Angela Merkelt 20 évvel ezelőtt választották először kancellárrá. Andor László értékeli a Merkel-korszakot, elmondja, a kancellár milyen gazdaságpolitikát pártolt, mi volt az elképzelése az Európai Unió vagy Oroszország kapcsán. Elemzés.

Az erős Németország fogalma nem feltétlenül kelt pozitív képzeteket az európaiakban. Ennek okai a 20. század első felének szörnyűségeiben keresendők. Ugyanakkor Németország az 1991-es egyesülés után egyszerre tudott erőssé és vonzóvá válni. Újra Berlin lett a főváros, és a német kormányok az Európai Unió továbbfejlesztésének (és bővítésének) motorjává váltak.

Ez a folyamat 2005-ben egyfajta csúcspontra jutott. A Kelet-Németországban felnőtt Angela Merkel lett a kancellár, aki 16 évig állt a kormány élén. A négy ciklusból háromban a második legerősebb párttal, a Németország Szociáldemokrata Pártjával (SPD) összefogva irányította Németországot, és nagyon sokan úgy látták akkor: szinte egész Európát. Erre a bő másfél évtizedre visszatekintve azt lehet mondani: Németország és az EU fénykora összefonódott, viszont magában hordozta azokat az okokat is, amelyek miatt ennek vége lett. Angela Merkel különleges hatása mindkét oldalon kimutatható.

Merkel-korszak a politikában

A 90-es években, a neoliberalizmus fénykorában, amikor a balközép pártok is sokat változtattak korábbi programjukon, tartani lehetett attól, hogy a kontinens követi az angolszász neokonzervativizmust, és vége lesz a második világháború utáni aranykor jóléti konszenzusának. De nem ez lett a fő trend; a kontinens nem kiemelkedően ugyan, de prosperált, és a gazdasági dinamikát szociális haladással összekapcsoló modellnek Németország egyfajta mintaországa lett, a Merkel-időszakban globális kisugárzással.

Németország, bár nagy megpróbáltatásokon ment keresztül az egyesítés után (egy időben Európa „beteg embereként” is emlegették), eltökélt volt abban, hogy fenntartja a szociális piacgazdaság modelljét. Angela Merkel felemelkedése és megerősödése nem egyszerűen arról szólt, hogy ambiciózus és magabiztos férfipolitikusokat szorított a háttérbe (Koch, Merz, Wulff, de Maizière, Schäuble, Stoiber, Oettinger stb.), hanem arról is, hogy a vezető jobbközép párt (Kereszténydemokrata Unió, CDU) radikalizálódási kísértését elkerülve inkább a centrizmus felé vette az irányt. Vigyázott arra, hogy koalíciós kényszerek felmerülése esetén kompatibilis legyen a szociáldemokrata programmal, sőt át is vegyen egyes elemeket az SPD kínálatából.

Angela Merkel nemcsak az első női kancellárja lett hazájának a 2005. szeptember 18-án rendezett Bundestag-választások nyomán, hanem

az első női vezetője volt a nagy német politikai pártok egyikének.

Emiatt példaképpé is válhatott a nemek közötti egyenlőségért küzdők számára, még akkor is, ha ő maga harcos feminista tevékenységet sohasem folytatott. Kancellársága idején történtek intézkedések a munka és a magánélet jobb összehangolására.

A szerény megjelenésű, egyszerűen öltözködő, vízióhiányos Merkeltől eleinte keveset vártak, de kormányzása alatt Németország tekintélye túlnőtt azon, ami a nagy formátumú elődök, Helmut Kohl és Gerhard Schröder alatt volt tapasztalható. Az SPD, amely Schröder távozása után nem is igazán talált magának karizmatikus vezetőt, egyre jobban érezte magát a másodhegedűs szerepében. A liberálisok a lét és nemlét határán kezdtek billegni. A német zöldek átalakultak, és az amerikai neokonzervativizmussal kompatibilis irányzattá váltak. Viszont: a centrizmus csúcsra járatása miatt egy új, a szélsőjobboldalhoz sorolt párt keletkezett: az Alternatíva Németországért (AfD).

A 2021-es választásokon, amikor Merkel önkéntes távozása már tény volt, a választók jelentős része nem is pártlojalitás alapján keresett megoldást. Egy „új Merkel”-re volt kereslet, aki lehet egy kicsit unalmas, de legyen mindenképpen szakszerű, egy racionális lény, aki ezt a boltot biztonságosan üzemeltetni tudja. Olaf Scholz, aki addig Merkel pénzügyminisztere és alkancellár volt, megnyerte ezt a versenyt, de az új és rettenetesen komplex kihívásokkal már nem tudott megbirkózni, és nem is tudta kitölteni a normális négyéves ciklust.

Másfél évtized kormányzás után Merkel, akit sokan otthon, de külföldön is Mutti-ként emlegettek nagy szeretettel és tisztelettel, a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a nyugodt erőt jelentette. Nagysága akkor látszott igazán, amikor pártjában olyan vezetők léptek színre ideig-óráig, akik aztán hamar ki is pörögtek a magas politika színpadáról (Annagret Kramp-Karrenbauer, Armin Laschet). Több emberben maradt meg a búcsúdal, amelyet Merkel választott, a kelet-német punkénekes Nina Hagen egykori slágere (Du hast den Farbfilm vergessen), amivel kicsit megkésve Merkel megmutatta humoros énjét, és kikacsintott az egykori NDK iránti nosztalgiára.

Merkel és az EU

Angela Merkel egy megerősödött Németország élén Európa jelentős vezetőjévé is vált. Akkor lépett be az európai politikába, amikor az EU nagy mélyítési kísérlete (alkotmányozás) zátonyra futott. Menteni kellett a menthetőt, és – Helmut Kohl nyomdokain haladva – az integráció elért szintjének konszolidálására törekedett. Hamar egyértelművé tette a német álláspontot: nem az EU építményét kell mélyrehatóan átalakítani, hanem a működést olajozottabbá tenni. Így jutottak el a tagországok hamar a Lisszaboni Szerződéshez (2009).

A lisszaboni modellel az EU megrekedt a nemzetállamok közötti intenzív együttműködés és a föderális államegyesítés közötti félúton, de Merkel egyre hatékonyabb informális irányítása mellett az európaiak úgy hitték, ez hosszú távon működhet is így. Az Európai Tanács kapott egy állandó, választott elnököt, és az ott folyó rendszeres egyeztetés túlszaladt az időnkénti politikai útmutatáson, összemosva a formális és informális irányítást. Merkel ezt hívta unió-módszernek.

A mélyítést minden lehetséges alkalommal szorgalmazó franciákkal (és más latinokkal) szemben Merkel a bővülő EU egészben, egy rendszerben tartását tartotta szem előtt. Egyetértett a britekkel abban, hogy a túl gyorsan mélyülő EU a belső töredezést, és esetleg a szakadást is kockáztatja. Mégis, amikor a britek a maguk javára változásokat akartak kicsikarni a 2016-os népszavazás előtt, Merkel hajthatatlan volt, és nem akarta felvizezni a szabad munkavállalás elvét és gyakorlatát, mert azt az egységes piac organikus elemének tartotta.

David Cameron brit kormányfő és Merkel kölcsönösen meglátogatták egymást 2015-ben, de a Cameron eltaktikázta magát, és a britek tovább sodródtak a kijárat felé, annak ellenére, hogy az EU kormányfői a népszavazás előtt, ha nem is óriási, de konkrét engedményeket kínáltak fel. Évekkel korábban még szorosabb, a kölcsönös egymásra utaltságot tükröző partnerség alakult ki Merkel és Nicolas Sarkozy között – olyannyira, hogy a pénzügyi válság időszakában a sajtó már „Merkozy”-találkozókról írt.

Merkelről sokakban az a kép maradt meg, hogy

erőfeszítéseivel „megmentette” az EU-t, azáltal, hogy megakadályozta az eurózóna felbomlását. Tőle származik a mondás: „ha az euró kudarcot vall, akkor az egész EU kudarcot vall”.

Ámde: a 2008-9-es pénzügyi válság eredendően egy anglo-amerikai válság volt, és nem lett volna elkerülhetetlen, hogy az európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) egzisztenciális válságává transzformálódjék. Ahhoz, hogy az EU sokkal tovább szenvedjen, mint az USA, a kontinentális vezetők, és köztük a németek számos hibája, téves helyzetértékelése és végzetes lassúsága kellett.

Azon túl, hogy az EU monetáris rendszere ne essen szét, Merkel nem képviselt valamiféle előremutató, konstruktív álláspontot. A pénzügyek tekintetében ugyan sok döntés meghozatalában – főleg az Európai Tanácsban – ő maga vett részt, ám tartalmilag teljes egészében a CDU nagy öregjére, Wolfgang Schäuble pénzügyminiszterre hagyatkozott, ami tragikus következményekkel járt. Schäuble – mint ahogy Merkel tanácsadója, a Bundesbank későbbi elnöke, Jens Weidmann is – kötötte az ebet a karóhoz, miszerint az EU-nak csakis fiskális unió (tehát kockázatmegosztás) nélküli monetáris uniója lehet, és a permanens transzferek lehetőségét kizárták.

Ebből az is fakadt kimondva-kimondatlanul, hogy az eurózóna inkább legyen kisebb, semmint egy közös költségvetéssel megerősített rendszer. Igaz, eleinte – abszurditásig szigorított feltételek mellett – Görögországot kisegítették, hogy tudja teljesíteni kötelezettségeit a korábban felelőtlenül hitelező magánbankokkal szemben. De Schäuble még 2015-ben is arra játszott, hogy Görögország távozzon az eurózónából, és ebben Merkel nem fékezte meg. Elsősorban nem az ő, hanem az akkori francia elnök Francois Hollande érdeme, hogy a görögöket a rendszeren belül tartották, és ezáltal fenntartották a nyomást az EMU megreformálása tekintetében is.

Merkel nem volt teljesen érzéketlen, de

nem is volt különösebben ambiciózus az EU szociális és demokratikus oldalait illetően.

Amikor a dél-európai országokban magasra szökött az ifjúsági munkanélküliség, Merkel az „együttérző megszorítás” álláspontjára helyezkedett. Francia partnerével együtt szociális csúcstalálkozó keretében szorgalmazta, hogy az EU kiemelten foglalkozzon a fiatalok foglalkoztatásával. Ez helyzetbe hozta az EU-t az „ifjúsági garancia” előterjesztésére, ami egy progresszív európai megoldás volt, miközben a németek mindig is a mobilitásra helyezték a hangsúlyt, hogy a déli országok válságából a német gazdaság munkaerő-import útján is tudjon profitálni.

Hasonló ambivalencia jellemezte Merkel viszonyát a demokrácia és a jogállamiság kérdéseihez. Szerepe volt abban, hogy az Európai Néppárt egészen 2020-ig fedezéket nyújtott Orbán Viktornak, aki lépésről lépésre, de lényegében már 2011-ben lebontotta a végrehajtó hatalom korlátait, és egy autokratikus rendszert épített ki. Merkel is húzta-halasztotta, hogy a tagállamok a közös értékektől való elhajlással szemben erőteljesebben lépjenek fel, sőt még azt is nyilatkozta, hogy Magyarország jól használja fel az unió forrásait. Akik emögött a német gazdasági szereplők érdekeltségeit sejtik, valószínűleg nem tévednek sokat.

Merkel a nagyvilágban

Ha nem is nagyon hamar, de a második ciklusa végére Merkelről mindenképpen elmondható volt: globális szereplővé vált, és világszerte az egyik legnépszerűbb politikusnak tartották. A 2016-os amerikai választásokon, amikor Hillary Clinton volt a Demokrata Párt elnökjelöltje, gyakran volt hallható, hogy végre egy nő lehet „a szabad világ vezetője”. Az amerikai polgárok végül is nem Clintont, hanem a populista Donald J. Trumpot választották. Ettől azonban a „jóslat” bejött, mivel hogy onnantól kezdve igen sokan Angela Merkelt, Európa legtekintélyesebb politikusát tekintették a „szabad világ” vezetőjének.

A szabadság Merkel nézőpontjából abban is megmutatkozott, hogy Németország szabadon fejlesztette a gazdasági kapcsolatait szerte a világon, beleértve Kínát és Oroszországot. Bár utólag ezért sokan rossz szemmel néztek a németekre és konkrétan Merkelre, előbb Kínát, majd aztán Oroszországot amerikai kezdeményezésre vették be a WTO-ba, ami lényegében a zöld jelzéssel volt egyenértékű a kereskedelmi és beruházási kapcsolatok fejlesztéséhez. Merkel folytatta a keleti kapcsolatok építését, ami a német gazdaság szempontjából energia- és nyersanyagforrások, beruházási lehetőségek és értékesítési piacok biztosítását jelentette.

Merkel és Putyin jól megértették egymást, egymás anyanyelvén folyékonyan beszéltek. E kapcsolat tesztje volt a 2013-14-es ukrajnai politikai válság, amikor a hivatalban levő elnököt egy erőszakos felkelés elkergette, miután Oroszország elcsatolta a Krím-félszigetet. Merkel pragmatizmusa jól megmutatkozott itt. Oroszország a Krím elcsatolása miatt kapott ugyan valamennyi szankciót a nyakába, de a német vezetésnek fontos szerepe volt abban, hogy az EU fenntartotta a kereskedelmi és beruházási kapcsolatokat az oroszokkal, és nem ejtette a „szomszédsági” politikát sem, amely Ukrajnát, Belaruszt, Moldovát és a három kaukázusi kisállamot egyfajta köztes régióként kezelte.

Hollande-dal az oldalán Merkelnek szerepe volt az ún. minszki egyezmények tető alá hozásában, azt azonban már nem tudta elérni, hogy az egyezményeket végre is hajtsák (bár azért akkoriban a szociáldemokrata külügyminiszter, a későbbi államelnök Frank-Walter Steinmeier komoly erőfeszítéseket tett). Utólag Merkel és Hollande azt nyilatkozták, hogy ezek az egyezmények csak az időnyerést szolgálták (mármint az ukránok számára), ez az utólagos minősítés azonban nem különösebben hiteles, tekintettel arra, hogy a németek és a franciák – ellentétben az amerikaiakkal és a britekkel – tényleg dolgoztak azon, hogy Minszk szellemében a béke fenntartható legyen.

A 2015-ös év aztán más okból is meghatározó lett Merkel és Németország életében. Európát egy páratlan menekülthullám érte el, annak következtében, hogy az amerikai katonai intervenciók több működő államot is leromboltak vagy meggyengítettek a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Merkel váratlant lépett, de ezzel – legalább is kezdetben – nagy megbecsülést vívott ki magának. Meghirdette a befogadás politikáját („Willkommenskultur”), azt üzente a németeknek, hogy könnyen megbirkóznak a feladattal („Wir schaffen das”), amiben megint csak keveredtek különböző szempontok: humanitárius segítség és ezáltal konstruktív kapcsolat létesítése az arab világgal, miközben a beáramlás a munkaerő-utánpótlásban is segít. Ugyanakkor Merkel kötött alkut Erdogan török elnökkel is, ami nyitánya volt a menekültpolitika externalizálását célzó, mindmáig tartó folyamatnak.

A maga idejében talán nem tűnt annyira nagy jelentőségűnek, mégis ma fontos mérföldkőként kell visszatekinteni arra is, hogy 2008-ban Merkel – izraeli látogatása során – a német államérdek („Staatsräson”) részévé nyilvánította Izrael feltétel nélküli támogatását. Ha lehet, azután még többet tettek a németek azért, hogy a holokauszt ne legyen elfelejthető, és ne is ismétlődhessen meg. Mégis, a választott megoldás oda vezetett, hogy

a német hivatalos politika ma kizárja az izraeli kormány bírálatának lehetőségét, és a népirtást elszenvedő palesztin lakossággal még csak szimbolikus szolidaritást sem lehet nyilvánítani. Ennek a torz koncepciónak a jegyében elnyomják az akadémiai és a szólásszabadságot.

A történelmi érzékenyítésen túl az Izraelhez igazodás egyúttal az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatot is megerősítette. Azután, hogy az Irak elleni agresszió ügyében 2003-ban szembefordultak Washingtonnal, Berlin is, Párizs is korrigált a maga módján (utóbbi úgy, hogy Sarkozy elnöksége alatt 2009-ben visszatért a NATO katonai szervezetébe). De amikor kellett, Merkel kiállt az európai érdekért az USA-val szemben is. Emlékezetes a fotó, amikor más vezetők körében számon kérően néz Donald Trumpra a kereskedelempolitikai viták során. Ennél erősebb szimbóluma Németország globális erejének csak az volt, hogy Merkel hivatali ideje alatt Németország rendezett is (2006) és nyert is (2014) labdarúgó világbajnokságot.

Gazdaság: tündöklés és bukás

Merkel idején a német gazdaságpolitikára továbbra is a merkantilizmus volt jellemző. Nagy kereskedelmi többlet fenntartása kombinálódott a pénzügyi fegyelemmel, ami egyrészt stabilitást eredményezett, másrészt azt, hogy más országok váltak függővé a jól teljesítő német gazdaságtól. Mindaddig, amíg 2015-ben – a szociáldemokrata Andrea Nahles minisztersége idején – a minimálbért be nem vezették, a német ipari versenyképesség a bérdinamika szigorú visszafogásán nyugodott.

Wolfgang Munchau közgazdász 2024-ben „Kaput” (A német csoda vége) címmel írt könyvet, amely a német gazdasági modell bukásáról szól. Munchau azt hangsúlyozza, hogy nem egyszerűen az orosz gázimport lehetőségének elvesztése okozta. Németország lemaradt a digitalizáció és a mesterséges intelligencia fejlesztése terén. A fiskális önkorlátozás jegyében a németek olyan beruházásokról mondtak le, amelyek által megalapozhatták volna a gazdasági versenyképesség fenntartását egy következő emberöltőre.

A hírhedt adósságféket („Schuldenbremse”) a nagy pénzügyi válság idején fogadták el 2009-ben. Koncepciója különböző félreértésekre épült, és arra a különlegességre, miszerint a német nyelvben az adósság fogalma a bűn fogalmával kapcsolódik össze, mivel hogy ugyanazzal a szóval (Schuld) fejezik ki a két különböző fogalmat. Valójában a német államnak több hitelt felvenni nem bűn lett volna, hanem fontos feladat. A németek még büszkék is voltak arra olykor, hogy a  „sváb háziasszony” észszerűségével járnak el, valójában ez csak arról árulkodott, hogy nem tudnak különbséget tenni mikro- és makrogazdasági szemlélet között.

Az adósságfék a beruházások fékjeként funkcionált; emiatt 15 éven keresztül sokat vesztett Németország, de közvetve egész Európa is.

A német infrastruktúra állapota szégyen: az internethálózat majdnem minden más EU-tagországban fejlettebb, a vasút működése akadozik, és a kórházakon és iskolákon is meglátszik az elhanyagoltság. A német állam éveken keresztül negatív reálkamatra vehetett volna fel több hitelt; ennek elmulasztása volt a bűn.

Hasonló butaság volt az atomerőművek bezárásáról hozott pánikszerű döntés 2011-ben. Amikor a japán Fukushimában végzetes baleset történt, a németeknek hideg fejjel kellett volna felmérni a helyzetet. A belföldi atomenergia kivezetéséről hozott döntés abszolút nem pragmatikus vagy racionális volt. Merkel az adott pillanatban elérte, hogy a Zöld Párt ne tudjon felülni a Fukushima által gerjesztett érzelmi hullámra, ugyanakkor a hosszú távú gazdasági következményeket Németország egésze szenvedi meg, és a szemellenzős döntés máig kihat az EU-n belüli energiapolitikai vitákra is.

A Merkel-korszakban Németország a globalizáció nyertese volt, és további kapcsolatbővítésre törekedett. Élharcosa volt sokáig az amerikaiakkal kötendő TTIP-megállapodásnak. Segített fejlődő országoknak, hogy megfelelő szakképzést honosítsanak meg, ami segít a transznacionális beruházások és a munkaerő-import megalapozásában egyaránt. Belföldön azonban Merkellel szemben azt fogalmazták meg sokan: inkább érzéstelenített, semmint reformált. Az erős gazdasági teljesítményt inkább Schröder reformjai alapozták meg. Merkel 16 éve alatt kellett volna a német autóiparnak lépést váltani, és élen maradni az elektromos korszakváltás és a mesterséges intelligencia kihívásai közepette.

Egyértelműen Merkel mulasztása, hogy a német sikert nem tudta, talán nem is akarta beágyazni egy erősebb európai architektúrába. Pedig a kettő a láthatónál sokkal jobban függött egymástól. Merkel távozása után megszűnt az összetartó erő, és az új gazdasági hadviselés korszakába belépve mind Németországra, mind az Európai Unióra inkább a sodródás lett jellemző, semmint az, hogy saját sorsának racionális és pragmatikus irányítója legyen.