hagana kezdett felülkerekedni, a zsidó vezetők védhető határokat, nagyobb területet akartak. Ben Gurion jelentősen csökkenteni akarta a meghódított területeken élő arabok számát.

A szocialista Mapam Párt 1948 nyarán-kora őszén még amellett érvelt, hogy a menekültek visszatérését engedni kell. A kormány többsége azon az állásponton volt, hogy előbb békét kell kötni, utána hazatérhetnek az elmenekültek. A gyakorlatban ez vezetett ahhoz, hogy békét nem kötöttek, és a menekültek menekültek maradtak.

Izrael, Gáza, zsidók, palesztinok

Egy hónappal a Hamász 2023 október 7-i iszonyatos támadása után Fleischer Ferenc a Magyar Narancsban publikálta Matti Steinberg izraeli történésszel, a palesztin-izraeli konfliktus egyik legalaposabb ismerőjével készített interjúját.

Előző, Szombatban megjelent írásomban említettem a vallási fanatikus telepes Baruch Goldsteint, aki 1994-ben Hebronban egy mecsetben 29 imádkozó arabot gyilkolt meg. Steinberg, aki az izraeli belső elhárítás, a Shin Bet főnökének a tanácsadója volt, akkor azt javasolta, hogy próbáljanak békét kötni a mérsékelt palesztinokkal. Ha Gázában és a megszállt területeken látják az arabok, hogy van esély az önálló palesztin államra, és Goldstein terrorista akciója után a Hamász elkezd Izraelben merényleteket elkövetni, akkor magát járatja le. Rabin miniszterelnök akkor azt mondta Steinbergnek, hogy a mérsékeltek felé nyitás nem járható út, az ultraortodox Sasz-párttal, a telepesekkel nem bír. 1997 és 2000 között még megfelelő volt az együttműködés az izraeli biztonsági szolgálatok és a palesztin biztonsági szolgálatok között, utóbbiaknak is köszönhető, hogy visszaszorították a merényletek számát.

2000-ben Camp Davidben, Clinton elnök minden jószándéka ellenére, Barak és Arafat nem tudott megállapodni, ez volt a II. Intifáda fő oka. Nem lehet a felelősséget egyedül Arafatra és tanácsadóira, vagy Barakra és tanácsadóira hárítani ezért a kudarcért.^[1]

Ám az sem igaz, amit Gábor professzor és mások is állítanak, hogy azért lehetetlen az iszlám hívő arabokkal megállapodni, mert ezt a vallásuk kizárja. 2002-ben az Arab Liga bejruti csúcstalálkozóján békekezdeményezést fogadtak el, kétállami megoldást javasoltak. Kelet-Jeruzsálem lett volna Palesztina fővárosa, és a két állam közösen döntött volna a menekült-kérdésről azzal a feltétellel, hogy Izraelbe nem térhetnek vissza a menekültek. Ezt Irán, a Hamász, a Hezbollah és az Iszlám Dzsihád elutasította. A zsidók államával kapcsolatban nincs egységes iszlám/muszlim álláspont, noha az Iszlám Államok Szövetsége nemzeti-vallási alapon elfogadta a kétállami megoldást.

A legnagyobb hiba Steinberg szerint az volt, hogy megfelelő egyezmény, biztosítékok nélkül Saron 2005 augusztusában kivonta a telepeseket és a katonákat Gázából. Ezzel a Hamász kezére adta az övezetet, tönkretette Mahmúd Abbászt, akit Arafat halála után 2005 januárjában csaknem 70%-os többséggel választottak elnökké. Akkor még a gázai palesztinok többsége is kiegyezett volna Izraellel.

A Palesztin Hatóság és a Fatah a politikai megoldásra törekvő stratégiát képviselte. Velük szemben Netanjahu, aki 2009 óta rövid megszakításokkal miniszterelnök, az Izrael elpusztítását hirdető Hamászt pénzelte, erősítette.

Steinberget idézem, aki az újságíró kérdésére, hogy őt személy szerint meglepte-e 2023. október 7-én a Hamász támadása, a következőket felelte: „A Hamász támadása nem, de az izraeli hírszerzés kudarca meglepett. Nincs rá magyarázat. Pár éve Joszi Kohén, a Moszad akkori főnöke egy biztonságpolitikai konferencián előadta a csodálatos megoldását, ami ellen felszólaltam. Miért erősítik a Hamászt, Irán itteni karját – kérdeztem tőle, miután kifejtette, hogy Irán a legnagyobb fenyegetés. Mindeközben ellenőrizhetetlenül, bőröndökben, izraeli segítséggel ömlött a készpénz Katarból Gázába, amelynek nagy része egyértelműen a Hamász katonai céljait szolgálta. Kohén maga is járt Katarban emiatt. 2000-ben Iszmáil Hanije [a Hamász egyik vezetője, 2024 nyarán az izraeliek megölték-KL] azt mondta, hogy már közel 2 milliárd dollárt kaptak Katartól, azóta ez az összeg 3–5 milliárdra nőhetett. Ebből lettek a támadóalagutak, a kiképzőtáborok, a katonai létesítmények.”

Arról, hogy mit művel az IDF Gázában, illetve miket művelnek Itamar ben Gvir izraeli belbiztonsági miniszter támogatásával a nyugati parti (ciszjordániai) telepesek – akiknek a száma mára már meghaladta a 700.000-t a megszállt területeken -, David Schulman írt több megrázó beszámolót. Schulman a jeruzsálemi Héber Egyetem professzor emeritusa, emberjogi aktivista, 2016-ban megkapta a Vallástudományok Izrael Díját. Idézte a Negyedik Genfi Konvenció 49. §-át, amely tiltja a megszállók lakosságának megszállt területekre telepítését. Évekkel ezelőtt még Netanjahu is vezényelt néhány telephez katonaságot, megpróbálták ezeket a településeket felszámolni, de ő is kudarcot vallott. Shulman szerint az izraeli megszállási politikában végzetesen összefonódtak a telepesek, a katonaság, a rendőrség, a katonai bíróságok és a média, mindezek mögött a kormány áll.

A legfőbb cél: könyörtelen etnikai tisztogatás a C-körzetben (az izraeli ellenőrzés alatt lévő Nyugati Part 60 %-a), és mostanában a B-körzet egyes részeiben is (a Nyugati Part 22 %-át kitevő rész, amely közös izraeli-palesztin ellenőrzés alatt áll). Nagy palesztin földterületeket kisajátítottak, ezzel kezdték. A bíróságok, a Legfelső Bírósággal együtt, ezt jóváhagyták. A palesztin falvak elleni brutális telepes erőszak mindennapossá vált.

Shulman és emberi jogi harcostársai naponta szemtanúi annak, hogy telepes banditák támadják, újra és újra halállal fenyegetik a beduin pásztorokat, számos esetben elrabolják nyájaikat a rendőrség és a katonaság támogatásával; a falvakban létező minimális infrastruktúrát – az áramszolgáltatást, egészségügyi berendezéseket, házakat, élelmiszer-készleteket – megrongálják. A C-körzetben a palesztinok számára földi pokollá vált az élet.

Shulman szerint a telepesek között sok „a zavart fejű kamasz, akik menedéket és életük értelmét találták meg a rák módjára terjedő telepeken a C-körzetben. Átmosták az agyukat, arra képezték ki őket, hogy öljenek. Gyakran, amikor a terepen találkozom velük, zavarodottnak tűnnek, nem tudják kifejezni magukat, nem tudnak gondolkodni, de szavaikból csöpög a gyűlölet. Nemrég egyikük azt mondta nekem: ’Nem tudja, hogy minden egyes arab csak egy dolgot akar, zsidókat ölni? Nem tud egyetlen arabot találni, aki nem ezt akarja.’ Többé-kevésbé lehetetlen áttörni az akadályokon, amik betöltik az agyukat. Ők fanatikusan vallásosak, ha lehet ezt a szót egyáltalán használni a bennük élő aljas világnézetre.”

Mindezért az egyik legfőbb felelős Itamar ben Gvir, aki az izraeli kormányban 2022 novembere óta belbiztonsági miniszter. Itamar ben Gvir vallási fanatikus, megszállott, többszörösen elítélt bűnöző. Ő komolyan hiszi-vallja, hogy Júdeát és Szamáriát a Mindenható adta a zsidóknak. Követeli több mint kétmillió palesztin kitelepítését a gázai övezetből, bárhová, akárhova, például Dél-Szudánba. Gőzerővel folyik újabb illegális telepek létesítése, örökre és végleg el akarják temetni a kétállami megoldást is.

A gázai övezet elfoglalásával, netán annektálásával, figyelmeztetett Steinberg már tavaly ősszel, Izraelben a zsidók kisebbségbe fognak kerülni: 7,2 millió zsidó mellett – ellenük, tehetném hozzá – 7,3 millió palesztin él majd Izraelben. Össze fog omlani a zsidó identitás és az izraeli demokrácia, Izrael apartheid állammá fog válni.

Közben a Hamász fogságában lévő utolsó túszok is el fognak pusztulni, meg fogják őket ölni. Aki, mint például Seres László, nem érti, miért említettem Itamar ben Gvirt hangsúlyosan ebben a vitában, azzal nem tudok vitázni. Én azt nem értem, mit nem ért.

Netanjahu kormánya gyenge kormány, a Zsidó Hatalom Párt két szélsőséges minisztere, Itamar ben Gvir és Bécalel Szmotrics pénzügyminiszter túsza. Ők, semmibe véve az IDF vezérkari főnöke és a Moszad vezetői tiltakozását is, az egész gázai övezet megszállását követelik. Netanjahu 2025. szeptember 16-án mintegy kompromisszumként, „csak” Gázaváros megszállására adott parancsot. Szmotrics 2025 szeptember közepén nem cinikusan tréfált, komolyan mondta, hogy ingatlan-fejlesztési szempontból Gáza aranybánya. Az épületek zömét már „lebontották”, kezdődhet a festői tengerparton üdülők, lakóparkok építése. A palesztinokat meg „bátorítani fogják”, hogy költözzenek valahová, lehetőleg jó távol Izraeltől.

Epilógus

Két évvel ezelőtt Matti Steinberg már megállapította: „A háború után kétmillió szerencsétlen gázaival kell majd szembenézni, akik bosszút akarnak. Az övezet annektálása nem lehetséges, hiszen akkor a zsidók kisebbséggé válnának Izraelben, és törődni kellene a terület lakóival, etetni őket – Izrael erre nem lenne képes. A hatalmi vákuum veszélyes, mert újraszületik – talán más néven – a Hamász a még radikálisabb Iszlám Állam meg az al-Kaida tagjaiból. A háború hatására összeomolhat a béke Egyiptommal és Jordániával is, mert túl sokan akarnak oda menekülni Gázából, Kairó és Amman pedig nem tudja, és nem is akarja befogadni őket.”

Nemrég egy barátom azt írta nekem, hogy miért ne tudnának az arab államok kétmillió gázait befogadni, 2022 óta mi, európaiak befogadtunk hétmillió ukránt. Egy másik barátom, tekintélyes professzor a II. világháború után Kelet-Európából elmenekült, elűzött, kitelepített „népi németek” (Volksdeutsche) millióinak a példáját idézte. Engem példáik nem győztek meg. Én inkább Steinbergnek hiszek, ő nálunk jobban tudja, érti, miért nem akarnak, miért nem tudnak az arab államok kétmillió gázait befogadni. Tavaly ősszel Steinberg már figyelmeztetett: „Paul Kennedy történész az overstretch, a túlterjeszkedés fogalmával magyarázza a nagyhatalmak bukását. Márpedig a palesztin területek megszállása túlfeszíti Izrael gazdasági és demográfiai lehetőségeit, és ezzel az ország összeomlásához vezet. Épp ezért, épp Izrael érdekében létfontosságú a rendezés az arab országokkal és a palesztinokkal.”

Ebben a helyzetben Itamar ben Gvir és elvbarátai megtalálták a „megoldást”: jelenleg még csak tervezik kétmillió gázai „kivándoroltatását”. 1941 előtt Hitler, Heydrich, Himmler a zsidók kivándoroltatását, kitelepítését, deportálását tervezték, és részben végre is hajtották a náci Nagynémet Birodalomból. Majd „rájöttek”, hogy van a zsidókérdésnek más Végső Megoldása.