Szeptember 8-án, este hét óra magasságában a francia Nemzetgyűlés elnöke, Yaël Braun-Pivet egy olyan szavazás eredményét ismertette, amelynek kimenetele már hetekkel korábban eldőlt. François Bayrou miniszterelnök magával szemben kért bizalmatlansági indítványt augusztus végén: ezt követően 364 képviselő szavazta le, 15-en tartózkodtak, és mindössze 194 képviselő támogatta a december 13-a óta hivatalban lévő miniszterelnököt.

Bayrou így kevesebb mint kilenc hónap kormányzás után kénytelen volt benyújtani lemondását Emmanuel Macron köztársasági elnöknek – hasonlóan elődjéhez, Michel Barnier-hez, akit alig három hónap kormányzás után mozdított el az ellenzék a hivatalából. Macron már kedd este kinevezte nyolcéves elnöksége hetedik, a 2020 nyara óta eltelt 5 év hatodik miniszterelnökét Sébastien Lecornu személyében. Összehasonlításképp a mandátumát leghosszabb ideig viselő szocialista François Mitterrand 14 év kormányzás alatt fogyasztott el összesen hét kormányfőt.

A kérészéletű Bayrou-korszak – melynek folytatását nemcsak az összes ellenzéki párt (a baloldaltól egészen a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülésig), de a kormánytöbbséghez tartozó jobboldali Republikánusok frakciójának közel fele is ellenezte – sok tekintetben

kínos látleletét adta egy legitimációját vesztett elnök hatalomhoz való görcsös ragaszkodásának és egy egyre inkább fenntarthatatlan politikai berendezkedés rendszerszintű válságának.

Az eddigi honvédelmi miniszter, a Macron pártjához jobboldalról igazolt Sébastien Lecornu kinevezése után még nem világos, mi is következik, hogyan lesz például kormányzó többsége, de addig is érdemes számba venni, hogy ki is François Bayrou, mi vezetett a bukásához és milyen állampolgári szerveződések próbálnak megálljt parancsolni a macroni politika folytatásának.

Az ember, aki negyven éve készült a hivatalra, melyet képtelen volt betölteni

A spanyol határral szomszédos, délnyugat-franciaországi hegyvidékes Béarn térségéből (a híres francia szociológus, Pierre Bourdieu szülőhazájából) származó, 74 éves

François Bayrou évtizedek óta meghatározó figurája a francia politikának.

Első választott mandátumát 1982-ben szerezte, amikor Emmanuel Macron még ötéves sem volt. A magát kereszténydemokratának valló, a Valéry Giscard d’Estaing-féle liberális-jobboldali UDF színeiben oktatási miniszterként tevékenykedő, majd Demokrata mozgalom (Modem) néven saját pártot is gründoló Bayrou zsinórban három elnökválasztáson is megmérettette magát. Centrista programjával 2007-ben több mint 18,5% százalékot szerzett – a legemlékezetesebb kampánya azonban minden bizonnyal a 2002-es volt, amikor strasbourgi látogatása során a kamerák kereszttüzében megpofozott egy kisgyereket, aki állítása szerint megpróbálta kizsebelni őt (a hatgyerekes Bayrou később „atyai pofonként” értékelte a tettét).

A 2017-es elnökválasztáson Bayrou már nem indult, helyette némi kezdeti bírálat után a támogatásáról biztosította Macront, aki igazságügyi miniszteri poszttal jutalmazta meg őt a győzelme után. Erről a posztról azonban alig egy hónappal később kénytelen volt távozni, mivel annyi más francia párthoz hasonlóan, az általa vezetett Modem európai parlamenti delegációja is fiktív munkaszerződésekkel kapcsolatos botrányba keveredett. Bár a bíróság bizonyítékok hiányára hivatkozva tavaly felmentette őt, azt is kijelentették, hogy a több száz euróra megbírságolt Modem feltehetőleg valóban uniós forrásokat használt pártfunkcionáriusok kifizetésére. Ennek ellenére Bayrou továbbra is meghatározó személyiség maradt a macronista táborban, miniszterelnöki kinevezését is annak köszönheti, hogy tavaly decemberben megfenyegette az elnököt, amennyiben nem ő kapja meg a kormányalakítási megbízást, pártja 36 fős frakciója ellenzékbe vonul.

A fentiek jól példázzák, hogy François Bayrou egy tapasztalt, a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó politikus. Éppen ezért volt különösen sokkoló az a megannyi baki és amatőr megszólalás, ami a kezdetektől fogva jellemezte rövid életű miniszterelnökségét.

Bayrou tavaly decemberi hivatalba lépése után néhány nappal söpört végig az Indiai-óceánon a Chido ciklon, amely a hivatalos statisztikák szerint negyven halálos áldozatot és felfoghatatlan anyagi károkat okozott a mélyszegénység és krónikus ivóvízhiány sújtotta – Madagaszkár és az afrikai kontinens között található – francia tengerentúli területen, Mayotte-on. A ciklon tízezrek lakta rossz minőségű bádogházas városrészeket tett a földdel egyenlővé a szigeten. Azonban ahelyett, hogy Mayotte-ra sietett volna, a miniszterelnök fontosabbnak tartotta, hogy egy kormányzati repülőgépet igénybe véve az általa vezetett – mivel a polgármesteri posztról nem mondott le – Pau városába látogasson, hogy részt vehessek egy önkormányzati közgyűlésen. (A szélsőjobboldalra rálicitáló Bruno Retailleu belügyminiszter a katasztófát a Comores-szigetekről érkező bevándorlók elleni hergelésre használta fel, Macron pedig az állami segítség hiánya miatt feldühödött helyiekkel ordítozott, mondván Mayotte „ tízezerszer nagyobb szarban” lenne Franciaország nélkül.)

Az ellenzéki képviselők és vezető macronista politikusok (beleértve a Nemzetgyűlés elnökét) kritikáira a ballépés súlyát megérteni láthatóan képtelen Bayrou csupán azzal vágott vissza, hogy „Pau is része Franciaországnak”, és hogy ideje lenne felülvizsgálni a mandátumhalmozás tilalmával kapcsolatos szabályokat.

Az esetet néhány hónappal később újabb botrány követte, amikor felmerült Bayrou érintettsége a Notre-Dame de Bétharram katolikus magániskolában tanuló diákok évtizedek óta tartó, rendszeres szexuális, fizikai, verbális és érzelmi abúzusának eltussolásában.

Miközben Bayrou váltig tagadta, hogy tudomása lett volna az intézményben – ahol több gyereke is tanult és a felesége tanította a katekizmust éveken át – zajló rendszerszintű erőszakról, a miniszterelnöknek saját lánya mondott ellent. Hélène Perlant (akit gyerekkorában a Bétharramhoz köthető gyülekezet által szervezett nyári táborban egy pap megpofozott a nyolcvanas években) a miniszterelnök érintettségét először felvető oknyomozó portál, a Médiapart egyik műsorában mesélte el, hogy az apja megyei közgyűlési elnökként – tehát befolyásos helyi elöljáróként – 1998-ban titokban találkozott az iskola egyik papjának szexuális zaklatási ügyével foglalkozó bíróval.

Ennek ellenére Bayrou kijelentette, hogy a Bétharram-ügy kapcsán pártokon átívelő együttműködéssel létrehozott parlamenti vizsgálóbizottság nem több, mint politikai cirkusz. A macronista Violette Spillebout, aki a radikális baloldali La France Insoumise színeiben megválasztott Paul Vannier képviselővel együtt vezeti a vizsgálóbizottságot, ezért frakciója Bayrou-párti álláspontjával szembemenve tartózkodott is a bizalmatlansági szavazáson.

A sorozatos botrányok, a nagy felháborodást kiváltó 2023-as nyugdíjreformot finomítani hivatott tárgyalások kudarca nyomán (utóbbi tető alá hozása még megnyerhette volna számára a Szocialista Párt támogatását) François Bayrou hamar rekordnépszerűtlenné vált. De ez nem volt elég, a politikus júliusban úgy döntött, az utolsó szöget is beüti a miniszterelnöksége koporsójába, az államadósság – amelynek magas szintje már évtizedek óta vesszőparipája — csökkentésével kapcsolatos javaslataival.

A tőke védelme fontosabb a húsvéthétfőnél

Az tagadhatatlan, hogy a jelenleg a nemzeti bruttó össztermék körülbelül 114%-át kitevő francia államadósság a harmadik legmagasabb érték az Európai Unióban – a 153%-os görög és a 135%-os olasz után -, miközben Macron 2017-es hivatalba lépésekor az arány csupán 101% volt. Ez a jelentős növekedés részben az olyan előre nem látott helyzeteknek köszönhető, mint a koronavírus-járvány és az ukrán-orosz háború keltette energiaválság. Ahogyan azonban arra számos közgazdász és baloldali politikus is felhívta a figyelmet, Macron gazdagoknak, nagyvállalatoknak és kisebb részben a középosztálynak kedvező lépései (vagyonadó eltörlése, vállalati adók csökkentése és a szociális hozzájárulási adó tervezett emelésének visszavonása a sárgamellényes tüntetések nyomán) szintén jelentős mértékben hozzájárultak az adósságnövekedéshez.

A helyzet mindeközben közel sem jelent akkora egzisztenciális krízist Franciaország számára, mint ahogyan az államkasszát és családi háztartásokat hamisan összemosó jobboldali kormányzati narratívák megpróbálták lefesteni.

A bevételek növelésére alkalmas lépés lett volna például a szupergazdagokat célba vevő vagyonadó bevezetése, melyet Gabriel Zucman közgazdász javasolt és a francia törvényhozás alsóházának is támogatását élvezi, ám a felsőház szerepét betöltő, a jobboldal dominálta Szenátus ezt elutasította. Nem lehetett számítani vagyonadóra attól a François Bayrou-tól sem, aki a bukása előtti utolsó parlamenti beszédében is ódákat zengett a felső 1 százalék gazdasági és munkahelyteremtésben játszott szerepéről. Ebben egyébként név szerint említette a körülbelül 150 milliárd dolláros vagyonával a leggazdagabb franciának számító Bernard Arnault-t, az LVMH cégcsoport fejét, aki megannyi franciaországi üzemét olcsóbb munkaerejű országokba telepítette át, tőkéje jelentős részét pedig adóparadicsomokban tartja.

A Bayrou által júliusban bejelentett megszorítási csomag a nagy vagyonok megadóztatása helyett tehát a szociális juttatások és a nyugdíjak normál esetben inflációkövető növekedésének egyéves befagyasztását, gyógyszeráremelést, a közszférában történő leépítést, az önkormányzatoknak jutatott támogatások csökkentését, valamint a húsvéthétfői és május 8-i munkaszüneti napok eltörlését tűzte ki célul. (Május 8-a a második világháború európai lezárásának és a francia gyarmati karhatalom által Algériában elkövetett, több ezer halálos áldozattal járó mészárlások kezdetének emléknapja.)

Már a megszorításcsomag bejelentésekor látszott, hogy a nagyfokú, a baloldaltól a szélsőjobboldalig tartó elutasítottság a kormány bukásához fog vezetni.

Bayrou ennek ellenére augusztus végén úgy döntött, bizalmi szavazást indítványoz a kormányával szemben, ezzel kívánta felhívni a figyelmet az államadósság jelentette, megítélése szerint Franciaország számára sorsdöntő kihívásra. Ennek érdekében az elmúlt napokban a miniszterelnök felszántotta a médiát és sorra adta az interjúkat a baloldali elhajlással nehezen vádolható, nagyrészt (szélső)jobboldali és macronista gazdasági érdekcsoportokhoz tartozó tévécsatornáknak. A médiaturné azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ami talán nem is meglepő annak fényében, hogy Bayrou hol a „boomer generációt” (amihez egyébként ő maga is tartozik) tette felelőssé az eladósodásért, hol pedig egy olyan, erősen macronista újságírót nevezett „felfuvalkodottnak”, aki szimplán azt szerette volna megtudni, hogy a kormányfő milyen célból ad interjút a műsorában.

Sárgamellényesek 2.0?

Egyelőre nem látszik kiút a politikai válságból, amibe Emmanuel Macron az elmúlt években kormányozta az országot. Egy újabb előrehozott választás az erősödő szélsőjobb ellenére feltehetőleg ugyanúgy háromosztatú Nemzetgyűlést eredményezne, és a következő kormányfőnek olyan kemény kihívásokkal kell szembenéznie, mint a romló gazdasági helyzet, az ukrajnai és gázai háború, valamint a nyáron megkötött megállapodás megbukása után továbbra is megoldhatatlannak tűnő új-kaledóniai politika válság.

Franciaországban eközben rég nem látott intenzitású társadalmi elégedetlenségi mozgalom kezd kibontakozni. A Bloquons tout (Blokkoljunk mindent) nevű mozgalom a nyár során a közösségi médiában kezdett spontán módon szerveződni, és az állampolgári engedetlenség jegyében szeptember 10-től „leállítaná” Franciaországot,

Macron megszorítópolitikája (a nyugdíjkorhatár emelése, illetve Bayrou említett javaslatai), illetve demokráciaellenes intézkedései (mint például a kormányalakítás megtagadása a tavalyi előrehozott választáson első helyen végzett baloldaltól) ellen tiltakozva. A munkahelyek, a közlekedési infrastruktúra és az oktatási intézmények blokkolását helyezték kilátásba, egyes vendéglátósok pedig még a bankkártyás fizetés megtagadását is belengették.

A mozgalomnak egyelőre pontos eszközeit és a várható sikerességét homály fedi, bár ez utóbbitól a frissen megbukott kormány tart annyira, hogy kemény rendőri megtorlást,  80 000 rendőr és csendőr mozgósítását vetítse előre.

Számos sajtóorgánum a Franciaországot 2018-2019-ben fenekestül felforgató sárgamellényes mozgalom folytatását véli felfedezni a Bloquons tout-ban, nem is teljesen alaptalanul. Hasonlóan az üzemanyagár-emelés elleni tiltakozásból magát rendszerellenes tömegmozgalommá kinövő sárgamellényesekhez, a Bloquons tout szintén egy alulról szerveződő, vezető nélküli decentralizált szerveződés, melynek támogatói közül sokan kritikusak a képviseleti demokrácia olyan hagyományos intézményeivel, mint a szakszervezetek és a politikai pártok – bár a baloldali formációk nagy része a támogatásáról biztosította a tiltakozókat.

Ám ahogyan arra többen is felhívták a figyelmet, az ideológiailag rettentően sokszínű sárgamellényesekhez képest a Bloquons tout narratíváiban központibb szerep jut a radikális baloldali üzeneteknek, amelynek következtében a mozgalom egyelőre közelebbinek látszik a François Hollande szocialista elnök neoliberális munkajogi reformjai ellen szerveződött 2016-os Nuit debout tüntetéshullámhoz.

A közvélemény-kutatások alapján a lakosság közel fele támogatja a szeptember 10-i megmozdulást,

amelyet viszont a szakszervezetek némi fenntartással fogadnak. A mérsékeltebb CFDT nem támogatja az ország „blokád alá vételét”, míg a baloldali, korábban a Francia Kommunista Párttal szimbiózisban működő CGT ugyan végül kiállt a Bloquons tout mellett, de Sophie Binet főtitkár néhány hete kifejezte abbéli aggodalmát, hogy az interneten szerveződő mozgalomban erős szerep juthat a szélsőjobboldali hangadóknak. A szakszervezetek ezért maguk is szerveződni kezdtek, és közös sztrájkfelhívást tettek közzé szeptember 18-ra a macronista megszorítópolitikák ellen tiltakozva.

A baloldalon többen a népi mozgósítás sikereként értékelték François Bayrou lemondását – beleértve a La France Insoumise tényleges vezetését a korábban bejelentett hátralépése ellenére elengedni képtelen Jean-Luc Mélenchont is. A tíz hónapon belüli második kormánybukás valójában inkább az ország stabilitása nevében mélységesen autoriter berendezkedést megvalósító, az államfőt már-már uralkodói jogkörökkel felruházó Ötödik Köztársaság súlyos, és egyre inkább visszafordíthatatlannak tűnő válságára mutat rá.

Az Alternatives économiques nevű kapitalizmuskritikus gazdasági magazin vezető publicistáját, Christian Chavagneux-t a jelenlegi instabilitás az 1930-as évek Franciaországának permanens politikai válsághelyzetére emlékezteti, amely a náci megszállókkal kollaboráló Philippe Pétain diktatúrájában csúcsosodott ki. A gazdasági nehézségeket, a növekvő idegenellenességet, az erősödő és egyre több nagytőkés támogatását élvező szélsőjobbot, a demokratikus kormányzást az egyszemélyi hatalmat vizionáló elképzeléseivel kétségbe vonó jobboldalt, valamint a baloldalt démonizáló narratívákat látva talán nem is annyira légből kapott ez az elsőre riasztónak tűnő történelmi hasonlat…