„Nem lehet komolyan venni egy olyan gazdasági rendszert, amely szerint a GDP nő, ha egy férfi vesz egy Kalasnyikovot, de stagnál, ha egy nő megeteti a gyerekét.”

A modern kapitalizmus egyik legnagyobb ellentmondása, hogy miközben a hírek tele vannak a növekedési mutatókkal, a tőzsdeindexekkel és a „piaci bizalom” állapotával, addig a társadalom életét ténylegesen fenntartó munka – a gondoskodás, a háztartás vezetése, a gyermeknevelés, az idősek ellátása – láthatatlan marad a gazdasági statisztikákban.

A bruttó hazai termék (GDP)  – amely világszerte a gazdaságpolitika elsődleges iránytűjeként szolgál – kizárólag a piaci tranzakciókat méri, ezért növekedhet fegyverkezés, környezetpusztító beruházások vagy luxusfogyasztás révén is, ám a társadalom szempontjából létfontosságú, mégis fizetetlen gondoskodási munka nem jelenik meg benne. Nem pusztán arról van szó, hogy a GDP önmagában „rossz mérőszám”, hanem arról is, hogy a politikai és gazdasági döntések többsége ennek alakulásához igazodik. A kérdés az, hogy a társadalmak képesek-e olyan mérőszámokra és döntéshozatali logikára támaszkodni, amelyek a jól-létet helyezik a középpontba, nem pedig a puszta piaci tranzakciókat.

A gazdasági racionalitás kritikája

A modern közgazdaságtan évtizedeken keresztül a racionális egyéni döntésekre, az önérdekkövetés logikájára és a piaci egyensúly eszményére épült. E hagyományos megközelítés középpontjában a GDP áll, amely a gazdasági tevékenységet elsősorban a termelés, fogyasztás és állami beruházások alapján méri. A tét nem csupán technikai – hogy mit mérünk gazdaságiként –, hanem normatív is:

ami a gazdasági logika keretein kívül marad, az láthatatlanná válik a politikai döntéshozatalban és alacsonyabb társadalmi értéket kap.

Épp ezért fontos a feminista közgazdaságtan, mely kritikai irányzat a gazdaság működését a társadalmi nemek szempontjából vizsgálja, és rávilágít arra, hogy a közgazdaságtan hagyományos kategóriái miként teszik láthatatlanná a nemek közötti egyenlőtlenségeket – hangsúlyozva azt is, hogy a gazdaság nem semleges tér, hanem nemi alapon strukturált rendszer. Kiemelten elemzi a fizetett és nem fizetett munka viszonyát, valamint azt, hogy a nők által végzett reproduktív és gondoskodási tevékenységek hogyan maradnak ki a gazdasági értékelésből és a politikai döntéshozatalból. Nyomatékosítja azt is, hogy miközben a hagyományos közgazdasági fogalmak – „munka”, „érték”, „növekedés” – kizárólag a piaci jövedelemtermelésre fókuszálnak, éppen azt hagyják figyelmen kívül, ami nélkül a piac egyáltalán nem működhetne.

A feminista gazdaságpolitika a feminista közgazdaságtan elméleti felismeréseire épít, és azok gyakorlati következményeit igyekszik érvényesíteni a közpolitikákban.

Célja nem merül ki abban, hogy több erőforrást irányítson a nők által dominált ágazatokba, sokkal mélyebb változásokat sürget: a gazdaság alapfogalmainak újradefiniálását.

Ez magában foglalja a gondoskodás gazdasági jelentőségének elismerését, a nemi szerepek által befolyásolt gazdasági döntések és munkamegosztási minták elemzését, valamint annak vizsgálatát, hogy a közpolitikák miként járulnak hozzá a társadalmi újratermelés egyenlőtlen elosztásához.

Történelmi áttekintés

A feminista közgazdaságtan gyökerei a második hullámos feminizmus politikai gazdaságtani kritikájáig nyúlnak vissza, amikor a hatvanas–hetvenes évek mozgalmai először kezdték el módszeresen megkérdőjelezni a „növekedés mindenekfelett” logikáját. A korszak egyik meghatározó irányzata, a „Wages for Housework” („Bért a házimunkáért”) mozgalom a hetvenes években azt követelte, hogy a háztartási és gondoskodási munkát ismerjék el valódi, társadalmilag értékteremtő munkaként – akár fizetéssel is. Ezzel a követeléssel nem csupán a háztartási munka anyagi megbecsülését állították középpontba, hanem azt a tételt, hogy a kapitalista gazdaság csak a láthatatlan, fizetetlen reproduktív munka révén tud fennmaradni. Az 1995-ös Pekingi Nőkonferencia  mérföldkő volt a felismerés kormányközi szintre emelésében.

A tudományos közgazdaságtani keretek átalakításában három szerző különösen meghatározó. Nancy Folbre a „gondoskodási gazdaság” fogalmát vezette be, amellyel megmutatta, hogy a reproduktív munka nem csupán erkölcsi kötelesség, hanem gazdasági szempontból is alapvető, mivel biztosítja a munkaerő újratermelését és a társadalom működőképességét. Diane Elson a költségvetési politikák nemi hatásait elemezte, és kimutatta, hogy az állami kiadások és megszorítások eltérő módon érintik a nőket és a férfiakat, így a fiskális politika sosem tekinthető nemsemlegesnek. Marilyn Waring mérföldkőnek számító munkájában (If Women Counted, 1988) azt bizonyította, hogy a GDP-mérés alapvetően politikai döntés arról, mi számít „gazdaságinak” – és mi nem. Waring érvelése szerint a fizetetlen gondoskodási munka kizárása nem véletlen hiányosság, hanem a gazdasági tudás és a politikai érdekek strukturális torzítása, amely fenntartja a nemi hierarchiákat.

Ezek a mozgalmi és elméleti hozzájárulások közösen alapozták meg azt a felismerést, hogy a gazdaság fogalmai és mérőszámai nem semleges technikai kategóriák, hanem hatalmi konstrukciók. Amíg a gondoskodási munka kívül reked a „gazdasági” definícióján, addig a politikai döntéshozatalban is alulértékelt marad, és ezzel újratermeli a nemek közötti egyenlőtlenségeket. Ráadásul a szociálpolitika mozgástere is szűkül: ha a gazdasági logikát nem kérdőjelezzük meg, a jóléti intézkedéseket hajlamosak vagyunk kiegészítőnek, nem pedig a társadalom fenntartása szempontjából központi jelentőségűnek tartani.

A magyar valóság – láthatatlan munka, alulfizetettség és a költségvetés nemi dimenziói

Magyarországon a gondoskodási munka alacsony társadalmi és gazdasági megbecsültsége nem elvont elméleti vita, hanem mindennapi tapasztalat. A szociális, egészségügyi és oktatási ágazatok tartós alulfinanszírozottsága és alacsony presztízse világosan mutatja, hogy a gazdaságpolitika alapvetően nem tekinti értéknek a gondoskodást. A KSH adatai szerint 2024-ben az egészségügyi és szociális ellátás ágazatban a bruttó átlagkereset 364 000 Ft volt, miközben a nemzetgazdasági átlag 556 000 Ft – vagyis a szektor bérei az országos szint mindössze 65%-át érték el. A bölcsődei dajkák és óvodai dolgozók bérezése ennél is alacsonyabb: 2024-ben a bruttó bérük 340–458 ezer Ft között mozgott, ami nettóban 226–304 ezer Ft, szemben a teljes munkaidős dolgozók nettó átlagkeresetével (432 ezer Ft). Mivel e szektorok munkavállalóinak túlnyomó többsége nő, ez a bérhátrány közvetlenül nemi egyenlőtlenségeket termel újra.

Ehhez kapcsolódik, hogy a háztartási munka és a gyermeknevelés túlnyomó része továbbra is a nők vállán nyugszik, amit sem a hivatalos statisztikák, sem a GDP-számítás nem vesz figyelembe (természetesen a fenti bérek viszont beletartoznak ezekbe a kalkulációkba). A családpolitikai intézkedések – bár formálisan a családok támogatását célozzák – sokszor inkább növelik a nőkre háruló terheket, például az otthonmaradás ösztönzésével (hároméves gyes) és a részmunkaidős foglalkoztatási lehetőségek szűkösségével.

A gender budgeting – vagyis a költségvetés nemi szempontú elemzése – Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen gyakorlat, noha számos nemzetközi példa bizonyítja, hogy ez a módszer képes feltárni a rejtett, nemek közötti hatáskülönbségeket a költségvetési döntésekben. Diane Elson elemzései alapján ez azt jelenti, hogy nálunk

a költségvetés nemi semlegessége gyakran csak látszat: a pénzügyi döntések kimenetele valójában tovább erősítheti a nemi alapú munkamegosztás és jövedelmi különbségek fennmaradását.

Például amikor a szociális és gondoskodási ágazatok finanszírozása alacsony szinten marad, az állam közvetve a háztartásokra hárítja át a gondoskodás terheit – vagyis elsősorban a nőkre. Hasonlóan, a hosszú gyermekgondozási ellátások (pl. hároméves gyes), illetve a részmunkaidős lehetőségek szűkössége azt eredményezi, hogy a nők nagyobb arányban szorulnak ki a munkaerőpiacról.

A gondoskodási munka értékének figyelembevétele több szinten történhetne: egyrészt a nemzeti számlákban és a gazdaságstatisztikákban szükség lenne a nem fizetett háztartási és gondoskodási munka rendszeres mérésére és becslésére (például időmérleg-felmérések alapján), másrészt a költségvetési politikákban a szociális, egészségügyi és oktatási szektor finanszírozását nem puszta kiadásként, hanem társadalmi beruházásként kellene kezelni. Emellett a családpolitikai intézkedéseknek nem az otthonmaradást kellene kizárólag ösztönözniük, hanem a munkába való visszatérést és a férfiak nagyobb szerepvállalását a gondoskodásban, például rugalmas foglalkoztatási formák és apaszabadság bevezetésével. Így a költségvetés és a gazdaságpolitika képes lenne ténylegesen mérsékelni, nem pedig fenntartani a nemi alapú egyenlőtlenségeket.

Alternatív mérőszámok – más gazdasági logika

Léteznek alternatívák is a GDP-centrikus mérési logikával szemben. Új-Zéland „wellbeing budget”-je a költségvetési tervezést az állampolgárok jól-létéhez köti, nem pusztán a gazdasági növekedéshez: a prioritások között a mentális egészség, a gyermekek jól-léte, a marginalizált közösségek támogatása és a környezeti fenntarthatóság szerepelnek. Skócia Nemzeti Teljesítménymérési Keretrendszere (National Performance Framework) komplex mutatókkal méri a társadalmi haladást, amelyek között az egészség, az egyenlőség, a fenntartható környezet és a közösségi részvétel egyaránt hangsúlyt kap. Az ENSZ emberi fejlettségi indexe (HDI, Human Development Index) pedig évtizedek óta azt üzeni: a gazdasági siker nemcsak a GDP-n múlik, hanem az egészségügyi, oktatási és életminőségi mutatókon is.

A feminista gazdaságpolitika ezekből merítve olyan jövőképet kínál, ahol a gondoskodás nem „költség”, hanem érték – nem mellékes kiadás, hanem a gazdaság alapja.

Ez a szemléletváltás nem csupán arról szól, hogy több erőforrást kell juttatni a nők által dominált ágazatokba, hanem arról is, hogy a költségvetés és a gazdasági döntéshozatal logikáját a társadalmi újratermelés, a gondoskodás és az emberi jól-lét fenntartása köré kell szervezni.

Új játékszabályok – mindannyiunk érdekében

A feminista közgazdaságtan és a jól-lét-alapú közgazdaságtan képviselői (például Diane Elson, Nancy Folbre, Amartya Sen és Martha Nussbaum) egyaránt hangsúlyozzák:

a gazdaság végső célja nem a termelékenység növelése, hanem az élet fenntartása és méltóvá tétele.

Ha ezt komolyan vesszük, újra kell írnunk a játékszabályokat: a mérőszámokat, a költségvetési prioritásokat, és azt is, hogyan gondolkodunk a munkáról és az értékről.

Ha a gondoskodási munka bekerül a költségvetési és politikai döntéshozatal központjába, akkor az erőforrások és a társadalmi megbecsülés, akár politikai hatalom elosztása is más logika szerint történik: nem kizárólag a tőke és a piaci profit, hanem a mindennapi élet fenntartásának szükségletei alapján.

Ez a fordulat nem csupán a nőket érinti, hanem mindannyiunkat – hiszen mindannyian függünk a gondoskodástól: enni, ápolni, nevelni vagy egyszerűen csak élni szeretnénk. A feminista gazdaságpolitika végső soron nem „különpolitika”, hanem annak felismerése, hogy a gondoskodás a gazdaság szíve.