Az elmúlt napokban mintegy 10 ország, köztük olyan nyugati nagyhatalmak, mint Nagy Britannia, Ausztrália, Kanada vagy Franciaország ismerték el a palesztin államot. A gesztus, amely sok palesztin számára túl későn érkezik, elvben a politikai megoldás felé terelné Izrael vezetését, de a gyakorlatban, ahogy erről korábban írtunk, kétes eredménye lehet. Ebben a történelmi pillanatban, amikor nehéz bízni benne, hogy a nemzetközi közösség fel tudja tartóztatni a 2 éve zajló, rettenetes áldozatokkal járó pusztítást a gázai övezetben, olyan szövegeket ajánlunk, amelyek közelebb vihetnek a térség történelmének, Európa felelősségének megértéséhez. És főképp: felteszik a kérdést, lehetséges-e másfajta politikai, társadalmi építkezés, amely valóban biztosítaná a békét Izrael, és az emberhez méltó életet a palesztinok számára hazájukban. Az alábbi szöveg a Le Monde Diplomatique francia magazin júliusi számában jelent meg, magyarra Piróth Attila fordította.

Közel két éve számos kiadvány foglalkozik azzal, amit gyakran helytelenül „izraeli-palesztin viszálynak” nevezünk. Egyesek ennek gyarmati dimenzióját rekonstruálják, és megvilágítják, mi a tétje a Közel-Kelet jelenlegi lángba borulásának. Mások a nyugat cinkosságát is kiemelik a gázai háborúban, vagy a kevéssé valószínű „kétállami megoldást” boncolgatják.

2023. november 7-én – egy hónappal az Izrael ellen végrehajtott palesztin támadások után, miközben a Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök által beígért megtorlás már nagy erővel zajlott a Gázai övezetben – a Fayard könyvkiadó úgy döntött: a megnövekedett kereslet ellenére nem értékesíti tovább Ilan Pappé izraeli történész angolul először 2006-ban, The Ethnic Cleansing of Palestine (Palesztina etnikai tisztogatása) címen, franciául pedig először 2008-ban, Le nettoyage ethnique de la Palestine címen megjelent könyvét. Az Hachette csoporthoz tartozó kiadó, amelyet nem sokkal korábban vásárolt fel Vincent Bolloré ultrajobboldali milliárdos, az angol nyelvű eredetit kiadó Oneworlddel kötött szerződés lejártára hivatkozott. A döntés mögött azonban alighanem más állt: a könyv elkötelezett nézőpontja. A szerző, Ilan Pappé anticionista értelmiségi azoknak az izraeli „új történészeknek” a jeles képviselője, akiknek munkája megcáfolta (az 1948. május 14-én kikiáltott) Izrael állam létrejöttének nemzeti narratíváját. Végül a La Fabrique kiadó adta ki újra a könyvet, amely alapműnek számít az izraeli–palesztin „viszály” gyökereinek, a menekültkérdésnek, valamint a – Palesztinában zsidó államot ígérő, 19. század végén indult – cionista mozgalom gyarmati dimenziójának a vonatkozásában is.^[1]

Művében Pappé bizonyítékokra támaszkodva igyekszik cáfolni az izraeli narratívát, amely szerint 800 000 palesztin – vagyis a korabeli 1,4 milliós teljes lakosság nagyobbik fele – önkéntesen távozott, hogy elmeneküljön az Izrael és az arab országok közötti, 1948. május 15-től 1949. július 20-ig tartó háború elől. Pappé szerint ez az önkéntes exodus „mítosz”, „színtiszta koholmány”, amelynek célja, hogy eltussolja Izrael felelősségét a palesztin „katasztrófában” (a Nakbában). Valójában – érvel a történész – a tömeges száműzetés közvetlen következménye „a palesztinok szisztematikus kiűzésének az ország hatalmas területeiről”, és mindazoknak a pusztításoknak és atrocitásoknak, amelyeket a Palesztina két államra történő, egyenlőtlen felosztásáról szóló, 1947. november 29-i ENSZ-szavazás másnapjával kezdődően követtek el a zsidó csapatok, majd pedig az 1948 májusának végén létrejött izraeli hadsereg katonái, hogy garantálják a zsidók számára kijelölt állam etnikai tisztaságát, és megnöveljék területét.

Kitartó közöny

Katonai és közigazgatási archívumok első kézből származó iratai, izraeli politikai döntéshozók naplói, palesztin dokumentumok, valamint túlélőkkel és szemtanúkkal készített beszélgetések alapján Pappé a cionisták által az „őslakos” arabok ellen elkövetett „nagyszámú atrocitást” idéz fel: azonnali kivégzéseket, tömeges mészárlásokat, falvak lebombázását, nemi erőszaktételeket, fosztogatásokat, „különleges munkatáborok” létrehozását… A történész bemutatja, hogyan véglegesítették az „etnikai tisztogatás tervét” (a „Dalet-tervet”) a zsidó vezetők 1948. március 10-én – vagyis több mint két hónappal az izraeli–arab viszály kezdete előtt; így mire kitört a háború, „a zsidó erőknek már közel 250 ezer palesztint sikerült erőszakkal elűzniük” – emeli ki. Nem egész egy évvel később a palesztin lakosság kb. 60%-a már ciszjordániai, gázai és környező országokbeli menekülttáborokban sínylődött. Izrael eközben az ENSZ „felosztási” tervében szereplőhöz képest harmadával nagyobb területet foglalt el, vagyis a történelmi Palesztina 78%-át (a maradék 22%-ot pedig az 1967. júniusi háború befejeztével vonta ellenőrzése alá).

Az Izrael születésének körülményeit feltáró tanulmányában Pappé az őslakos népesség máshonnan érkezőkre történő lecserélését szorgalmazó cionizmus gyarmati és rasszista természetét hangsúlyozza. Ez az etnikai tisztogatás csak a megsemmisítés logikáján alapulhat, és „emberiesség elleni bűnként kell, hogy rögzüljön emlékezetünkben és tudatunkban” – írja a történész. Ezért szükséges szerinte más megközelítésben tárgyalnunk Izrael állam megalakulását: nem egy „függetlenségi háború” kimeneteleként, ahogy a hivatalos narratíva hangoztatja, hanem a kifosztásra alapozva.

„A háború paradigmáját az etnikai tisztogatás paradigmájára kell cserélni.”

Műve új francia kiadásának előszavában a történész kiemeli: az etnikai tisztogatás fogalma egyúttal az Izraelben vagy a megszállt területeken élő palesztinokkal szemben közel nyolcvan éve alkalmazott izraeli politikára is használható, vagyis mindarra, amit az érintettek „folyamatos Nakbának” neveznek; tehát „ez a történelmi pillanat nem zárult le”. Erről tanúskodnak a tömeges kitelepítések szerte az országban, amint Kelet-Jeruzsálemben és Ciszjordániában is, hogy „új demográfiai valóságot teremtsenek a terepen”, és új telepek révén fokozzák a „judaizációt” a teljes régióban. Ciszjordánia területe (Kelet-Jeruzsálemmel együtt) 5660 négyzetkilométer; ezen a területen ma közel 300 izraeli „település” található és 750 ezer telepes él, szemben a 3,3 millió palesztinnal.

Bár ez a gyakorlat a nemzetközi jog szerint törvénytelen, Tel-Aviv bizton számíthat a nyugati politikai vezetők és médiák „apátiájára” és „kitartó közönyére”. Hasonlóképpen – emeli ki Pappé – az izraeli hadsereg által 1948-ban elkövetett mészárlások sem váltottak ki akkoriban „semmiféle reakciót sem az újságok főszerkesztői, sem az ENSZ vagy a nemzetközi szervezetek vezetői körében”, holott mindannyiuknak tudomásuk volt ezekről. A történész szerint „a nemzetközi közösség világosan megüzente Izraelnek: Palesztina etnikai tisztogatása felett – bármennyire is jogellenes, erkölcstelen és embertelen – szemet fognak hunyni.” Az izraeli rezsim ma is tudja: az Egyesült Államok és az Európai Unió támogatásából kifolyólag büntetlenséget élvez.

Ilan Pappé legfrissebb – franciára nem lefordított – könyve, a jelenlegi helyzet tükrében íródott A Very Short History of the Israel-Palestine Conflict (Az izraeli–palesztin viszály nagyon rövid története)^[2] oktató-nevelő célzatú mű. Az egyik fejezet „2023. október 7. erkölcsi és politikai kontextusát” elemzi. Pappé szerint régóta izzott a parázs „a Gázát tizenhét éve sújtó kíméletlen blokád”, a Tel-Aviv által ezen időszak alatt az enklávé ellen indított pusztító háborúk, az Izraelben bebörtönzött több ezer palesztin politikai fogoly, a kelet-jeruzsálemi mecset előtti sétányon a telepesek által elkövetett provokációk stb. miatt. Arra is emlékeztet, hogy a Gázai övezetet – ahová 1948-ban több mint 200 ezer palesztin ember érkezett^[3], sokan a környező falvakból – Izrael hozta létre, mint „karámot, hogy megkönnyítse a történelmi Palesztina többi részén végzett etnikai tisztogatást”. Ezen a 365 négyzetkilométeres területen, ahol 1948 előtt 80 ezren éltek (közülük 35 ezren Gázavárosban), ma a lakosság 70%-át a menekültek és leszármazottjaik teszik ki.

A gázaiak 65%-a 25 évnél fiatalabb, így a lakosság többsége a 2007-ben bevezetett izraeli katonai (földi, légi és tengeri) blokád és a bombázások alatt nőtt fel. „Az Izraelt október 7-én megtámadó Hamász-harcosok többsége olyan fiatal volt, akik a rájuk dobott izraeli bombák alatt tanulták meg az erőszak nyelvét” – emeli ki Pappé. A történész szerint a támadást Tel-Aviv „ürügyként használta fel népirtó politikájának végrehajtásához” a szabadtéri börtönben – Gázában – élő több mint 2 millió emberrel szemben.

A Hamász vezette fő gázai csoportok által végrehajtott támadást követően indított megsemmisítő háborút helyezi „konkrét történelmi kontextusába” a Deluge: Gaza and Israel from Crisis to Cataclysm (Özönvíz: Gáza és Izrael, a válságtól a kataklizmáig) című antológia^[4] is, amely tizenhárom palesztin, izraeli és más állampolgárságú szerző (egyetemi oktatók, szakértők, újságírók stb.) írásait tartalmazza. Angol nyelven ez az egyik első ilyen mű.

Avi Shlaïm izraeli-brit történész a hivatalos narratívával szembehelyezkedve aláhúzza: a 2023. október 7-i támadás „nem az égből pottyant” hanem „a palesztin területek 1967 júniusa óta tartó, illegális és szélsőségesen brutális izraeli katonai megszállásának”, valamint annak a „fojtogató gazdasági blokádnak” a folyománya, amelyet 2006-ban vezettek be Gázával szemben – miután a januári törvényhozói választásokon a Hamász nagyarányú győzelmet aratott a Palesztin Nemzeti Hatóság elnöke, Mahmúd Abbász vezette Fatahhal szemben –, és amelyet aztán a teljes körű ostrom követett.

„Eposzi tragédia”

Szembemenve azzal a narratívával, amely szerint a Hamász Izrael megsemmisítésére esküdött fel, Shlaïm, továbbá Khaled Hroub palesztin egyetemi oktató és Colter Louwerse brit kutató is felidézi, hogy az iszlamista mozgalom kormányra kerülése után számos jelét adta kompromisszumkészségének Tel-Avivval szemben: több alkalommal jelezte, hogy „hajlandó engedni programjából, hogy tárgyalásos megállapodásra juthasson” az izraeliekkel, és ennek érdekében „tartós fegyverszünetet ajánlott” nekik. Vezetői implicit módon elismerték Izrael létezését „a kétállami megoldás elfogadásával” (legalábbis ideiglenesen, több évtizedre), amennyiben az izraeliek visszavonulnak az 1967. június 4-i (vagyis a hatnapos háború kitörése előtti) határok mögé. 2007 márciusában, miután Tel-Aviv és a nyugati hatalmak több hónapja bojkottálták az iszlamista hatalmat azzal az indokkal, hogy a Hamász „terrorista szervezet”, ez utóbbi, ellenszenvét félretéve nemzeti egységkormányt alakított a Fatahhal („egy politikusok helyett technokratákból álló, mérsékelt kormányt”). Ám ezeket a nyitási gesztusokat Izrael egy legyintéssel elintézte.

A blokád következtében, valamint a Gázából Izraelre kilőtt rakétákra válaszul 2007 után indított pusztító támadások nyomán tovább romlott a gazdasági helyzet az övezetben – mely már korábban is a legszegényebb palesztin terület volt. Az antológiában szereplő írásában Sara Roy amerikai közgazdász „ekocídiumnak” nevezi a teljes körű ostromot és a terület infrastruktúráinak Izrael általi megsemmisítését, amelynek nyomán az ENSZ-re és a humanitárius szervezetekre hárult a lakosság alapvető szükségleteinek (élelem, lakhatás, egészségügyi ellátás, oktatás stb.) biztosítása. Roy szerint ez a stratégia beleillik Izrael Gázával szemben folytatott „visszafejlesztési” politikájába – mely fogalmat mindazon eszközök összefoglalására alkotta meg, amelyet Izrael 1967 óta bevetett, hogy „megfossza a gazdaságot termelési kapacitásától és a strukturális növekedés bármiféle számottevő lehetőségétől”.^[5] Ide tartozik a terület lezárása, egy kötött piac létrehozása az izraeli termékek importjának elősegítése érdekében stb. Ez a gazdasági és társadalmi rombolás, amely a lakosság nagy részét mélyszegénységbe taszította, és nagyon magas munkanélküliséget eredményezett, közvetlenül hozzájárult, hogy a terület egy puskaporos hordó legyen.

Ha a 2023. október 7-i támadások nem derült égből lecsapó villámok voltak, hanem több évtizedes elnyomás eredményei, akkor miért éppen ezt a pillanatot választotta a Hamász a támadások megindítására, és mi volt velük a célja? A szerzők értelmezése ezen a ponton eltérő. Shlaïm szerint a palesztin támadások mindenekelőtt az Izrael és Szaúd-Arábia közötti közeledés meghiúsítására szolgáltak – amelyet Washington azért szorgalmazott, mert az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Szudán és Marokkó után Szaúd-Arábiát is a 2020-ban létrejött normalizációs megállapodások aláírói között akarta tudni. Hroub és Mouin Rabbani palesztin-holland elemző szerint viszont egyrészt azt remélték a támadásoktól, hogy rábírják Izraelt a katonai blokád és ostrom feloldására, a palesztin politikai foglyok szabadon bocsátására és a jeruzsálemi szent helyek gyarmati meggyalázásának beszüntetésére – másrészt pedig azt, hogy az iráni irányítás alatt álló „ellenállás tengelyét” mozgásba hozva sikerül meggyengíteniük Izraelt és szövetségeseit a régióban. Míg a 2023. október 7. óta az enklávéban fogva tartott izraeli túszok elengedésének fejében sikerült elérni több ezer palesztin politikai fogoly szabadon bocsátását, addig a többi célkitűzés meghiúsult. A Tel-Aviv által másnap megindított „totális háború” a nyugat közönye közepette tömegmészárlássá fajult, és a Gázai övezet 80%-ának megsemmisítését, valamint a lakosság 90%-ának kényszerű elvándorlását idézte elő.

Az antológiában szerepel Ahmed Alnaouq rendkívül személyes írása is, amely a mindennapi életet mutatja be a blokád és az ostrom alatt. Az enklávéban született, majd 2019-ben Londonban letelepedett palesztin újságíró mintegy húsz családtagját veszítette el, amikor Izrael 2023 októberében lebombázta a szülői házát (ezt megelőzően Alnaouq egyik testvére a 2014-es háborúban halt meg).

„Számomra és túlélő családtagjaim számára ez egy eposzi tragédia” – írja. „Ahogy a világ számára is eposzi tragédia. Hiszen az, amit a világ hagyott megtörténni Gázában 2023-ban – és 2023 előtt –, az olyan folt, amelyet soha nem lehet már letörölni.”

Alnaouq még 2015-ben alapította, többedmagával – köztük Refaat Alareer gázai költővel és tanárral, akit 2023 decemberében öltek meg – a We Are Not Numbers (WANN, „Nem számok vagyunk”) nevű kollektívát. A kollektíva a palesztin fiatalok hangját igyekszik felerősíteni, lehetővé téve a feltörekvő gázai íróknak, hogy hivatásos írók támogatásával közzétegyék írásaikat a kollektíva webhelyén, dokumentálva a palesztinok által megélt tragédiákat, de „reményeiket és szenvedélyeiket” is – és így küzdjenek az Izrael és a nyugati média általi dehumanizálásuk ellen. A webhelyen 2015 és 2024 között megjelent több ezer írásból a WANN válogatást publikált We Are Not Numbers: The Voices of Gaza’s Youth (Nem számok vagyunk: a gázai fiatalok hangjai) címen^[6]. Az éves bontásban, tíz fejezetre oszló írások között beszámolók és esszék éppúgy szerepelnek, mint versek. A könyv Refaat Alareer mára széles körben ismertté vált, Ha meg kell halnom című versének részleteivel kezdődik és zárul, amelyet a költő nem sokkal a halála előtt írt:

Ha meg kell halnom
Neked élned kell
Hogy elmondd a történetemet
Hogy eladd a holmimat
Hogy vegyél egy darab rongyot
És zsinórt

(…)
Azért, hogy egy gyerek valahol Gázában
A mennyország szemébe nézve
(…)
Meglássa a papírsárkányt… /
És egy pillanatra azt gondolja, hogy egy angyal van ott.^[7]

A palesztinok dehumanizációja elleni harccal foglalkozik Meriem Laribi újságíró Ci-gît l’humanité. Gaza, le génocide et les médias (Itt nyugszik az emberiség: Gáza, a népirtás és a média) című műve is,^[8] amely „a borzalmak bemutatása” mellett „a népirtás támogatói által hangoztatott érveket is cáfolja”. 2023. október 7. és 2024. október 7. között Laribi egy éven át naplót vezetett a Gázában folyó megsemmisítő háborúról. Számos forrásra – a jelenlévő palesztin tudósítók beszámolóira, az arab, angol és francia nyelvű, valamint az izraeli független médiára (például a +972 Magazine-ra) és az emberjogi szervezetek beszámolóira – támaszkodó munkája segít „kirakni e tragédia mozaikját”. „Antikolonialista” és „nem nyugatcentrikus nézőpontú” elemzésében Laribi lerántja a leplet a „nemzetközi közösség” bűnös passzivitásáról és a részrehajló sajtó manipulációiról. „Franciaországban a televíziós műsorokban szereplő újságírók többsége hasra esik az izraeli hadsereg francia nyelvű szóvivője, Olivier Rafowicz előtt. Ezt az alacsony, arrogáns, ugyanakkor nem kimondottan impozáns férfit mindig mindenütt ott látni.” A szerző kiemeli: Izrael azért nem engedélyezi a nemzetközi újságírók belépését Gázába, hogy jobban „eltitkolja a mészárlást”, és hozzáteszi: „a nyugati média megbékélt ezzel a cenzúrával – sőt, még rá is tesz egy lapáttal azzal, hogy semmibe veszi és leszólja a gázai újságírók munkáját, akik minden pillanatban az életüket kockáztatják. (…) Nélkülük semmit sem tudnánk arról, hogy mi folyik Gázában. A gázai újságírók szakma általi megvetésének még súlyosabb következménye, hogy az izraeli hadsereg felhatalmazva érzi magát arra, hogy elpusztítsa őket – anélkül, hogy ez tiltakozást váltana ki.”

„Szellemtérképek”

A történelemkönyveken és az esszéken túl számos olyan kiadvány is megjelent az elmúlt hónapokban, amely térképek, illusztrációk, esemény-idősorok és számszerű adatok együttesével mutatja be a jelenlegi helyzetet, és igyekszik értelmezni a mögöttes okokat. Néhányuk rendkívül eredeti dokumentációval és világos elemzéssel szolgál – például Philippe Rekacewicz földrajztudós-térképész és Dominique Vidal újságíró Palestine-Israël. Une histoire visuelle (Palesztina–Izrael: vizuális történelem) című műve.^[9] A szerzők számtalan térképészeti forrásra és gyakran alig ismert archív anyagra támaszkodva igyekeznek „felvázolni másfél évszázad igen mozgalmas történelmét”. A tematikus összefoglalókban és kronológiai adalékokban bővelkedő könyv elmagyarázza, hogyan támogatta a 20. század elején az Egyesült Királyság geopolitikai érdekekből a cionizmust, valamint a – nyugat előretolt helyőrségeként szolgáló – zsidó állam létrehozását Palesztinában. Emellett bemutatja a 2000-es években kidolgozott, de soha meg nem valósult béketervekhez kapcsolódó „szellemtérképeket”. Hogy mélyebben megértsük a „megszállás mátrixát” és az annexió paradigmáját, a szerzők meg bemutatják Ciszjordánia fragmentációját az izraeli telepek kiterjedt hálózata, a telepesek és a hadsereg kizárólagos használatára szolgáló útrendszer, a palesztin területet hálóként átszövő ellenőrzőpont-rendszer, az „elválasztófal” révén stb. Végül kitérnek Kelet-Jeruzsálem erőszakos judaizációjára, amely elősegítette az egymást követő izraeli kormányok egyre erőteljesebb radikalizálódását.

Megkerülhetetlen referencia Jean-Paul Chagnollaud nyugalmazott egyetemi tanár és Pierre Blanc geopolitikai kutató és tanár Atlas des Palestiniens. Itinéraire d’un peuple sans État (A palesztinok atlasza: egy állam nélküli nép útja) című, először 2011-ben közreadott, majd azóta többször is frissített atlasza,^[10] mely bemutatja, milyen utat jártak be a palesztinok a 19. század végi oszmán birodalomtól napjainkig. „Október hetedike sokkja” mellett kitér az európai országok diplomáciai megosztottságára, Washington Izraelnek nyújtott „megingathatatlan támogatására”, valamint az arab rezsimek 1948 óta tartó kettősségére Palesztina vonatkozásában. A mű pedagógiai értéke vitathatatlan, néhány okfejtése azonban megkérdőjelezhető. Például a „kétállami megoldást” a szerzők „politikailag szükségesnek, és materiálisan lehetségesnek” ítélik, a helyben tapasztalt gyarmati valóság és a palesztin fiatalok nagy többségének elutasítása ellenére.

Mindezt a Comprendre la Palestine (Értsük meg Palesztinát) című könyv^[11] is tudatosítja. A tíz évnyi kutatás eredményeként született műben Alizée De Pin grafikus és Xavier Guignard kutató a palesztin történelem – a szerzők szavaival: „a kifosztás, a harc, a szegregáció és a szuverenitás ellehetetlenítése” történetének – alapos összefoglalását kínálja. Mélységeiben ritkán vizsgált témákat is nagyító alá vesznek: áttekintik a Mahmúd Abbász vezette Palesztin Hatóság pontos működését („papírállam”, „a megszállt területeken élő palesztinok feletti kontroll eszköze”); tárgyalják a fegyveres ellenálláshoz való jog kérdését; bemutatják, hogyan vonták ellenőrzésük alá a megszálló erők a palesztin természeti kincseket (köztük Ciszjordánia vízkészleteit) a telepesek javára; kitérnek a politikai foglyok 1980-as években indított mozgalmára stb. Kiemelendő, hogy a mű vezérfonala az ENSZ Palesztina felosztásáról szóló 1947-es terve, amelyet akkoriban a palesztinok elutasítottak, és az arabokat és zsidókat összefogó egyetlen államot követeltek. A szerzők bemutatják, hogyan „merült fel, majd hogyan vált délibábbá” a két politikai entitás közötti felosztás elképzelése. Úgy vélik, a jelenlegi helyzetben „a kétállami megoldás” – a „nemzetközi közösség” „valóságos diplomáciai mantrája” – „csalétek”: „A kétállami megoldás, amely feltételezi a megosztást, soha nem volt ennyire lehetetlen, és csak fokozná [Izrael] uralmát” a palesztinok felett. A szerzők szerint „az egyetlen lehetőség az együttélés” egyazon államon belül, „amely az összes lakos konkrét egyenlőségén alapul”.

Ez a vélemény szembemegy az „izraeli–palesztin viszály” több szakértőjének nézetével; ez utóbbiak közé tartozik Jean-Pierre Filiu, aki határozottan kiáll a „kétállami megoldás”, nevezetesen az Izrael állam mellett létező „demokratikus és demilitarizált palesztin állam” mellett. Comment la Palestine fut perdue (Hogyan veszett el Palesztina) című könyvében^[12] a történész kifejti, hogy ez a modell adja „az egyetlen olyan perspektívát, amelyben két nép együtt létezhet ugyanazon a földön, méghozzá Izrael jelenlegi elsöprő erőfölénye mellett… Ugyanis az együttes létezés e kerete nélkül a jelenlegi erőviszonyok sem biztonságot, sem stabilitást nem hoznának a zsidó államnak.” Ezzel szemben Pappé – akárcsak De Pin és Guignard – úgy vélekedik, hogy a menekültek és az Izraelben élő palesztin kisebbség problémájának az egyetlen lehetséges megoldása „egyetlen, demokratikus állam megteremtése, amelyben mindenki – minden palesztin és minden izraeli – azonos jogokat és mozgásszabadságot élvez a történelmi Palesztina egész területén.”

Ma, amikor egyre fokozódik az izraeliek által bevezetett apartheid, és mind jobban felgyorsul a megszállt területek annexiója, minden eddiginél sürgetőbb megvizsgálni, hogyan léphetünk ki a cionizmus eredendően gyarmati paradigmájából, hogy közös államot lehessen kiépíteni. Ilan Pappé már 2006-ban, az etnikai tisztogatásról írott műve látnoki végszavában figyelmeztetett: „[A palesztinok] soha nem lehetnek részei egy cionista államnak, a cionista tereknek. Ennélfogva tovább fognak harcolni. Reménykedjünk, hogy küzdelmük békés és győzedelmes lesz. Máskülönben kétségbeesett és bosszúálló lesz – és mint egy ciklon, mindannyiunkat beszippant egy hatalmas, örökké dúló homokviharba.” Pappé szavai két évtized távlatából is messze hangzóan csengenek.